Legyen ez a bejegyzés egyfajta bűnbánat az LMBTQIA+ közösség felé. Ahogy korábbi írásaimban már említettem, régen meglehetősen homo/transzofób voltam – tulajdonképpen a betűszó valamennyi betűjével szemben erősen előítéletes és kirekesztő magatartást tanúsítottam, de behatóbban csak előbbi kettőt ismertem. Kis ízelítőt szeretnék adni abból, hogy miket miért gondoltam, s reményeim szerint a dolgok mögött álló pszichológiai folyamatokra is rávilágíthatok. A téma érzékenységére való tekintettel szeretném a figyelmeztetni a kedves olvasót, hogy a leírtak egyesek számára felkavaróak, a nyugalom megzavarására alkalmasak lehetnek!!!

A hormonkezelés kezdeteit jellemző izgatottságot, és elégedettséget csakhamar felváltotta a szégyenérzet és kötelességtudat. Tudatosult bennem genetikai állapotom, de olyan szinten, mint ahogy korábban tettem, már képtelen voltam tagadni a dolgot. Minden reggel, amikor elővettem a kis sárga tárcsát, fordítottam egyet rajta, s az aznapi adagomat kiporcióztam, bevétele után a tükörbe nézve egy megtört, beteg embert láttam. Soha többé nem tudtam „szépségvitaminként” a tekinteni rá. Egy bélyeggé vált számomra, mely nyomot hagyott rajtam, s emlékeztetett a valóságra. Minél jobban próbáltam tagadni és elfojtani a dolgot, annál erősebben tört a felszínre. Meg akartam felelni egy ideának, egy képnek, s meggyőztem magam arról, hogy az életem még mindig ugyanazokra az alapokra épül, mint korábban. Begubóztam gondolatvilágom egy távol eső kicsiny szegletébe, remélve, hogy démonjaim nem érnek ott utol, de csalódnom kellett. Rövid ideig meg tudtam ugyan feledkezni a gondjaimról, de minduntalan visszarántott valami a „most”-ba. Még a puszta gondolatától is irtóztam, hogy nemi jellegzetességeim férfiakra jellemző vonásokkal is rendelkeznek. Nőnek születtem, nőként nevelkedtem, nő voltam, vagyok, leszek. Mániákusan féltem attól, hogy kiderül, interszex vagyok. A tablettákat eldugtam egy fiók legmélyére, s szívem szerint elő sem vettem volna őket, soha többé. Noha foggal-körömmel ragaszkodtam korábbi önképemhez, és ahhoz, hogy gyereket szüljek, már tisztában voltam vele, hogy minden, amit korábban igaznak hittem, csak egy ügyesen felépített díszlet volt, amit csak azért hoztak létre, hogy saját életem mellékszereplőjeként tengessem mindennapjaimat. Ezt rettenetesen utáltam, képtelen voltam megbékélni önmagammal, s a problémáimat is minduntalan szőnyeg alá söpörtem. Ebből kifolyólag iszonyatosan feszült voltam, állandóan éber voltam, figyeltem minden egyes megnyilvánulásomra, mondatomra, hogy még véletlenül se tudódjon ki a titkom. Egyre kevesebb helyre jártam el, kerültem az emberek társaságát, időm nagy részét négy fal között töltöttem. Az ebből fakadó szorongásomat másokra vetítettem ki, első sorban a szexuális és nemi kisebbségekre. Néha rá-rákerestem a keresőben az ’interszex’ szóra, s ilyenkor gyakran előjött az LMBTQIA+ betűszó. Gyűlöltem, hogy ott volt az a bizonyos i. Nem akartam belenyugodni, hogy egy olyan közösség tagja legyek, amit azelőtt évekig megvetettem, s minden ilyen elképzeléstől elzárkóztam. Gyerekkorom óta éreztem, hogy más vagyok, mint a többi ember, hogy azok a nemi szerepek, amiket a környezetem mutatott, s elvárták tőlem, hogy azok szerint éljek, idegenek voltak számomra. Nő voltam, de másképp közelítettem meg a dolgot. Lenéztem mindenkit, aki a sztereotípiákat és az adott nemnél megszokott viselkedésmintákat követte – beálltak a sorba, nem volt egyéniségük, egy egységes séma mentén léteztek, mintha nem önálló indivídumok lettek volna. Nem akartam olyan lenni, mint a többiek, s mindig arra törekedtem, hogy ne lehessem engem korlátok közé szorítani. Emiatt sokszor kiközösítettek, állandóan azt tapasztaltam, hogy pozitív visszajelzéseket azok kaptak, akik az elvártak szerint viselkedtek. Nem értettem, mi baj lehet velem, hiszen én is ember vagyok, én is lány vagyok, s úgy szeretem magam, ahogy vagyok. A figyelem és szeretethiányom végül mégis győzedelmeskedett. Így valós személyiségemet háttérbe szorítva megpróbáltam eljátszani egy szerepet, amitől irtóztam, hiszen tisztában voltam vele, hogy az nem én vagyok. Majdnem két évtizedet éltem le így, és kialakult bennem egy erős utálat olyanok iránt, akik vállalni merték önmagukat. A melegek elleni kirohanásaimat és ellenérzéseimet eredetileg az irigység és tisztelet motiválta. Ők elég bátrak voltak ahhoz, hogy vállalják a valódi lényüket, kilépjenek az árnyékvilágból, és láthatóak legyenek – erre én képtelen voltam. Azzal a fogalommal, hogy ’transznemű’ csak jóval később, kiskamaszként találkoztam először, de igazán nem tudtam mit kezdeni