Egy igen tartalmas nyár után tértem vissza az egyetemre, élményekkel és tapasztalatokkal gazdagon. Megjártam Finnországot, ahol egy nyári egyetem keretében három fantasztikus hetet tölthettem el, és a rengeteg program mellett nyelvtudásom is sokat fejlődött, végleg beleszerettem a kultúrába. Utána először végeztem diákmunkát, így némi plusz bevételre is szert tettem, mely egy zenei fesztiválon esett meg, így nem csak anyagilag jártam jól. Igencsak tartalmas évnek néztem elébe, lévén, hogy akkor szakdogáztam. Mindig vártam a szemeszter eleji gondtalanságot, és úgy éreztem, enyém az egész világ, minden tökéletesnek tűnt. Pedig korántsem volt így, csak nem figyeltem oda a jelekre. A nyári pörgés valamennyire el tudta terelni gondolataimat az egyértelműről, ha felszínre is tört, gyorsan hárítottam. Aztán elkezdődött a szemeszter. A városban tapasztalható hatalmas pezsgés, és nagy hévvel meginduló élet mindig izgatottsággal töltött el, alig vártam, hogy újra belevessem magam, de ezúttal valami nem stimmelt. Számos helyre elhívtak, ahova eleinte el-eljárkáltam, viszont nagyon hamar elkezdtem kimaradozni a bulikból, a társadalmi életből, és egyre inkább négy fal között töltöttem az időmet, terhesnek éreztem mások társaságát, nem akartam kiszakadni jól megszokott komfortzónámból. A probléma viszont az volt, hogy már a gondolataimtól sem bírtam szabadulni, mert minduntalan eszembe jutott, hogy valójában mi vagyok, s ez volt az egészben a legkétségbeejtőbb: se a valóságban, se a fantáziám által felépített világokban nem leltem menedékre immár. Bármit megtettem volna, hogy szabaduljak, csak az volt a probléma, hogy nem volt hova. Legszívesebben új életet kezdtem volna egy új személyazonossággal, de persze ez nem volt opció. Reggelente egyre nagyobb megterhelést jelentett az ágyból való kikelés, a tanulást illetően szinte az összes motiváció kiveszett belőlem, és azt felváltotta a megfelelési kényszer és kötelességtudat, minden értelmét vesztette, a jövőmet illetően meg még mindig régi beidegződéseimet kergettem, miszerint én gyereket fogok szülni, egy speciális orvosi eljárásnak köszönhetően. A képzeletemben megélt biológiai anyaságom valamennyire megnyugvást hozott, de csakhamar mindig a valóság sivár és kietlen vermében találtam magam, melyből nem volt kiút. Ebben a helyzetben kizárólag a zenehallgatás és sorozatnézés jelentette az egyetlen menedéket, mert kellően lekötötte a figyelmem ahhoz, hogy ne az elképzelt univerzumban éljek, de képes volt elterelni a figyelmem a valóságról is. Próbáltam eljátszani annak a valakinek a szerepét, akit oly sok éve, de egyre gyengébb volt az alakítás, női nemi identitásom megingott, összetört. Ez azonban nem azt jelenti, hogy férfiként határoztam volna meg önmagam. Egy, a társadalom szerint kifejezetten sudár, vékony alakom volt, az arcom elég formás, viszont volt egy méhem, ami egy gyerek kihordására alkalmatlan volt, ivarszerveim pedig férfiasak voltak. A dolgok eme paradox felállásában egy nemtelen űrlénynek láttam magam, egy selejtnek, a természet hibás termékének. Meggyűlöltem a testem, szabadulni akartam tőle. Akkortájt kezdtem el aktívan dohányozni, hosszú perceket töltöttem vékony szálak elfüstölésével a hátsó teraszon, üveges tekintettel bámulva a kertet. Egyik este, midőn kávéfőzéshez gyújtottam meg a gázrózsát, elidőzött a tekintetem a gyufa parázsló fején, s elmerengtem a vibráló vöröses színen. Bajos lenne megmondani, mi vitt rá arra, hogy a karomhoz nyomjam, mivel nem gondolkodtam, csupán cselekedtem, de valószínűsíthetően sikerült levetkőznöm annyira gátlásaimat, hogy megtegyem, tudniillik már korábban is megfordult a fejemben, milyen érzés lehet égő tárgyat a bőrnek nyomni. Hangos szisszenő hang hallatszott, és enyhe égett szag terjengett a levegőben. Élveztem. Élveztem, hogy