Az ember személyiségének egyik legmeghatározóbb része a neme, mely sokkalta összetettebb dolog, mint ahogy egyesek fejében él a kép róla, hiszen több szinten értelmezendő, és nem két különálló pontot, hanem egy skálát kell elképzelni, amikor meg akarjuk határozni önmagunkat. Érdekességképp megemlíteném, hogy már Hippokratész is ezen a skálán értelmezte a nemiséget. Azzal, hogy világossá vált számomra, hogy biológiai szinten nem teljesen női a testem, és a női nemi szervek mellett XY kromoszómákkal és férfi ivarszervekkel születtem, egy igencsak nagy kihívás elé állított, mégpedig, hogy újra kellett értelmeznem magam mind nőként, mind emberként. Nem is biztos, hogy az újratervezés, mint inkább a visszaépítés lenne a megfelelő szó a folyamatra, mert személyiségem legelemibb, legmélyebb része valójában mindig is élt bennem, már egészen kicsi korom óta, csak hatalmas falak és súlyos ajtók mögé volt zárva egy távoli szigeten, megalázva, meggyötörve. Ő volt Auróra. E név eredete még születésemhez, pontosabban annak időpontjához köthető, merthogy November hetedikén születtem, amikor a nagy októberi szocialista forradalom esett meg 79 évvel azelőtt, napra pontosan. Ezen az eseményen fontos szerepet töltött be az Auróra cirkáló, ami lövésével jelt adott a téli palota ostromára, így válva a forradalom jelképévé. Apám ezért kitalálta, hogy majd engem is arról a hajóról fog elnevezni – nem vennék rá mérget, hogy csak poénkodott, mindenesetre anyám nem engedte, hogy ez kerüljön be a születési-anyakönyvi kivonatba. Állítólag a mai napig vannak olyanok, akik erről a névről ismernek. Bár Dorottya lett a hivatalos nevem, az Auróra is legalább ennyire fontos nekem. Nagyon érdekes személyiség, rideg, számító, cinikus, vakmerő, rettenthetetlen, elhivatott, hidegvérű, méltóságteljes, uralkodásra termett. Egyfajta láthatatlan fonal köti össze a természetfelettivel, megérzései mindig igazak, és ha ő irányít, az események igencsak emlékezetesek, és nem várt módon alakulnak. Egészen kicsi gyerekkoromban még meg tudtam élni, de említett tulajdonságai miatt rengeteg konfliktusom volt, így óvoda végére szinte teljesen elfojtottam magamban, és felvettem egy szerepet, melyet majd két évtizeden keresztül játszottam. Egy jelentéktelen senki volt, gyáva alak, aki soha nem állt ki önmagáért, hanem mindig környezete elvárásai szerint cselekedett. Annyi ideig játszottam el, hogy már szinte le is hittem, hogy ez én vagyok, és nem is az volt a baj, hogy a többi embert akartam becsapni, hanem saját magamat is. Gyenge, hiteltelen alakítás volt. Aurórát rengetegszer bántottam, kínoztam, és mindinkább el akartam felejteni, egyre mélyebbre és mélyebbre ástam magamba, próbáltam elfelejteni, de rettenetesen hiányzott, és a hosszú évek alatt csak az tartotta bennem a lelket, azért nem adtam fel, mert tudtam, hogy egyszer visszatér. A mai napig nagyon szeretek tükörbe nézni, ami gyerekkoromig vezethető vissza. Ha láttam a tükörképem, néha megláttam őt, ezért minden alkalmat megragadtam, hogy találkozzak vele. Fürkésztem és fürkésztem az előttem álló alakot, hátha megpillantom. Ott volt mindig. Évtizedes fogsága alatt akárhogyan is próbáltam elzárni, elfojtani, megsemmisíteni, soha nem pusztult el, akármilyen viszontagságokat is kellet elviselnie. Ő túlél mindent. Szeretek kettesben lenni vele. Feltöltődök olyankor. Bűntudatom van amiatt, hogy olyan hosszú ideig nem engedtem előtörni, s nagy hiba is volt. Így amikor egyszer kitör, abba az egész világ beleremeg. Egy parányi szegleten volt, s erősödött, készült a visszatérésre. Igazam lett. Nem pusztult el, sőt. A messzi távolból végig velem volt. Hol ostromolta az általam felhúzott falakat, hol hangosan jajveszékelt, zokogott, hogy észrevegyem, de nagyon sokszor ült, kivárt, mindeközben képezte, fejlesztett, edzette önmagát. Néha találkoztam is vele. Ezeken az alkalmakon kettesben beszélgettünk, sétáltunk, de néha táncoltunk is, s mindig megerősített engem. S a megannyi alternatív idősíkon, dimenzióban vagy életúton is mindig ő volt velem, de sok esetben a háttérből ő irányított. Csak el kellett jönnie a megfelelő alkalomnak, amikor lehetősége volt kiszabadulni. És eljött, azon a bizonyos őszi napon. Összeomlott minden díszlet, minden felépítmény. Soha többé nem tudtam megjátszani magam. Az évtizedes színjáték hatására a testemtől is eltávolodtam, mintha az másé lett volna, s a diagnózis erre csak ráerősített.

Ebben a diszszociatív testtudatban fizikailag a végletekig terhelhető voltam. Az előző fejezetben már utaltam a BDSM iránti érdeklődésemre és az önbántalmazásra, de más téren is megmutatkozott ez. Olyan szinten zsákmányoltam ki a szervezetem egészségtelen ételekkel, és a rengeteg kávéval, hogy kis híján ráment az egészségem. Képes voltam arra, hogy napokig ne egyek meleg ételt, csak salátákat, csokikat, péksüteményeket, és emellé szó szerint literszámra igyam a kávékat. Szakdolgozat íráskor a végén már heti negyven csésze espressot ittam, emellé alig ettem, s számos alkalommal voltam ébren több, mint 24 órát. Legalább tízszer látogattam a toalettet, nagydologgal, állandó éber állapotban soha nem tudtam kipihenni magam, stresszltem, és végül lefogytam 60 kilóra, ami a 185 cm-hez elég kevés, a diplomaosztómra hízókúráznom kellett, és nyár elején nem mertem rövidnadrágot viselni, vékony lábaim látványa miatt. A legijesztőbb az, hogy ez volt a legkevesebb. Az emésztésemet olyan szinten tettem tönkre, hogy legalább fél év kellett, ahhoz, hogy helyreálljon. Korábban sima, feszes arcbőröm megereszkedett, beszürkült, problémák azóta is vannak vele. Nem volt fontos számomra az egészségem, feleslegesnek éreztem az összes orvosi vizsgálatot, nem is mentem el a szükséges ellenőrzésekre, legyen az ortopédus, háziorvos, fogorvos. Zsíros, magas szénhidráttartalmú, üres kalóriát tartalmazó ételeket ettem, mellé a rengeteg koffeint ittam, s persze az alkoholt meg a cigarettát sem vetettem meg. Ezzel szemben a külsőmre nagyon igényes voltam, milyen ruhát veszek fel, hogyan sminkelek, hogy áll a hajam – ezeknek hatalmas jelentőséget tulajdonítottam, és rengeteg energiát fektettem beléjük. Egyre több pénzt költöttem ruhákra, cipőkre, kozmetikai termékekre, mintegy külsőségekkel palástolva a tényt, hogy belülről egy roncs voltam. Ilyenkor egy számomra idegen testet öltöztettem, hogy úgy tűnjön, mintha tökéletes lenne minden. Cselekedeteimet egy kiüresedett vázként csináltam, mechanikusan, tudattalanul. Korábban már említettem, hogy testképzavaros voltam, de az fejletlen leányalakomnak és az elmaradt pubertásnak volt köszönhető, de ez a helyzet egészen más volt. Most egy számomra idegen, defektes, beteg valakivel kellett együtt élnem. Teher volt, lehúzott, megbénított. Eleinte egy rokkant, sérült embernek tűnt, aki támogatásra és segítségre szorult, mindezen támogatást meg is kapta tőlem. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy valójában egyáltalán nem olyan esendő, mint ahogy látszik. Elvette az életemet, átvette a helyem minden területen. Órákra, bulizni, társaságba, könyvtárba, bevásárolni, orvoshoz ő ment el, én addig otthon ültem, a mindent felemésztő magányban, bezárkózva, szürkeségben. Az egyedüllét szó is teljesen új értelmet nyert. Leginkább az nyomasztott a helyzetben, hogy nem láttam belőle a kiutat, és a gondolattól, hogy ilyen megkeseredett, megtört állapotban fogom leélni egész hátralévő életem, még nyomorultabbul éreztem magam. Egy torz, értéktelen, sápadt, rosszindulatú lény pillantott vissza rám minden alkalommal, amikor csak tükörbe néztem. Nem volt neme.