Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz

Interszexualitásom kiderülése egy olyan aspektusban is változást hozott, ami minden várakozásommal ellentétesen történt – mégpedig, hogy vallásos lettem, és megtanultam, mit jelent hinni Istenben. Véleményem szerint napjainkban ez az egyik leginkább félreértett fogalomkör, és pont ez az egyik oka annak, hogy sokakban ellenérzéseket szül, akárcsak a téma említése is, mely szerteágazó történelmi, társadalmi és kulturális jelenségek eredménye. Blogomat kifejezetten szubjektív nézőpontból, sajt megéléseim és eszmeiségem szerint írom annak érdekében, hogy történetem és megéléseim minél jobban átérezhetőek legyenek, s ebben ennél a bejegyzésnél sem kívánok eltérni, mert bár tudom, hogy témánkkal egy kifejezetten ingoványos talajra érkeztünk, a kontinuitás megkívánja, hogy a megszokott fogalmazásmóddal éljek.

Mielőtt a diagnózis utáni hitemre rátérnék, szükségszerű felvázolnom előtte milyen volt az, s miképp formálódott. Már gyerekkoromtól kezdve éreztem egy erőteljes kapcsolódást a természetfelettivel, valami láthatatlan fonal kötött vele össze, s mindenben a mágiát kerestem. Lenyűgöztek a mítoszok, legendák, a bennük megfogalmazott történetek dramaturgiája, tanulságaik és a rendszer, ahogy a minket körülvevő világot leírta. Főleg a germán, ógörög és keresztény írásokat forgattam, legkedvesebb olvasmányom egy pompás képekkel illusztrált Biblia volt, melyben a teremtést a kozmosz és dinoszauruszok képei kísérték; ezek mellett a magyar folklór alakjainak és a különböző népi babonáknak is rajongója voltam. 2020-04-10_14_26_53_1.jpgElképzeltem, hogy én is a művek lapjain lévő történetek résztvevője vagyok, de saját történeteket is kitaláltam, ahol egyfajta szakrális személyként vizionáltam magam: diplomataként, harcosként, politikusként, uralkodóként. Különösen szerettem a természetet, kiváltképp a hegyeket és vízpartokat, mivel azokon a helyeken éreztem legintenzívebben a természetfölötti jelenlétét. Görögkatolikus vallásommal azonban soha nem tudtam mit kezdeni. Egyfelől, fogékony voltam a természetfeletti és spirituális dolgokra, és a fentebb leírtakból világosan látszódhat az is, hogy a bibliai témák sem hagytak hidegen, másfelől viszont a vallással, mint intézménnyel és a felsőbb erőnek való behódolással komoly fenntartásaim voltak. Az isteni hatalom elismerését az indivídum feladásával azonosítottam, és az egyházi rendbe való betagozódást is elvetettem, pedig magyar mércével mérve vallásos neveltetésben részesültem – s, hogy ezt mire értem? Manapság gyakorta hivatkoznak arra a különböző orgánumok, hogy hazánk egy keresztény ország, mely a szó formális értelmében talán még igaz is, mert valóban ahhoz a kultúrkörhöz tartozunk. Ugyanakkor atekintetben, hogy mennyien tartják tényleg a vallásukat, és élik az életüket a Szentírás szerint – innen nézve Magyarország ateista, és ha a saját értelmezésemet veszem alapul, ez a szám még annál is alacsonyabb. Gyerekkoromban minden vasárnap le kellett mennem a templomba, amit rettenetesen utáltam, mivel rendkívül unalmasnak találtam, ahogy másfél órán keresztül dallamtalanul énekelt félszáz, zömmel nyugdíjaskorú ember, hétről-hétre ugyanazt. Hittanra is eljártam egy időben, ahol mindig kívülállónak éreztem magam, mert én nem voltam olyan mélyen hívő keresztény, mint a többiek – illetve akkor még nem értettem a vallásosság lényegét. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy eleinte nem élveztem az órákat, de egy idő után egyáltalán nem vettem komolyan, vallástól való eltávolodásom okán. Nem akartam beállni a sorba, kikértem magamnak minden egyes alkalommal, amikor ilyen részek hangzottak el imádság közben, hogy „Isten báránya”, „Isten szolgái”, és más hasonló cirádák. Miért alkotott volna a Teremtő személytelen lelkeket pusztán azért, hogy imádják őt, ha a tanítások ezzel ellentétesnek írják le természetét? Önálló, független személyiségeknek teremtette az embert, a saját képmására, aki gondolkodik és túllép állatias ösztöneinek korlátain, s ebbe az eszmeiségbe számomra nem fért bele az egyes dogmák és erkölcsi szabályok feltétel nélküli elfogadása, és (az akkor még fikciósnak tűnő) felsőbb hatalom előtti meghunyászkodás.  