Minden ember más és más eszközzel képes kifejezni érzéseit, s kommunikálni legmélyebb gondolatait, legyen az a képzőművészet, a zene, a színjátszás, a tánc – s nem utolsó sorban az írás, melyet én is segítségül hívok. Teszem ezt annak ellenére, hogy alapvetően vizuális gondolkodásom van. Meglehetősen gyorsan jár az agyam, képek, hangok, színek villannak fel, különféle jelenetek, de akár egész történetek is leperegnek a fejemben, mindig keresem az összefüggéseket, cikáznak a gondolataim, sebesebb tempóban, mint ahogy a szavakat ki tudnám mondani, ebből kifolyólag a beszéd nem tartozik az erősségeim közé. Szövegalkotáskor azonban szabadon járhat az elmém, mert a leírt szavaknak hála minden információ megmarad, mintegy útjelző táblaként segít eligazodni gondolataim kusza ösvényein, így eszmefuttatásaimat képes vagyok végigvinni és egy követhető mederbe terelni. Meginvitálnám a kedves olvasót egy utazásra, melyen megismerheti életem eddigi legmeghatározóbb időszakát, s arra a kérdésre is választ kap a végén, hogy mit is jelent az önazonosság, miben rejlik az ember vallásossága, és, hogy miért fontos a láthatóság.

A történet fonalát azon a napsütéses őszi napon veszem fel, amikor aggodalommal vegyes izgatottsággal ültem egy orvosi szobában, várván a vizsgálatok eredményeire. A dátum  2016. október 11. a helyszín pedig a genetikai intézet. Nem is sejtettem, hogy néhány perc múlva új időszámítás veszi kezdetét. Pedig így történt. Mintha az egész univerzum magába roskadt volna, megmutatva valódi arcát, amit addig vehemensen, nagy műgonddal próbált titkolni előlem. A tér és idő egy új, addig ismeretlen dimenziójába kerültem, ahol csak én voltam egyedül, és senki se hallotta meg kiáltásaimat. Fel sem fogtam igazán az elhangzottak súlyát. Közel két évtizeden keresztül hittem, hogy tart valamerre az életem, vagyok valaki, tele voltam tervekkel, vágyakkal – ezek egy pillanat alatt semmivé foszlottak. Egész addigi létezésem a világban egy hamis képzet volt, egy tévedésre épült. Életem legintenzívebben megélt percei voltak, soha az óta, de annak előtte sem éltem meg dolgokat így. A fejem mindig tele volt gondolatokkal, hangokkal, képekkel, lélekben sosem voltam ott száz százalékig sehol – ezt az alkalmat kivéve. Mintha nehéz láncok húztak volna az „itt és most”- ba. Csak ültem ott némán, megsemmisülten. A genetikai vizsgálat során kiderült ugyanis, hogy XY kromoszómákkal születtem. Ízlelgettem a szót: XY. Ez a férfiakra jellemző. XY. Én nő vagyok. XY. Dekoratív nő, mások visszajelzései alapján. XY. Akkor hát férfi lennék? XY. Nem, az nem lehet, bizonyára csak egy félreértés, valamit összekeverhettek. XY. Nem rendelkezhetek ilyen kromoszómákkal, én nő vagyok. NŐ. Mindig is az voltam. XY. Próbáltam kimondani a két hangot, de nem bírtam. XY. Hogyan is lehetnének ilyen kromoszómáim, hisz női testem van? XY. Ez kizárólag egy rossz vicc lehet, a bolondját járatják velem. XY. Hinni akartam, hogy ez nem a valóság, csak egy látomás, egyike gyermeteg képzelgéseimnek, de nem ment. Ott és akkor ezt nem tehettem meg. A papírokra minden egyértelműen le volt írva. XY. Már több mint három éve történt, de a mai napig ugyanolyan élénken él bennem a pillanat, mint amikor közölték velem a tényeket. Életem azon kevés eseménye volt ez, amikor őszintén megéltem a pillanatot. Nem menekültem az általam elképzelt párhuzamos életút, történet, világ valamelyikébe, mint azelőtt oly sokszor, hanem a jelenben maradtam. Megállt az idő, egy másik dimenzióba kerültem, az univerzum kilökött magából. Nem találtam szavakat, értelmes gondolatok sem jöttek, mintha összeomlott volna a rendszer – merthogy abban a pillanatban össze is omlott. Akkori állapotomat leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, amikor az ember már azelőtt elkezd álmodni, mielőtt elaludna, tudatában van annak, hogy ami a szeme előtt van az nem valóság, de fizikailag már képtelen megmozdulni. Ürességet éreztem, végtelen ürességet. Az agyam kontrollálatlanul, tudattalanul járt, egyik kép villant be a másik után, összefüggéstelen váltakozásban. Aztán a kezdeti sokkból lassan felocsúdtam valamelyest. És akkor beugrott valami. Egy kérdés, melyre már régóta kerestem a választ, tulajdonképpen a genetikai vizsgálatra is ennek kiderítése végett jutottam el. Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen váratlanul ért a válasz, de vannak dolgok, amik minden ember számára sokkolóan hatnak, és nincs az az eufemizmus, nincs az az udvarias megfogalmazás, mely szépíthette volna az elhangzottakat, jóllehet vannak helyzetek, amikor nem is szabad így tenni. Ez is egy ilyen alkalom volt. Meddő vagyok. Nem lehet gyerekem. Sose leszek anya. Mintha a meg nem született gyerekeimet méhemből kitépték, földhöz vágták, és eltaposták volna, a szemem láttára. Hirtelen minden sivár lett, s értelmet vesztett. A doktornő aggódó tekintettel fürkészte az arcomat. Ilyen információkat neki sem lehetett egyszerű közölni, de ő a lehető legjobban tette meg azt, finoman, de mégis határozottan vázolta fel a diagnózist: a szöveteim érzéketlenek a férfi nemi hormonokra, ezért női testem lett. Biztosított afelől, hogy ezzel együtt is teljes életet élni.  Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik efféle genetikai állapot, és, hogy én is „ilyen” lehetek. A kezelőlappal és a leletekkel együtt kaptam egy tájékoztató lapot egy bizonyos „Androgén Inszenzitivitási Szindróma” nevezetű rendellenességről.

Szerencsém, hogy aznap már nem volt órám, mert értelmes dolgokra már nem igazán tudtam koncentrálni. Alig vártam, hogy hazaérjek, és elolvassam a papírt a szindrómáról. Nagy hévvel el is kezdtem falni a betűket, de az olvasottak viszolygást keltettek bennem. Ugyanis nem csak annyiban merül ki ez a rendellenesség, hogy nő vagyok XY kromoszómapárral, hanem az is hozzá tartozik, hogy herék férfi nemi hormont termelő herék fejlődnek ki. herék. Herék. HERÉK. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nekem azok nincsenek. Nem lehetnek. Nem vagyok férfi, NŐ vagyok, voltam, leszek. NŐ! A ’here’ szó minden egyes betűjét gyűlöltem. Továbbhaladva szövegben eljutottam ahhoz a részhez, mely azt taglalta, hogy ezeket az ivarszerveket a huszadik életév betöltése után javallott eltávolíttatni, az elrákosodás magas kockázatának okán. Vegyes érzéseim voltak ezt illetően, mert annak ellenére, hogy még ki sem bírtam mondani, hogy nekem „olyanjaim” vannak (körülbelül két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni), gyűlöltem őket, haragudtam rájuk, nőiségem megrontóját láttam bennük, viszont mégsem akartam a műtétet. Féltem tőle, és a szívem mélyén úgy éreztem nem lenne helyes. Felfoghatatlan sokkot okozott nekem ez akkor. A szöveg ezen kívül a hypolasiás hüvely kezelési módszereiről is írt, a fizikai tágításról, egy speciális szerkezet segítségével, így tevén azt közösülésre alkalmassá. A másik eljárás során a bél egy szakaszának beültetésével alakítanak ki egy mesterséges szervet. Elkeserítő és iszonytató volt ezeket papíron látni. Talán soha nem lehet normális szexuális életem, de ha van is rá esélyem, mennyi mindenen kell átmennem ahhoz?! Miért nekem kell ezt átélnem? Mérgemben – csalódottságomban? – elrejtettem a lapot egy tarka dossziéba, és elmentem vásárolni.