Férfiideálom igencsak változékony volt az évek során, de elmondható, hogy a mediterrán és skandináv (nordikus europid) típusú emberek jöttek be, egzotikusnak, sejtelmesnek találtam őket, bár valószínűleg nem olyanok a való életben, mint amilyen kép a fejemben élt róluk, révén, hogy leginkább sztereotípiák mentén gondolkodtam. Utóbbiak iránti lelkesedésem – egyetemben észak iránti rajongásommal – felerősödött, amikor 16 évesen felfedeztem a vikingmetált, s megismerhettem egy teljesen új szubkultúrát. Mint ahogy egy korábbi bejegyzésben már utaltam rá, régen szélsőjobboldali szimpatizáns voltam (nem is nyúlik vissza ez olyan messzire), hittem a fehér faj felsőbbrendűségét, és megrémített a gondolat, hogy a migráció és a Nyugat-Európában jellemző multikulturalizmus miatt veszélybe kerül. Az volt az elképzelésem, hogy majd összejövök egy észak-európaival, akivel majd olyan utódokat nemzünk, akiknek erős magyar és skandináv génjeinek egyesüléséből egy új, erős, még tökéletesebb rasszot hozunk létre. Magas, szőke, világos hajú, atletikus testalkatú révén meggyőződésem volt, hogy egy északival egyesülve képes lennék erre, hogy majd leszármazottaink megvédjék Európát és a civilizációt. Nagyon csalódott voltam, mikor megállapították, hogy arcberendezésem alapján nem felelek meg az árjaság kritériumainak. Az emberiséget három csoportra osztottam: voltak az építők, a rombolók és fenntartók. Az építők viszik előre az eseményeket, fejlesztik és terelik helyes irányba az emberi kultúrát, erkölcsileg, morálisan felsőbbrendűek, tiszták, tehát nekik kell uralkodni mindenki felett, ebből következően feddhetetlenek. A rombolók mindenfajta fejlődés, és pozitív értelemben vett változásnak kerékkötői, erkölcstelenségükkel, kicsinyességükkel, gőgjükkel romlásba taszítják az emberi fajt.  Végül vannak a fenntartók, akik arra hivatottak, hogy az elért eredményeket szinten tartsák; bár tehetségesek, és néhány kiemelkedő alakjuk beléphet az építők közé, alapvetően nem a progressziót, hanem a szorgalmat, kitartást, és alázatot lehet igazi erényüknek tekinteni, mert ezek azok a tulajdonságok, amik a fenntartáshoz, és az állandóság megtartásához elengedhetetlenek. Nem voltam azonban tisztán szélsőjobbos, mert hagyományosan a baloldalhoz köthető környezetvédelmet és feminizmust is beleépítettem eszmerendszerembe. Ilyen világlátással mondanom sem kell, hogy megvetettem mindenfajta hímneműt, aki nem tisztán fehér keresztény családból származott. Megvetettem minden más, nem európai nemzet gyermekét, kiváltképp a közel-keletieket, bennük láttam a veszélyt, s vehemensen ágáltam már a puszta létezésük ellen is. „Mi az, hogy ezek idejönnek a mi kontinensünkre és silány génkészletükkel és ósdi kultúrájukkal megrontják a csodálatos és prosperáló Öreg Kontinenst?!

Ilyesféléket gondoltam róluk. Kevés alávalóbb dolgot tudtam elképzelni, mint, hogy egy fehér keresztény nő – noha ők is az europid nagyrasszhoz tartoznak - akár csak egyszer is ágyba bújik egy ilyennel. Fertő! Igencsak hajlamos voltam túlzásokba esni, már-már paródiaszerű kijelentéseket tettem, mintha elsősorban magamat akartam volna meggyőzni valamiről…

Aztán eljött az ominózus nap, amikor közölték velem, hogy meddő vagyok. Mindent megváltoztatott. Párkapcsolatokról való elgondolásaimban fontos szerep jutott a gyereknek, hiszen az anyaság egy nagyon fontos (de nem az egyetlen!) női princípium. Mit tudnék adni egy férfinak, ha nem lehet gyerekem? Logikusan következett, hogy olyan lehengerlő szexuális teljesítményt kell nyújtanom, amivel kompenzálom a dolgot, majdhogynem egy külön filozófiát építettem fel köré, fantáziálásaim megszállottja lettem, egyre gyakoribbá váltak az önkielégítéseim, csodával határos, hogy nem kaptam ínhüvelygyulladást. Ezzel párhuzamosan megnőtt bennem a megfelelési