Interszex mivoltom módszeres tagadását annyira magas szinten űztem a diagnózist követő hónapokban, s elmém azon mélységeibe ástam el, hogy nemhogy nem azonosultam vele, de még a tudatában sem voltam a dolognak. Úgy éltem, mintha ősszel nem közöltek volna velem semmiféle eredményt, mégha ez önbecsapás is volt. Az orvosnál tett vizitekre mezei háziorvosi ellenőrzésként tekintettem. Egészen jól elvoltam a tudatosságnak ebben a hamis képet mutató, tompa állapotában, ha azév tavaszán nem kezdtem volna el a hormonokat szedni. Régen vártam a megváltásra, amitől végre tovább fejlődhetett a testem, s kiléphettem a 13-14 éves lány testéből. Izgatott várakozás előzte meg a vizsgálatokat, és korábban soha nem tapasztalt lelkesedést mutattam, amikor mondták, hogy meg lehet kezdeni a hormonkezelést. Eleinte nem is kötöttem össze interszexségemmel, csupán a testem fejlődéséhez és a termékenységhez vezető utat láttam benne. Gondoltam ezt annak ellenére, hogy pontosan tudtam ezzel a genetikai állapottal természetes úton nem lehet gyerekem. A kezelést újabb orvosi vizsgálatok előzték meg, ahol az elrákosodás jeleit keresték. Ez mammográfiát és CT-t jelentett. Előbbi nem volt különösebben érdekes, attól eltekintve, hogy olyan fejletlenek voltak a melleim, hogy csak ultrahangot tudtak végezni rajtuk, de alig fél óra alatt már eredményekkel a hónom alatt baktattam a klinikára. Utóbbi egészen más volt. Eleve egy hatalmas kórház nyomasztó alagsorában került sor rá, ahova zsúfolt várótermeken keresztül vezetett az utam. Rettenetesen szégyelltem magam, s leszegett fejjel vágtam át a tereken. Miket gondolhatnak rólam, mit keresek itt, ebben az időpontban, egy tarka dossziét szorongatva? Egy ilyen fiatal lány miért megy egyáltalán kórházba? Egy lázálomnak tűnt az egész, úgy éreztem mindenki engem figyel, s érezni véltem megvető tekintetüket magamon. Riadtan tekintgettem körbe, s reméltem mihamarabb kikerülök a tömegből, a fürkésző szemek elől, kétségbeesve kerestem az utat. Eltévedtem, nem leltem rá a megfelelő irányra, fel s alá cirkáltam a folyosókon, de nem kértem útbaigazítást. Irtóztam attól, hogy akárkivel is beszéljek. Láthatatlan akartam lenni, semmivé válni. Nagy nehezen, hosszas keresgélés után találtam meg a megfelelő folyosót, megkönnyebbülten, szinte már rohantam a vizsgálatnak helyet adó szoba felé, amikor egy ismerős arc jött velem szembe. Nem néztem a szemébe, s nagy valószínűsége van annak is, hogy csak hasonlított arra a személyre, akit én beleláttam, de a helyzet mindettől függetlenül ijesztő volt. Nem is feltétlen az arcát, mint inkább a testkontúrjait és öltözködését szúrtam ki. Rontott a helyzeten, hogy pont a egy olyan emerre hasonlított, akivel korábban egy rövid (pár)kapcsolatom volt. Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy valóban ő volt, de valószínűbb, hogy csak egy hasonmás. Aztán bementem a vizsgálóba, levetkőztem, majd a szomszédos helységbe lépe a gépet meglátva ledermedtem. A szűk teret egy hatalmas, fehér monstrum uralta, mely szájával mindent elnyelt, ami csak az útjába került. Igen nagy önuralmat kellett gyakorolnom, hogy a szűk lyukban ne essek pánikba, s mivel hasi és kismedencei CT vizsgálatkor nem mozoghat a hasfal, ergo nem vehettem levegőt, s mindez a szűk térrel és a nagy géphanggal összeadva elég kellemetlen élmény volt. Mindent rendben találtak, így már csak néhány konzultációra voltam az áhított szerektől. Az orvosomnak külön utána kellett nézni, hogy ilyen genetikai állapottal milyen típusú gyógyszert kell felírni, annak okán, hogy igen ritka esetrőll van szó (becsléseim szerint Magyarországon mintegy 150 teljes androgén érzékenységgel rendelkező élhet), neki is csak néhány hasonló páciense volt hosszú karrierje során – kérdéses, hogy interszexből, vagy androgén érzéketlenből, számomra ez a mai napig kérdéses.