újra éltem, a fájdalom visszahozott az itt és mostba. Elfogott egy olyan, semmihez nem fogható erő, amit már rég nem éreztem: én irányítottam, átvettem az uralmat a testem felett. Hirtelen nagyon izagtott lettem, mintha hazataláltam volna, egy teljesen új világot fedeztem fel. Hittem, hogy a testi fájdalom elhoz valamit, amit régen kerestem. Ettől kezdve mindig ezt kerestem, és az önbántalmazás rendszeressé vált, melynek nyomai soha nem fognak eltűnni a karomról, de nem is bánom. Mementóként őrzik a nehéz időket, s emlékeztetnek engem arra, hogy milyen nagy utat jártam be. Felfedeztem az önkielégítés egy új formáját is, soha nem fogom elfeledni azt az estét, amikor az új módszerrel jutottam el a csúcsra, s noha hosszabb volt így elérnem - akár tíz percbe is beletelt, szemben a korábbi fél percnél - mégis hatásosabb volt. Ez a technika már jóval csintalanabb, s olyankor mindig nőnek éreztem magam. A BDSM irányába történő érdeklődésem is megnőtt, mely autoerotikus fojtogatással kezdődött. Oxigénhiányos állapotban sokkal intenzívebb az orgazmus, és amikor hirtelen oxigént kap az agy, csodálatosan kábult állapotot lehet elérni. Egyszer, közel három és fél perc fojtogatás után – bár pontosan nem tudom megmondani mennyi ideig csináltam, mivel ilyenkor másként érzékeljük az időt, mindenesetre ennyire saccolom -  olyan állapotba kerültem, hogy hallucináltam, mintha lelkem elhagyta volna testet, és hegyek közt röpülve egésze az égig felszállt volna. Pompás napsütötte bércek fölött jártam, boldog, örömteli pillanatok voltak, aztán mégis vége lett. Onnantól kezdve midig ezt a hatást akartam elérni, mindinkább erősebben ragadtam meg a torkom, nem engedtem a szorításon, és belevájtam a körmöm az irhámba, de egy fonott övet is gyakran használtam erre a célra. A lényeg ilyenkor az, hogy teljesen át kell venni az irányítást a test felett, mely nagyfokú önfegyelmet igényel. Nem szabad hagyni, hogy elfogjon minket a pánik. Annyit csináltam, hogy elmozdult a légcsövem, pozitívum viszont, hogy több mint három percig bírom a víz alatt egy levegővétellel.  Pornóból is egyre durvábbat, bizarrabbat néztem, véleményem szerint szükségtelen megjelölni a műfajt, ki lehet következtetni milyen jellegű videók voltak a palettán. Mindazonáltal lelkileg borzalmas állapotban voltam, már akkor is, és rengeteg tárgyat vettem fel, hogy az alapképzés utolsó szemeszterére már ne legyen annyi teljesítendő kurzusom, meg akartam felelni az iskolapadban, ha az élet egyik meghatározó területén már kudarcot vallottam. Kávéból annyit fogyasztottam, hogy folyamatos éber állapotban soha nem bírtam kipihenni magam, és az éjszakázásaim is gyakoribbá váltak, gyors tempót diktáltam. Vizsgaidőszakban mindösszesen egy teljesítendő vizsgám volt, de azt január végéig halasztottam, pedig bőven lett volna időm felkészülni. Különösen hideg tél volt abban az évben, rideg, száraz…

Egy igen fontos momentumot meg kell említenem arról a télről: előbújtam az egyik barátnőmnek és élettársának. Azt már elmondtam neki korábban, hogy meddő vagyok, de interszex állapotomat akkor mondtam el először. Nem bírtam magamban tartani, el akartam mondani, s úgy éreztem eljött az ideje, és bár biztos voltam benne, hogy nem lesznek elítélőek, mégis izgultam a reakciójuk miatt. Empatikusak és kedvesek voltak, megköszönték, hogy megosztottam velük ezt a titkot, mely már régen nyomta szívemet, megtiszteltetésnek vették. Örültem, hogy volt végre valaki, akivel tudtam erről beszélni, anyáméknál tabusítottam, borzalmasan szégyelltem magam előttük. A barátaimnak viszotn meg tudtam nyílni, és sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, őszintébb lett a kacsolat. Egy kő leesett a szívemről, és a terhet onnantól kezdve velem együtt cipelték. Soha  nem lehetek nekik elég hálás ezért. Fontos az előbújás!