A szüleim egészen sokáig kitartóan próbáltak engem a vallás felé terelni, de ezen törekvéseik sikertelenek voltak, én meg passzív-agresszív magatartással viszonoztam ezeket. Neveltetésem egyéb aspektusai is csak távolított a hittől. Megmaradtak bennem olyan momentumok, mint amikor anyám több ízben a tízparancsolatra hivatkozva szidott meg, mely igencsak következetlen volt, mivel ő maga sem ahhoz tartva élte mindennapjait, emellett többször olyan dolgokat is meg kellett gyónnom a papnak, amiket nem éreztem bűnnek – maga az egész procedúra egy színjátéknak tűnt nekem akkor. Lehet, hogy bűnöm mindössze annyi volt, hogy nem az az ember voltam, aki a fejben létezett? Ki tudja… Egyszer apám finoman értésem re adta, hogy nem kellene mindenhova pentagrammákat rajzolnom, mert az a sátán jegye – ehhez a történethez hozzátartozik, hogy az egyik, amúgy vallásos osztálytársam mondta nekem, hogy az Isten jele. Belegondolva ez a történet elég bizarr. A spiritualitás nem veszett ki bennem ekkor, de mivel az valódi személyiségemnek szerves része volt, egyéb tulajdonságaimmal együtt azt is eltemettem magamban. A vasárnap reggel mindig a taktikázásról szólt, hogy ne kelljen aznap misére mennem. Utáltam, hogy meg kell játszanom a hívőt, bár hozzátenném, rosszul csináltam azt, mivel meglehetősen feltűnő volt, hogy csak mímelés. Ez odáig fajult, hogy Istent nyíltan megtagadva ateista lettem – anyámat soha sem láttam olyan kétségbeesettnek, mint amikor ezt elmondtam neki, apám kevésbé vette rosszul, pedig pont az ő reakciójától tartottam inkább. Ő csak tinédzserkori lázadásnak vette az egészet, amiben volt némi igazság. Így hát éveken keresztül ateistaként, kizárólag a racionalitás és a természettudományok szemüvegén keresztül értelmeztem a világot, úgy éreztem az életfelfogásom összeegyeztethetetlen a vallásossággal. Eléldegéltem ebben a tudatban évekig, mígnem kiderült, hogy interszex vagyok. A diagnózis után közvetlenül a teljes életem, személyiségem, minden, ami addig lényeges volt, megszűnt létezni. Ott álltam egyedül, húszévesen, nőies testben, herékkel, XY kromoszómákkal, meddőn, identitásvesztetten, célok nélkül és próbáltam kiutat keresni a káoszból. Azt gondoltam, Isten nem létezhet – miért tette volna „ezt” velem, miért teremtett volna ilyenné? Egy torzszülött, nemtelen űrlénynek láttam magam, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. Nem akartam még csak a templom közelébe se kerülni, nem találtam helyem egy olyan vallásban, ahol egy nő első számú értékét a termékenységében mérték. Nő vagyok egyáltalán? Ha az nem, akkor mi? Az egész addigi életem egy hamis illúzió volt, amit egy összeesküvés-elmélet keretében rendeztek meg nekem – mintha az egész világmindenség rám figyelt volna azok alatt az évek alatt. Ez megriasztott, el akartam bújni a világ szeme elől, láthatatlanná válni, olyannak lenni, mint mindenki más, visszabújni a csigaházba. Kifejezetten vallásellenes lettem, sokszor vizionáltam égő templomot, és átkoztam magát az intézményt, megkeseredetten szidtam minden egyes dogmát, ami csak eszembe jutott, és intenzíven feltört bennem az összes, sérelemként megélt gyerekkori emlék. Gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy ilyen voltam. Gyűlöltem, hogy nem tudtam rajta változtatni. Gyűlöltem, hogy nem tudtam meg korábban. Gyűlöltem mindenkit, aki nem volt „ilyen”.  Gyűlöltem Istent, amiért ilyenné teremtett – és ekkor valami megváltozott. Rájöttem, hogy hiszek Istenben, mégha ez negatív érzésekkel is párosult. Létezik, s mindvégig jelen volt, nem hagyott cserben. Olyasmi volt ez a felismerés, mintha megelégelve sokéves eltévelyedésemet, és hitetlenségemet, megfogta volna a kezem, és elvezetett volna az igazságig, és egy bársonyfüggönyt félrehúzva megmutatta volna a való világot, a díszletek mögött.