vele. Furcsa volt, hogy egyesek miért akarnák megváltoztatni a nemüket, vállalva a rengeteg fájdalmas műtétet és az esetleges kirekesztést, ha amúgy leélhetnek egy nyugodt életet. Valamiféle pszichés zavarként tekintettem rá. Egyébként a transzneműeket és transzvesztitákat sokáig kevertem. A drag queeneket gyerekkorom óta nagyon menőnek tartottam, tetszett az explicit stílusuk. Egyszer élőkönyvtárban vettem részt gimnáziumban, ahol többek között egy transz nővel is volt szerencsém találkozni. Érdekes élmény volt hallani a történetét, megéléseit, és különösen megmaradt bennem, hogy gyönyörűek voltak a szemei. Ebben az esetben az érzékenyítés elérte célját. Amúgy továbbra is előítéletesen viseltettem irányukba, személyes korlátaimat, frusztrációimat rájuk vetítettem ki. Ők képek voltak önazonosan élni, én nem. Meglepő lehet, hogy korábban az interszex emberekkel szemben is voltak ellenérzéseim, bár akkor még a szót sem ismertem, és elképzelésem ezekről az emberekről annyi volt, hogy férfi és női nemi szervekkel is rendelkeznek, legtöbbször nőiesek, és maximum a sértő hermafrodita szót ismertem, amit ehhez a csoporthoz tudtam kötni. Csak halvány sejtésem volt arról, hogy egy ilyen ember miken mehet keresztül élete folyamán, azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy évekkel később a saját bőrömön fogom tapasztalni…

A diagnózis mindent lerombolt, amit hosszú évekig építgettem, és a végére szinte már el is hittem, hogy az a valódi személyiségem. Mindent megtettem azért, hogy a környezetem, a táradalom, a szüleim lefogadjanak, s egy rosszul eljátszott, szinte már ripacskodó mellékszerepben tetszelegtem a mindennapokban. Miután bebizonyosodott, hogy nemi differenciálódásom nem a többségre jellemző úton ment végbe, bebizonyosodott számomra, hogy azt az embert, azt a hamis képet, amit láttatni akartam, nem ölthetem magamra többé, és meg kell találnom az utat az önazonosság felé. Ettől megrémültem – hiszen egészen addig abban a hitben éltem, hogy csak azzal tudok pozitív visszajelzést kicsikarni másokból, hogy ha egy másik embernek adom el magam, de még nagyobb probléma volt, hogy már teljesen elfelejtettem ki is vagyok. A kezdeti sokkból felocsúdva a korábbinál is dacosabban ragaszkodtam ahhoz a jól megszokott szerephez, akit magamra erőltettem, a különbség annyi volt, hogy ezentúl a gondolatvilágaimban is ezzel azonosítottam magamat, legalábbis próbltam. Hatalmas háborúk dúltak bennem emiatt, meghasonultam, s a korábban leírtakból kiindulva nem érheti meglepetésként a kedves olvasót, hogy a korábbi homo/transzo és egyéb fóbiáim, komplexusaim a korábbiakban tapasztaltaknál is erősebb és szélsőségesebb formában törtek előre, de politikai nézeteim is távolodtak a centrumtól. Mélyről jövő haragot éreztem, amikor csak a téma előkerült. Szexuális perverziókkal, pszichés zavarokkal magyaráztam a jelenséget, és selejtként tekintettem rájuk. Beszűkült világlátásomba nem fért bele semmilyen, a többségtől, az átlagtól eltérő dolog, vagdalkozó lelkiállapotomban nem egyszer durva, veszélyes gondolatok jelentek meg a fejemben – például pszichiátriai „kezelések”. Ezek sokszor engem is megrémítettek, mert a szívem mélyén pontosan tisztában voltam vele, hogy ezek súlyos jogsértések, nincs igazam velük kapcsolatban , mert csak a magam köré emelt falak mögül nem látok ki, és nem is vagyok hajlandó tenni semmit a változásért. Elvártam, hogy a világ alkalmazkodjon hozzám. Szentül hittem, hogy én egy erős ember vagyok, elvégre egy olyan horderejű sokkból is képes voltam felállni, amit a diagnózis jelentett, és ehhez még csak segítséget se kértem, de még lelki problémák sem ütötték fel a fejüket. Erős ember azonban nem tipor el másokat, és nem nehezíti meg az életüket, hanem támogatja és fölemeli őket, de legrosszabb esetben is tolerálja őket. Jóllehet, a tolerancia jelentésében magán hordozza a megtűrést, de hajlamosak egyesek elfeledkezni arról, hogy emellett az alázat, könyörület és jámborság is fogalomköréhez tartozik. Tolerálni a valamit annyit tesz, mint megtűrni, elviselni valaminek a jelenlétét annak ellenére, hogy nem értünk vele egyet vagy nem tudunk vele azonosulni, mert mi sem vagyunk többek, felsőbbrendűbbek nála, mivel mindannyian földi halandók vagyunk, gyarló, tökéletlen indivídumok. Véleményem szerint a tolerancia, napjaink egyik leginkább félreértelmezett szava az, ami a keresztény erkölcsöt és etikát legjobban leírja, és sokaknak előnyére válna, ha ennek valódi tartalmát elsajátítaná. Ez a téma azonban egy későbbi bejegyzésben kerül kibontásra. Eredeti témánkhoz visszakanyarodván végszóként csupán ennyit mondanék: BOCSÁNAT!