Semmi sem természetellenes, ami fizikailag kivitelezhető

Figyelmeztetés: a szövegben leírt tartalom egyesek számára felkavaró lehet, elolvasása csak saját felelősségre!!!

Tekintse a kedves olvasó ezt a rövidke írást következő bejegyzésem bevezetésének, felvezetése valami igazán nagyszabású, frenetikus őrületnek, egy kellemesen elköltött vacsora utáni borozgatásnak a vajszínű bőrkanapén randipartnerével, ahogy hűvös téli fények világítják be a szobát, melyet a lámpák meleg fénye tompít, és a cserszegi fűszeres kellemesen simogatja a torkot…

Meddőségemmel hatalmas feladat volt megtanulni együtt élni, még a mai napig sem tudtam teljesen elfogadni, mert bár a seb begyógyult, a heg örökre ott marad, s egy részemben mindig is ott lesz a tátongó üresség. A disszonancia mellett, amit az okozott, hogy nőies testem férfi nemi jellegekkel is rendelkezik, ezt is külön meg kellett gyászolnom.  Amikor megtudtam, hogy nem lehet gyerekem, a lelkem egy darabja meghalt. Meg kellett gyászolnom a soha meg nem született gyerekeimet, nőiségem, lényem egy részének elvesztését, azt, hogy az egyik legcsodálatosabb élményt, hogy életet adhassak, soha nem élhetem át, soha nem fedezhetem fel saját arcvonásaimat egy gyerekben. Pedig én sok gyereket akartam. Nagycsaládot. Az első lányomnak még a neve is megvolt, egy csodaszép név, a magyarság egyik ősanyjáról. Emese lett volna. Ez a kis angyal egy másik családba fog megszületni, remélem teljes, boldog élete lesz. Az anyaság az egyik legszebb szerep, amiben egy nő életében benne lehet, és én tudom, hogy nagyon jó anya lennék. Végtelen üresség keletkezett bennem, melyet semmivel sem lehet pótolni, betölteni teljesen. Sokszor ma is összehajtok egy törülközőt, és úgy tartom a karomban, mintha csak egy újszülött lenne benne, s ilyenkor pár másodpercig el tudom felejteni a dolgot. Ennyi jut nekem. Fáj.

Ez a férfiakhoz és a szexualitáshoz való hozzáállásomon is nagy változásokat eszközölt. Jogtörténetből tanultuk, hogy a társadalmi szabályok nagy része – legalábbis ami a nemiséghez köthető – asszerint szerveződött, hogy a nők tudtak gyereket szülni, a férfiak viszont nem, ebből következően, biztosítván, hogy valóban a férjé legyen a gyerek, és a vagyon ne egy fattyúra szálljon, a lányok szüzességét férjhezmenetelükig őrizni kellett. „Egy gyereknek csak az anyja biztos”- tartja a régi mondás[1]. Meglepő, milyen mélyre ható szinten járja át a társadalmat ez a tény. Rólam ezek a szíjak lehullottak egyszer és mindenkorra, és a nemek fölé emelkedtem, önjáró, törvényen kívüli személy lettem. Egy üres, kietlen vászon, terméketlen, kopár sivatag, nemtelen űrlény, Isten groteszk teremtménye, a természet bizarr tréfája. Egy nő herékkel és XY kromoszómákkal. Ilyesminek a puszta megléte ellentmond mindenféle racionalitásnak (szándékosan nem használtam a normalitás szót, napjainkra kissé elcsépelt fogalommá vált, bár szemantikailag kétségkívül érdekes utat járt be), mi helye lenne a világ rendjében egy olyan valaminek, ami képtelen a reprodukcióra? Léteznem se lenne szabad. Ennek ellenére mégis itt vagyok a földön, mégha csak egy megtűrt senkiként is kell lennem, kívül az univerzumon, láthatatlanul, megvetve, elfeledve. Be voltam zárba egy üres, értéktelen vázba, egy mindenfajta következetességet és ésszerűséget megkérdőjelező felépítménybe, belekényszerítve egy idegen entitás bőrébe. Kilátástalan helyzet volt, hiszen igencsak nehezen megoldható, hogy valaki megszabaduljon a testétől – illetve egy módszer mégiscsak létezik, de ezt akkor még tabuként kezeltem, pedig nyilvánvaló megoldást szolgáltatott volna. Egyelőre azonban maradtam, de nyilvánvalóan komoly személyiségtorzuláshoz vezetett az, hogy meg akartam változtatni a megváltoztathatatlant. Mindenfajta erkölcsi tartás kiveszett belőlem, egyre jobban szétcsúsztam, s bár kívülről még mindig az mutattam, hogy minden a legnagyobb rendben velem, elmém valójában maga volt a megtestesült káosz, zűrzavar. Próbáltam egy ideig tartani magam a megszokott normákhoz, és korábbi elképzelésimhez, viszont ha az embernek nem lehet gyereke, a testét idegennek érzi, nem leli helyét az univerzumban, és semmi vesztenivalója, eltiporható, láthatatlan senkinek tartja magát, akkor nehézkes is korábban jellemző erkölcsi szisztémái szerint élnie. Ilyen sokk után lehetetlen.