  • Nem hiszed, hogy létezek? Hadd mutassak neked valamit! –

Segített visszatérnem a helyes útra, és beláttam, hogy mindvégig velem, volt, csak meg kellett érnem ahhoz, s éreztem a szeretetét és gondoskodását. Férfi kromoszómákkal születtem, de mégis női testem lett, és nőként élhetem az életem. Ezzel egy csodálatos ajándékot adott nekem, és egy lehetőséget egy boldog életre, mely bár kihívásokkal teli, tudván, hogy mellettem van és vigyáz rám, nincs az az akadály, amit ne tudnék legyőzni. Akkor értettem meg, mit is jelent vallásosnak lenni: közel lenni egy felsőbb hatalomhoz, és hinni benne, s felülemelkedni a kicsinyes emberi élet korlátain ezáltal. Egy kis megnyugvást hozott ez a lelkemnek. Nehezen tudtam mit kezdeni újonnan felfedezett hitemmel kapcsolatban, különböző szerepeket próbálgattam, illetőleg idealizáltam, mert megélni nem igazán éltem meg azokat. Kezdetben még a rendkívül konzervatív római katolikus módon fogtam fel az dolgot és gondolatvilágomban egy hagyományos, háztartásbeli, rendszeresen templomba járó, délnémet asszonyoz hasonlóan ábrázoltam magam, aki egy viszonylag boldog házasságban neveli a sok-sok gyerekét. Utána muszlim környezetbe helyeztem magam, bár utóbbinak volt egy erőteljes szexuális töltete is, de erről egy későbbi bejegyzésben fogok írni bővebben. Ez volt egyébként a legtartósabb. Utána szektavezető szerepében idealizáltam magam, egy militáns szervezet keretei között, ahol hatalmas csarnokokban napokon keresztül csak imádkozunk. Kissé vallási fanatistává váltam, de nem abban az értelemben, hogy onnantól kezdve a tízparancsolat és a Biblia szabályainak betartása határozta meg mindennapi cselekedeteimet, és minden vasárnap reggelt a templom padjai között kezdtem – nem, ezt úgy kell elképzelni, hogy minden, ami szerintem nem illett bele a vallásba, a dogmáiba - tulajdonképpen ami csak a személyes elgondolásaimtól eltért az ideálisnak tartott egyház képétől, már rögtön kígyót-békát kiáltottam rá (és akkor még finoman fogalmaztam). Számtalan alkalommal tettem kifejezetten Istenkáromló megjegyzéseket a felsőbb papság egyes vezetőire, nemtetszésemet fejeztem ki a pápa egyes nyilatkozataira, de még a hívekre is, ugyanakkor sose szálltam magamba, eszembe se jutott önkritikát gyakorolni, rögeszmémmé vált, hogy mindenki más felelős a kereszténység napjainkban tapasztalható nem túl előnyös helyzetéért és a személyes problémáimért. A személyiségem azon a bizonyos őszi napon meghasadt a genetikai intézetben, s amíg csak a romokat takarítottam és az építkezés korai stádiumában voltam, nyilvánvalóan lehetetlen volt integrálni újonnan felfedezett vallásosságomat a személyiségembe, elsőként azt kellett újra felépíteni. Miután az alapok és a felépítmény elkészült, ez is a helyére kerülhetett. Istenen való hitem sokat segített nekem, hogy újra a helyes úton járjak, és megértettem az alázat és tolerancia valódi értelmét, segített jobb emberré válni. Könyörgéseimben mindig a válaszokat kerestem, melyek mindvégig ott voltak a szemem előtt. Nőként élhetek, de cserébe a termékenységemet kérte – Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz.