A címben olvasható mondat gyakorta elhangzik, amikor valaki veszteségéről, tragédiájáról tájékoztat egy másik embert, s joggal gondolhatjuk, hogy segítő szándékkal mondják ezt, emlékeztetvén a trauma elszenvedőjét arról, hogy az élet megannyi csodát rejt, s nem szabad beleragadni a negatív dolgok ingoványába. Véleményem szerint azonban ez az egyik legtapintatlanabb, legártóbb „bölcselet”, ami ilyenkor csak elhagyhatja az ember száját, ugyanis mindennemű empátiának híján van. A szociolingvisztikában az udvariasságkutatások egyik legáltalánosabban elfogadott elmélete szerint, amikor udvariasak vagyunk, valójában az adott interakcióban betölteni kívánt „képet” (arculatot) védjük, s két iskola létezik atekintetben, hogy a sajátunkat vagy beszélgetőpartnerünkét helyezzük-e előtérbe (meg kell említenem ezeknek kombinációját, mely szerint szituáció függvénye melyiket óvjuk). Az „élet megy tovább” frázisával a beszélő egyértelműen önmagát védi, a másik félre nézve viszont fölöttébb rombolóan hat. Ilyenkor a beszélő nem tud mit kezdeni a helyzettel, nem érzi át kellőkképpen annak súlyosságát, nem tud vele azonosulni, s ebből fakadó frusztrációjának kompenzálására mondja a fentebb említett mondatot. Ugyanakkor kinyilvánítja ezáltal, mégha indirekt módon is, hogy nem érdekli embertársának vesztesége, csupán saját érdekei, hogy az ő világába ne történjen változás. Így viszont pont az esendőbb fél kerül még rosszabb lelki állapotba, mert elbagatellizálják a problémáját, és tagadásba lökik. Egy szó, mint száz, az élet valóban megy tovább – csak éppen nem a gyászolónak, hanem a címben szereplő mondat közlőjének.

Miért is fejtettem ki nem feltétlen objektív véleményemet a fenti mondásról? Azért, mert ezzel a vezényszóval fojtottam magamba az összes érzelmem, fájdalmam, s kerültem masszív tagadásba mintegy fél évre. Félreértés ne essék, a gyász ezen szakaszán szükségszerűen átesik minden ember – a hangsúly azon van, milyen mértékben merül el benne, hogyan éli meg azt, és mi módon került bele, melyek szorosan összefüggenek. Én a lehető legrosszabbul kezeltem ezt a periódust. Az előző bejegyzésben leírtam, hogy kétséges volt, hogy a vizsgaidőszakot képes leszek-e teljesíteni, s ebbéli félelmem többé-kevésbé beigazolódott, mivel a decemberi vizsgáim közül csak néhányat tudtam teljesíteni, de a helyzethez mérten jó jegyeket szereztem, s a tanulás némileg elterelte a gondolataimat. Utána az ünnepekre külföldi rokonokhoz utaztunk, ahol kellemes két hetet eltöltvén, feltöltődve tértem vissza Magyarországra. Ekkorra sikerült újból felépítenem magamban az igen gyenge lábakon álló képzeletbeli univerzumot, melyben annak előtte oly sokáig éltem, s amin keresztül értelmeztem a nagyvilág történéseit. Ez az újraalkotott építmény azonban gyenge, roskatag szerkezet volt, melyet a legkisebb szellő is kimozdított statikus helyzetébőll. Emiatt nem is tettem ki az elemeknek. Olyannyira képes voltam magamba fojtani, és tagadni a fennálló igen komoly problémát, hogy tudatában sem voltam. Példának okáért, amikor a diagnózis után néhány hónappal rövid ideig (nem több, mint három hétig) randizgattam egy pasival, egész idő alatt úgy viselkedtem, mintha nem derült volna ki nem is olyan régen, hogy nem lehet gyerekem, valamint, hogy kromoszómáimat és ivarszerveimet tekintve férfi vagyok. Mindvégig úgy voltam vele, hogy lesznek gyerekeink (elég bizarr