kényszer is, bár ez kezdetben nem okozott különösebb problémát. Gondom az volt, hogy a jó nemi élet mellett azért minden emberben ott van a természetes ösztön a szaporodásra, aminek komoly humánetológiai vonatkozásai is vannak, révén, hogy belénk van kódolva génjeink továbbadásának igénye, de terméketlenségemmel még az utódnemzés lehetőségét is elvenném attól, aki összeköti velem az életét. Létezik egy módszer, amivel teljes androgén érzéketlenséggel élő nők szülhetnek, melynek az a lényege, hogy tekintélyes mennyiségű hormon befecskendezésével kellő méretűre nő meg a méh ahhoz, hogy egy donor által megtermékenyített petesejtet beültessenek, majd megszüli a babát – bár hipopláziás hüvellyel ez nem annyira egyszerű, ezért valószínű, hogy ilyenkor inkább császármetszést végeznek. Sokáig ragaszkodtam ahhoz, hogy majd így szüljek, de egy idő után vallási okok miatt beláttam, hogy nekem ez nem lenne opció. Kit akarnék vele átverni? Meddő vagyok, ezen nincs mit szépíteni. Beletörődtem. Azután rájöttem, hogy a muszlimoknak lehet több feleségük is, így ezt a feladatot más is elláthatná. Volt egy kurzusom, ami a Közel-Keletről szólt, amiben betekintést nyertem ebe az igencsak színes és misztikus kultúrába, és természetesen a vallásról is gyarapodtak ismeretim. A Próféta kedvenc felesége Ajsa volt, aki pedig soha nem szült gyereket a férjének. Talán nem csak a reprodukciós készség az egyetlen érték egy nőben… A Közel-keleti férfiak iránti erőteljes szexuális vonzalmam nagyjából innen datálható, bár meglehet, hogy korábban is voltak ilyesféle érzelmek bennem, csak éppen elfojtottam - ki tudhatja? Már nem csak néhány perces filmecskék jártak a fejemben az ő szereplésükkel, hanem kész erotikus fantáziavilágom, a legrészletesebben összerakva, amiben én leginkább valami tárgyként szerepeltem, akivel akármit meg lehet tenni. Mintha ezekben újraéltem volna az engem ért traumákat, és tagadásom kivetülése lett volna, ragaszkodásomé egy elképzeléshez, egy igazsághoz, mely valójában sosem volt igaz. Diszkomfortos testtudatban éltem, sehol nem leltem a helyem, egyedül ebben az általam felépített veszélyes, mitikus és kiszámíthatatlan, de mégis izgalmas világban éltem mintegy két évig, csak itt tudtam némi vigaszra lelni. Hétköznapi életemet is ezen keresztül érzékeltem, olyan szinten, hogy a végére már teljesen elmosódott a határ a képzelet és valóság között, ami meglátszott a tanulmányi teljesítményemen is, egyre csak romlottak a jegyeim, képtelen voltam az órákon koncentrálni. Minden perc maga volt a kínzás, amit ezen az elképzelt univerzumon kívül éltem, de sajnos minduntalan eszembe jutott, hogy milyen is valójában a testem, a kék pirula, terméketlenségem, és rögtön kétségbeestem. Minél inkább próbáltam a tények elől menekülni, annál inkább fonták nyakam köré ijesztő pókkarjaikat. Teljesen magamba zárkóztam, időm nagy részét a szobám négy fala között töltöttem, sorozatokat nézve, falásrohamok közepette, a hény dolog, mely némi komfortérzetet adott. Folyamatosan építgettem ezt a kis világot, különböző forrásokból összeszedett információkkal, legtöbbször politikai személyek képeit nézegettem. Olajsejkek instagramprofiljait olyan gyakran látogattam (kutattam), hogy az adott országokba való belépéskor valószínűleg megfigyelne a titkosszolgálatuk – bár nagyon is elképzelhető, hogy jelenleg is kitüntetik megtisztelő figyelmükkel kereséseimet. De hát nem tehetek arról, hogy izgalommal tölt el, ha feltérképezhetem az emberek közötti kapcsolati hálót arcrezdüléseik, apró gesztusaik alapján. Miért kéne engem hibáztatni ezért? Az ezzel eltöltött hosszú délutánokon jöttem rá, hogy többet kellene hallgatnom megérzéseimre, és az intuitivitás azegyik meghatározó pozitív tulajdonságom. Pusztán fotókat elemezve megjósoltam egyes politikai eseményeket.

Eme csodás, vad fantáziavilágnak azonban elsősorban erotikus vetülete volt. Olyan kellemesen ronda némelyik közel-keleti úriember, amilyen európai férfi nem lehet soha. Durva, markáns arcvonása némelyiknek olyan, mintha baltával lenne formázva, de ezzel együtt is vonzók tudnak lenni, van bennük valami kiszámíthatatlan, kiismerhetetlen, egy természetes vadság – és ha ehhez egy szép külső is társul, az már maga a megtestesült gyönyör. Gyerekkorom óta lábfétisem van, óvodáskoromban sem tudtam nyugodt lenni, ha meztelen lábfejet láttam, minduntalan el akartam őket takarni, nem bírtam betelni velük, megmagyarázhatatlan vonzódást éreztem irántuk, bár ezt elfojtottam. Most azonban szabadjára engedtem, s gyönyörrel nézegettem a közel-keletiek szandálba bújtatott lábait, izgalomba jöttem tőlük. Meg akartam őket érinteni, a számba venni, rágcsálni, egyenként szopogatni azokat a lábujjakat... Beleborzongok eme sorok írásába. Egyre vadabb és vadabb fantáziálásaim voltak, melyek BDSM-el, kínzással, gyilkossággal voltak vegyesek, az általam nézett pornófilmeknél már csak a fantáziám volt mocskosabb. Fékezhetetlen birtoklási vágyamból adódóan féltékeny típus vagyok, és a monogám kapcsolatok elkötelezettje, így a történeteknek mindig volt egy férfi főszereplője, akivel egyfajta kölcsönös birtokláson és kontrollon alapuló kapcsolatunk volt, jellemzően olyan, ami nélkülöz mindenfajta gyengédséget, tiszteletet, bizalmat – minden olyan tulajdonságot, mely amúgy egy egészséges párkapcsolatot jellemez. Racionálisan nem is igazán illettem az általam teremtett világokba, állandó harcban álltam mindenkivel, a szó minden értelmében különböző voltam tőlük, s ez az összes korábbi elképzelt világban is így volt. Furcsa paradoxon, hogy se a való életben, se a képzeletemben nem találtam a helyem. Világéletemben furcsa, magamnak való embernek tartottak, soha nem tudták hova tenni a harsány, néha kifejezetten fiús viselkedésemet, ahogy a dolgokat csináltam, s ennek következményeként kívülállónak éreztem magam, amit azonban nem feltétlen éltem meg negatívan, mert a kiválasztottság tudatommal együtt – ami eredetileg egykeségem miatt alakulhatott ki, de a kirekesztés csak erősített rajta – kialakult bennem valamiféle felsőbbrendűség érzés, egyfajta meg nem értett zseniként definiáltam önmagam. Ezzel gyerekkoromban, de legalábbis óvodában egészen jól elvoltam, de az időben előre haladva egyre jobban frusztrált az állandó elutasítás, és sikeresen elhitették velem, hogy aki vagyok, az étéktelen, nem méltó az elismerésre, így a ló túloldalára átesve folyamatos megfelelési kényszerem volt. Logikus lenne, hogy az elképzelt párhuzamos dimenziókban egy, a közösség elfogadott, és tisztelt tagja legyek, viszont ennek ellenkezőjét tapasztaltam. Ezzel próbáltam feldolgozni a kiközösítés miatti sebeket, de hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy abból fakadóan, hogy az elfogadást akkor még kizárólag az indivídum elfojtásával tartottam megvalósíthatónak, amit elvetettem, nem akartam tömeg, átlagos, szabálykövető lenni, mint valami nyírásra kész merinójuh, ahogy alázatosan baktat nyiratkozni, bármiféle tudatosság nélkül. Nem tekintettem magamra a társadalom részeként, s ez lekígyózott egészen a tudatalattimig. Néha már önmagamat is megijesztettem, milyen gondolatok is cikáztak a fejemben, már a puszta elképzelés szikrája miatt szégyenkeztem, de tovább feszegettem a határaimat,nem tudtam leállni. Újra kellett definiálnom magam mind nőként, mind emberként, s ennek fontos része volt szexualitásom felfedezése, aminek már biológiai alapja is volt, köszönhetően a beszedett hormonoknak. Naponta végzett önkielégítéseim száma jócskán megugrott, ahogy dzsihádista zenére, gyertyafénynél fojtogattam magam, sokszor órákig, esetleg Perzsa-öbölbeli államokban végrehajtott testi fenyítésekről és kivégzésekről készült titkos felvételeket nézve. 100 botütés jár (elvileg) házasságon kívüli nemi élet éléséért egy nőnek – s én rendszeresen erről fantáziáltam, ahogy egy emelvényen térdelek, hidzsábban és abajában, hátrakötött kézzel, miközben több száz megdühödött, kiabáló férfi szór rám szitokszavakat; én meg kétségbeesve, s bűnbánóan nézek vissza rájuk. Kezd úrrá lenni rajtam a pánik, amikor hirtelen éles fájdalmat érzek a hátamon, s még a lélegzetem is megakad. Visszajöttem a mostba, élek, nem csak létezem. Élek! Újra és újra akarom, még többet és többet! Megfeszítem a hasam és óvatosan elkezdek mozogni, hogy az alhasamba áramló vérrel stimuláljam a csiklómat. Sok az a száz botütés, de nem bánom, hisz megérdemlem, vétkeztem, rossz életű, gonosz, mocskos, erkölcstelen romlott szuka vagyok, ez a vezeklésem – nem mintha szándékomban állna javulni. Szaporodnak a gerincemre mért csapások, s mind intenzívebb a lábaim között lévő kellemes érzés, mígnem görcsbe rándul a testem, tagjaim megmerevednek, és sűrű lihegések közepette eljutok a csúcsra. A botozásnak is vége szakadt, bágyadtan hullok a földe, csupán szapora légzésemből lehet tudni, hogy még élek… Ilyen és ehhez hasonló jeleneteket találtam ki, s nagyon kellemes perceket köszönhettem ennek, miközben maszturbáltam - míg már nem volt elég...