2020-05-28_23_35_06.jpg

A szerelem, párkapcsolat elvesztette fennkölt jellegét, s csupán a test és állatias ösztönök vezérelte barbár, primitív kölcsönös függéssé silányult, mintha pszichoszeuálisan visszafejlődtem volna az orális szakaszig - ezt támasztja alá, hogy mind többet és többet ettem, nem  is beszélve a dohányzásról és az alkoholról. Jobban belegondolva inkább az orális és anális szakasz közt ragadtam meg félúton, mert a székletürítéshez, hányáshoz és nem utolsó sorban az aberrált szexuális tevékenységekhez kezdett egészen beteges hozzáálásom lenni. Nem kenyerem a prüdéria, bár véleményem szerint a korábbi fejezetek alapján ez nem újdonság, tehát most sem fogok virágnyelven sejtelemesen elhinteni pár morzsát, hogy aztán kikövetkeztessék milyen perverzióim voltak, elvégre akkor értelmetlen lenne vezetnem ezt a blogot. Gátlásaimat levetkőzve – melyet elősegített a hormonok által előidézett libidó – korábban bűnösnek, szégyellnivalónak vélt gondolataimat, amiket pedig minduntalan igyekeztem elfojtani, most a felszínre törtek, s valósággal beleborzongtam milyen perverz is vagyok valójában, le voltam nyűgözve, mintha addig zárva tartó kapuk hirtelen egy teljesen új világot mutattak volna nekem. Belevetettem magam a pornográfia legmélyebb bugyraiba, magamat is meglepve mire is bírtam néha elélvezni. Példának okáért a korábban említett bdsm mellett a zoofília is a palettára került. És milyen izgató belegondolni, hogy egy másik fajba tartozó teremtménnyel a szó szoros értelemben vett állatias módon közösülünk… Leggyakrabban lovakról fantáziáltam, ahogy egy istálló kemény és hideg kőpadlóján elkap, miközben a szénabálák közül kukkolnak. Nem mintha a ló fél méteres hímvesszőjét emberi hüvelybe való behatolásra tervezték volna, mindenesetre elég ösztönzőnek voltak a vonatkozó videók. Másik háztáji állat, amikről mozgóképet láttam, az a disznó volt, tetszett a kamerakezelés és a színésznő szenvtelensége. Szeretem az aljasodást szex közben, döntögetni a tabukat, az nem valamiféle fennkölt, patyolattiszta, ártatlan dolog. Nem. Az egy mocskos, vad, szégyentelen aktus. Éppen ez fogott meg az említett tartalmakban. Ezen kívül angolnás, polipos és egyéb tengeri herkentyűs filmeket is kedveltem, volt találkozóm az emetofíliával is, leginkább az akváriumosak – csuda nép a japán. A legvadabbak mégis a saját agyszüleményeim voltak, amikben tevepókok és különféle rovarok szerepeltek. Tudni kell rólam, hogy tartok mindenféle ízeltlábútól, a hideg futkos a hátamon akár a gondolatától is, hogy a kaparászó lábaikkal a karomon mászkálnak, a látványuktól elfog a páni félelem, a legapróbb mozdulatukra is felsikoltok. Rémisztőek. A BDSM egyik esszenciája az, hogy az ember alapvető testi reakcióit és reflexeit párosítsa az erotikával. Miért is ne lehetne a rettegéssel és félelemmel párosítani? Kedvenc képzetem volt, ahogy egy sivatagi börtönben megbilincselve ülök egy forró délutánon a félhomályban, csupán egy ablakon jön be fény, zöldes, vastag rácsok között, csíkokat festve az okkersárga falakra, sötétkék abayát és hidzsábot viselek, fáradt tekintettel révedek a semmibe – ám egyszer csak megpillantok egy mozgó árnyat, a sarokban, mely sebesen közelít felém, engem elfog a rettegés, hogy vajon mi lehet az, hirtelen élénk és eleven leszek igyekszem kissé arrébb húzni magam, de láncaim nem engednek, ekkor a megvilágított részhez ér, látom, hogy ez egy nagy, csupasz tevepók az, mely egyenesen engem néz, én meg pánikolok, sikítani akarok, segítségért kiáltani, hang mégse jön ki a torkomon, a bestia meg csak jön és jön, teljesen kétségbe vagyok esve, rúgkapálok, próbálok menekülni, de lehetetlen, s amint elér hozzám a pók, lábaimon felmászva elkezd szaladgálni a testemen, megdermedek, mozdulni sem bírok többé, de mégis elfog valamiféle igzalom, egy mélyről jövő késztetés valamire, amit még magam előtt is szégyellek, tagadnám is, de lehetetlen izgató, ahogy sebes lábaival csiklandozza a bőrömet, aztán hasamon lefelé haladva eljut egészen a… - és itt be is fejezném a dolgok részletezését, reményeim szerint a kedves olvasó el tudja képzelni, hogy mi a folytatás. És ha már a tevepók kapcsán szóba került a sivatag…

 

[1] tekintsünk el a modern mesterséges megtermékenyítő eljárásoktól