Az eredmények kijövetele utáni hetekről nehéz is lenne akkurátusan írni, mivel nem érzékeltem az idő múlását, az összes percet gondolataim végtelen útvesztőjében töltöttem, s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elhitessem magammal, minden tökéletesen rendben van, az élet megy tovább, erős vagyok. Egyfelől örültem annak, hogy sokévnyi reménykedés, kérdőjel, kétségbeesés, ellentmondás, szomorúság nyert értelmet, másfelől akkoriban inkább éltem volna a boldog (?) tudatlanságban, mintsem szembe kelljen néznem a valósággal. Nagy hévvel vetettem magam a bulizásba, egyre nagyobb társasági életet kezdtem élni, és az alkohol is fogyott rendesen, emellett bejártam az óráimra, új nyelveket kezdtem tanulni, amik valamennyire lefoglaltak, de nem tudtam rájuk rendesen koncentrálni, az agyam folyamatosan az újonnan szerzett információkon kattogott. Mivel ebben az állapotban képtelen voltam az érdemi szellemi tevékenységre, nem is emlékszem az ezekben a hetekben történetekre, avégett viszont, hogy érzékeltessem, milyen érzelmek kavarogtak bennem akkor, megosztanék két epizódot ebből az időszakból a kedves olvasóval.

Az első kihívás már azon a hétvégén eljött, jelesül amikor a szüleimmel is közöltem a diagnózis tartalmát. Utólag visszagondolva jobb lett volna nekem, ha várok ezzel, és valamennyire összeszedem magam lelkileg, és némileg helyre teszem magamban a dolgokat, de legalább felfogom a dolog súlyosságát, és, hogy ez milyen hatással lesz ez valóban az éltemre. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy elmondjam nekik, korainak éreztem, és tartottam is a reakciójuktól. Nem elsősorban attól féltem, hogy megutálnának, és esetleg ki is tagadjanak, hanem a nem mindig túl empatikus és tapintatos viselkedésük miatt. A vonatúton üveges tekintettel révedtem ki az ablakon, s a fülembe duruzsoló zenét sem hallottam, csak az este rám váró beszélgetésre tudtam gondolni. Hazaértemkor kedélyesen cseverészni kezdtünk, a szokásos, mindennapi nyűgjeinket ecseteltük, élénk eszmecseréket folytattunk az aktuális hírekről – valójában mindenki csak a megfelelő pillanatra várt, hogy az igazán lényeges téma szóba kerüljön, s ami végett tulajdonképpen hazamentem. Őrjítőek ezek a pillanatok, amikor mindenki ugyanarra gondol, de arra vár, hogy a másik ember kimondja. Természetes emberi viselkedésminta ez. Egy adott pillanatban a már rendkívül kínossá váló formalitásokat megtörve megkértem őket, hogy üljenek le az asztalhoz, ahol elővettem a tarka dossziét, és a gyéren megvilágított konyhában elkezdtem felvázolni nekik az orvosi eredmények részleteit. Remegő hanggal, gépiesen ejtettem ki egymás után a szavakat, észre sem vettem, ahogy a végére jutottam. Utána végtelenül hosszú pillanatok következtek, kétségbeesett, várakozó tekintettel fürkésztem az arcukat, ők csak ültek némán, s kifejezéstelen arccal bámultak maguk elé. Vártam, hogy mondjanak végre valamit, beszédes volt a csend. Hozzám hasonlóan ők se tudtak mit kezdeni a helyzettel, próbáltak hozzászólni a dologhoz, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Talán ekkor tudatosult bennük, hogy valóban nem az az ember vagyok, akit látni akartak bennem, a dolgok egy bizonyos szintjén az ő világuk is összeomlott. Neveltek egy lányt két évtizeden keresztül, és szembesültek vele, hogy nem ugyanaz, mint akit ők beleláttak, akinek hitték – és ezt nem biológiailag értem. Nem. Ezt egy magasabb rendű, absztraktabb szinten kell értelmezni, ami az indivídum maga, amitől az ember nem pusztán egy élőlény, hanem egy személy. Tudatosult bennük, hogy egy független, önálló személyiség vagyok, akit nem lehet a megszokott társadalmi normák közé szorítani, az ő elképzeléseik szerint. Én megkérdeztem tőlük, hogy mindezektől függetlenül azért szeretnek-e, mire apám visszakérdezett, hogy juthat eszembe ekkora oktalanság (a valóságban nem így hangzott el, s a kedves olvasó minden valószínűség szerint sejti is melyik kifejezést használhatta, de nem szeretnék csúnya szavakat használni a blogomban). Megerősítettek abban, hogy mindig mellettem lesznek, és számíthatok rájuk. Azt kell, hogy mondjam, a körülményekhez képest jól kezelték a helyzetet. Apám javasolta, hogy menjek el vasárnap a templomba, mert segíthet… Terveim szerint a későbbiekben külön fogok arról írni, hogy interszexségem a vallásosságomra milyen hatással volt, így ezt most nem fejteném ki bővebben, mindenesetre annyit megállapítanék, hogy soha nem voltam vallásos, sőt egy jó ideig ateistaként éltem az életem, így csak annyit árulnék el, akkor ez a tanács rosszul érintett. Mai szemmel nézve rájöttem, hogy csak jót akart, és csak próbálkozott az ő világlátása szerint segíteni. Azon az estén még megkértem őket, hogy ne sajnáljanak, ne kezeljenek beteg embernek, viselkedjenek velem ugyanúgy, mint korábban. Tabusítani akartam a dolgot.