leírni ezt annak fényében, hogy milyen rövid volt az egész), és, hogy petefészkeim, egészséges nemzőszerveim vannak. Képtelen voltam felfogni a tényt, hogy nekem férfi nemi jellegeim is vannak, de hazudnék ha azt mondanám ebben nem volt tudatosság. Bevallom, alkalomadtán a mai napig három részbe szoktam hajtani egy törülközőt, és úgy tartom a karomban, mintha egy újszülöttel lennék a kórházban, s ez a szokásom akkoriban kezdődött. Ilyenkor néhány másodpercre elfeledkeztem minden gondomról, s boldog voltam, viszont ennek az idilli állapotnak sajnos hamar végeszakadt, s visszazuhantam a valóság sivárságába. Elbagatellizáltam, pedig komoly dolog volt. Ha nem lett volna az, az orvosom nem hívta volna el a szüleimet az ország másik végébe, hogy együtt átbeszéljük genetikai állapotom részleteit és a további teendőket. Ez még novemberben esett meg, két héttel a diagnózis kijövetele után. Reggel nyolctól volt a találkozó, egy kellemes reggelen, amikor a nap sugarai még beragyogják a teret, de a levegő már olyan hideg, hogy látszik lehelet. A klinika felső emeletén volt, egy eldugott irodában. Valami különös izgatottság fogott el, mintha egy titkos, ősi rejtélybe készültek volna beavatni, noha tisztában voltam az eredményekkel, és a szüleimnek is tudomása volt róla. Ez mégis más volt. Ég és föld a különbség aközött, hogy ha egy érintett, vagy egy szakmabeli beszél egy adott dologról. Az orvos ezúttal is rendkívül empatikus és türelmes volt, szavai engem is megnyugtattak. Először is elmondta, hogy ezzel a szindrómával le lehet élni egy teljes és boldog életet, és a családalapításról sem kell lemondanom, hiszen az örökbefogadás is ugyanolyan csodálatos dolog, mintha csak gyereket szülnék. Az is kiderült, hogy nem szükséges eltávolítani a heréimet, rendszeres ellenőrzés mellett szükségtelen orvosi procedúra lenne, s mégha meg is csinálnák, se lenne indokolt felnyitni a hasamat, csupán két vastag injekciós tűhöz hasonló szerkezettel vennék ki őket, még bent sem kéne aludnom. Bár nem tudtam megfogalmazni annak okát, de megkönnyebbültem emiatt. Ez segített abban, hogy feldolgozzam, és elfogadjam önmagam, hisz a testem integráns részét nem vágták ki belőlem. Azt is megtudtam, hogy a későbbiekben hormonpótlásra lesz szükségem a szervezetem megfelelő működéséhez, ami azt jelentette, hogy végre folytatódik nálam a pubertás - hosszú évek óta vártam erre. Jó hangulatban távoztunk a kórházból.

Az élet ment tovább – elfolyt mellettem. Interszexségemet sikerült teljesen kizárnom a tudatomból, ignoráltam, mindeközben igazi önmagamat teljesen megtagadtam, s eltávolodtam a testemtől, disszociatív testtudatom lett. Az endokrinológus egy kontroll alkalmával aggodalmasan kérdezte, nem akarom-e pszichológus segítségét igénybe venni, meg úgy általában, hogy érzem magam. Én azt válaszoltam, hogy elfogadtam a dolgot, szükségtelen és fölösleges lenne terápiára járnom, hiszen elég erős vagyok, hogy magamtól megbirkózzak a problémával. Azt is mondtam, hogy ha a transzszexuális embereket elfogadta a társadalom, akkor az interszexeknek is van helye (mentségemre szóljon, hogy akkoriban még egyáltalán nem voltam képben az LMBTQIA+ embereket érintő problémákkal, mindenesetre remélem, hogy ezen mondat elolvasása után az eseteleges transz olvasók nem fognak meglincselni). Ez a helyzet egészen tavaszig tartott, amikor is elkezdtem szedni a hormonokat.