Másfél hét után megkaptam az e-mailt, hogy egy Estrofem nevű ösztradioltartamú gyógyszert kell ezeknél a pácienseknél felírni. Úgy mentem be a receptért másnap, mintha amnesztiát kaptam volna, kiutat fejletlen gyereklány-testem jelentette börtönből. Soha nem gondoltam volna, hogy milyen gyönyörű lehet egy orvosi vény, mégis megtörtént. Könnyebbnek éreztem magam, szinte ellebegtem a patikáig. Mióta csak szóba került a hormonkezelés, azóta arról fantáziáltam, hogy milyen változások fognak végbemenni a testemen. Számtalanszor elképzeltem, milyen lesz az, amikor már végre nem kell szivaccsal kitömött melltartót hordanom, lesz végre dekoltázsom és a tükörben egy nő képe jelenik meg. Bújtam az online boltokat, s már előre kitaláltam, milyen mélyen dekoltált ruhákat fogok hordani azon a nyáron. Alig vártam, hogy hazaérjek és elkezdjem olvasni a használati útmutatót. Legszívesebben az egész dobozt bevettem volna abban a minutumban, de ez nyilván nem lett volna túlságosan jó hatással a szervezetemre. Töviről-hegyire elolvastam a tájékoztatót, megtanultam a tárcsa használatát is. Reggelente kell bevennem egy fél pirulát, 1 miligrammot. Korábban lefeküdtem, hogy mihamarabb eljöjjön a reggel. Felkelés után rögtön lefőztem magam egy jó erős kotyogós kávét, összedobtam valami szendvicset is, fogtam egy kést, és vallásos áhítattal bevonultam a szobámba a csíkos köntösömben, mintha egy szertartásra készültem volna – voltaképpen az is volt, amit csináltam, s csinálok azóta is, immárom három éve. Izgultam, amikor a kés hegyével megérintettem az apró tabletta sima, domború felszínét, levegőt visszafojtva vájtam bele, és majdhogynem ujjongásban törtem ki, amikor sikerült elsőre pontosan félbe vágnom. Hosszúra nőtt körmeimmel a tenyerembe helyeztem, vetettem rá egy utolsó pillantást, a számba helyeztem, s a kesernyés fekete folyadékkal együtt lenyeltem. Mérhetetlenül boldog voltam – végre megkapom azt a kezelést, ami már évekkel korábban járt volna! Egész nap nem lehetett a mosolyt levakarni az arcomról. Az összes szín sokkal élénkebben ragyogott aznap, mintha a természet egyensúlya helyreállt volna. Felszabadultam, s megkaptam az elixírt ahhoz, hogy megélhessem nőiségemet. Úgy éreztem minden velem együtt örül a világon, s táncolni akarna velem egy pipacsos zöld mezőn.

Annyi fenntartásom volt csupán a hormonnal kapcsolatban, hogy nem leszek-e túl hízékony, valamint, hogy nem kezdek-e el menstruálni – utóbbi félelmem meglehetősen nevetséges annak fényében, hogy pontosan tudtam olyankor milyen biológiai folyamatok játszódnak le az emberben - , s nem utolsó sorban az, hogy a folytatólagos pubertásom nem fog-e megfékezhetetlen hangulatingadozásokat okozni. Az orvosom biztosított affelől, hogy ilyen nem fordulhat elő. Nem is fordult. Az arcbőröm csodálatosan szép kisimult, pattanástalan lett, a melleim újra elkezdtek növekedni, feszesek és gömbölyűek lettek, a csontozatom tovább nőiesedett, izmosabb lettem, s a testzsírjaim is átrendeződtek. Alig két hónap leforgása alatt kifejlődött a női testem. Azt hittem ezzel tökéletes lesz minden, de tévedtem. Egy gondolat, parazitaként befészkelte magát az agyamba, folyamatosan rágta, izgett-mozgott, zajt csinált, sokszor sajogott, feszített, nem bírtam tőle szabadulni. Reggelente a pirula beszedésekor jobban fájt, minél jobban próbáltam tőle szabadulni, annál szívósabban tapadt hozzám, s mind több fájdalmat okozott. Imádtam, amit tanultam, gyakran eljártam a barátaimmal szórakozni, a testem és az elmém fejlettsége végre kongruált, sokat olvastam – egy szó, mint száz, az életem tökéletes volt. Majdnem. Egy súlyos titkot hordoztam, mely minduntalan emlékeztetett rá, hogy nem az a személy vagyok, akinek láttatni akartam magam. Gonosz, rosszindulatú teremtmény volt, nem hagyott nyugtot soha. Mindig is akartam gyereket, de a tény, hogy természetes úton nem lehetett, valamint XY kromoszómáimnak és heréimnek megléte eltávolított a testemtől, s noha a felszínen teljes komfortosságot színleltemönmagammal, valójában gyűlöltem a testem, az életem, haragudtam a világra, anyára, apámra, mindenkire, akinek nem kellett ilyenekkel megküzdenie. Ez rengeteg frusztrációt szült nálam. Akkoriban egyre több LGBTQIA+ témájú cikk került a látóterembe – lehetséges, hogy nem több, mint korábban, de utána tűntek fel. Ahogy bele-bele olvastam egy-egy ilyen írásba, zsigeri gyűlöletet éreztem…