A másik fontos momentum, ami ezekből a lassan vánszorgó hetekből megmaradt, az akkor volt, amikor az egyik kedvenc tárgyam végén egy értékelőt kellett írnunk. Nem gondoltam volna, hogy valaha egy ilyen jellegű feladat fog nekem egyszer kihívást jelenteni, mégis megtörtént velem ez az eset. Békésen, csillogó szemekkel, kíváncsian vártam az óra kezdetét, mint mindig, s egy igazán színvonalas, érdekes előadásnak néztem elébe. Utóbbiban nem tévedtem, a perezentációt azonban megelőzte a kurzusértékelés megírása, ami elsőre egyszerűnek tűnt, mivel az órákra szívesen jártam be, és mindig élveztem,az azt oktató professzort meg különösen kedveltem, így egyszerű feladatnak tűnt. Amikor a papírt magam elé vettem, a nevem és szakom leírása után egyebet nem tudtam írni. Képtelen voltam koncentrálni, ha eszembe is jutott valami, rögtön beugrott az a pillanat, amikor a genetikai intézetben közölték velem, hogy XY kromoszómákkal születtem. Elkezdtem egy mondatot: „A kurzus számomra igazán sok …” , de nem tudtam folytatni, mely szokatlan volt, mert ha én egyszer elkezdek írni, csak akkor hagyom abba a dolgot, amikor egy gondolatmenet végére érek, vagy papírra vetettem egy történetet. Ebben az esetben azonban másképp történt. Nem jöttek a szavak, nem voltak gondolatok, nem voltak képek a fejemben. Végtelen ürességet éreztem, minden igyekezetem ellenére sem sikerült az elmémet működésre bírni. A bennem tátongó űrrel lehetetlen volt dolgozni. Nem volt a fejemben gondolat, amit leírhattam volna. Kétségbeesetten lestem az időt mennyi időm van még, nem akartam üres papírt beadni, ragaszkodtam ahhoz, hogy egy koherens, lényegre törő levelet adjak be, ami valóban kifejezi, mennyire szerettem bejárni az előadásokra. Újra nekikezdtem: „ Az előadások során…”, nem még mindig nem jó, nem eléggé tökéletes. Lefirkáltam az egészet. Megint megpróbáltam valami értelmes gondolatmenetet kicsikarni magamból, sikertelenül. Egyre csak eluralkodott rajtam a pánik. Mi van, ha nem tudok írni semmit? Mi van, ha ostobaságokat hordok össze? Mit fog gondolni rólam ezek után a kurzusvezető? Megfordítottam a lapot, erőt vettem magamon, és egy féloldalnyi szöveget mégiscsak összehoztam valahogy, de utána rettegtem, mi lesz rá a reakciója (következő alkalommal kiderült, hogy ebbéli aggodalmam alaptalan volt). Óra után felhívtam apámat, és ideges hangon meséltem el neki az imént történteket, mire ő javasolt, hogy hagyjam a vizsgaidőszakot decemberben, menjek haza, és pihenjek egyet, ne erőltessem túl magam egy ilyen mértékű sokk után. Végül úgy döntöttem, lent maradok a szorgalmi időszak után.