Mélyrepülés I.

A tudatos és tudattalan igencsak különös módon kapcsolódik egymáshoz, s jóllehet, az emberi elme teljes feltárása még várat magára, már így is egy rendkívül összetett rendszert sikerült feltérképezni. E két szint arányait legszemléletesebben egy jégheggyel lehet bemutatni, ahol a vízfelszín felett látható mintegy 10 százaléknyin csúcs jelenti a tudatost, míg a víz alatti 90 százalék a tudatalattit. Engem mindig is utóbbi érdekelt, a tudatalatti, ahol a legmélyebb érzelmek, ősi ösztönök, és alapvető testfunkciók vannak – talán ezért is vonzódtam annyira a művészetekhez. S, hogy milyen érdekes módon hat egymásra a tudatosság két szintje! Intuíciók, megérzések keletkeznek a tudattalanban, melyeket gondolatokká formál vagy analizál a tudatos; a tudatosban keletkezett gondolatok megváltoztathatják a benyomást. A következő három bejegyzés ezen téma mentén fogja bemutatni életem eddigi legnagyobb kihívást jelentő évét, ahogy küszködtem az egyre inkább felszínre törő démonjaimmal – szó szerint.

Legutóbbi bejegyzésünket ott hagytuk abba, hogy kiégve, céltalanul üldögélek a lakásban és sorozatnézésen és közben nassoláson kívül semmire sincs igényem. Ez a legkevésbé sem produktív tevékenység a későbbiekben sok időmet kitette, egyedül ez, meg a vásárlás jelentett némi komfortérzetet. Nyáron végül elmentem három hétre dolgozni egy önkiszolgáló étterembe pályásnak, ami kicsit lefárasztott ugyan, de az ott megkeresett pénz sem jött rosszul, mert így sok olyan dolgot meg tudtam venni magamnak, amit máskülönben nem tudtam volna, például beruháztam az első garnitúra fehérneműre, tűzpiros tűsarkúra és selyemkimonóra (eredetileg egy töröknek vettem, de később az első perzsámhoz vettem föl). Tanulmányilag is vártam már, és izgatottan mentem be az első óráimra. Alig akartam elhinni, hogy egy ilyen színvonalas intézményben tanulhatok, ráadásul csak erre tudok koncentrálni, így nem lehetnek gondok. Úgy gondoltam, hogy minden a helyére került, lelkesen járkáltam az egyetemre, vásárolgattam, éltem a társasági életet. Talán túlságosan is lelkes voltam. Szeptember végére csúszott ki lábam alól a talaj. Első körben csak azt vettem észre, hogy nem bírom a szak által megkövetelt tempót, és az órákra való bejárás egyre nagyibb megterhelést jelentett, s a szemeszter végére eljutottam odáig, hogy negyed órákat késsek aregeli előadásokról. Sok tárgyat vettem fel, ezek nagy része szeminárium volt, melyekre nagy energiát kellett fordítani, magolás, prezentációkészítés, amit csak el lehet képzelni. Próbáltam tartani a tempót, de nem volt semmi motivációm arra, hogy tanuljak. Mentálisan ki voltam merülve – titkon reménykedtem benne, hogy ne sikerüljön az abszolutóriumom előző szemeszterben, mert így időt nyerhettem volna. Tisztába voltam vele, hogy az egy hónap nyáron, amit pihenéssel töltöttem, nem lesz elég arra, hogy feltöltődjek. Ugyanúgy 13 tantárgyat vettem fel, ráadásul a nyelvekből, amiből az azt megelőző két szemeszterben semmit nem haladtam, ugyanis semmi időm nem volt tanulni (a tanárok jóindulata kellett ahhoz, hogy átmenjek a vizsgákon), így a nyelvórák keservesek voltak, és azzal telt mesterképzésem első féléve, hogy a hiányosságokat pótoljam. Azért vettem fel ennyi órát, mert szaktársam minden órát felvett, én meg a tanulmányi ösztöndíj miatt nem akartam elmaradni kreditekben. Tettem ezt annak ellenére, hogy már az elejétől fogva láttam, hogy nem fogom bírni. Meg voltam róla győződve, hogy nincs nekem semmiféle problémám, amivel szembe kéne nézni, hiszen azt tanulom, ami érdekel, jó lakásban lakok, pénzem is van bőséggel… Mindösszesen egyetlen alkalom volt, amikor majdnem felszínre jött a titkom, amikor egy orvosi vizsgálat miatt nem tudtam menni egy órára, és miután említettem, hogy egy gyógyszert kellett felíratnom, szaktársam mindenáron ki akarta deríteni, hogy miért szedek gyógyszert, milyen fajtájút iratok fel, s aggodalmasan kérdezte, nincs-e komoly bajom. Én rutinellenőrzésnek hazudtam a dolgot, a hormonomra meg talán fájdalomcsillapítót mondtam. Nem mintha bármi köze lett volna ahhoz, miket szedek. Ideges lettem, alig bírtam elterelni a témát, de végül vette a lapot, hogy nem akarok róla beszélni. Első sorban nem azért viselt meg, mert így a felszínre jött az, amit oly nehezen tudtam mélyre eltemetni. A reggeli kék pirula mindig emlékeztetett arra, hogy mi a valóság, és pont ez volt az, ami elől menekültem volna. Azonban a saját magam által teremtett világ is veszélyessé vált, mert minduntalan feltört interszexségem ténye, és nehéz volt a felszín alatt tartani. Néha megijesztett, milyen intuíciók jártak a fejemben, így csak a sorozatnézés, evés és vásárlás voltak azok, amikor némileg biztonságban éreztem magam. Mai ésszel fel nem foghatom, hogy voltam képes annyi időt eltölteni a laptopom előtt ülve egy kivilágítatlan szobában, édességgel tömve magam. Rosszabbul aludtam, átlagban 4-5 órákat, mely nem kizárólag a sok éjszakázás, hanem a túlzottan nagy hatásfokon pörgő agyam eredménye volt - a későbbiekben ez csak rosszabb lett. Önmagam túlhajtásának, motiválatlanságának okán természetesen a jegyeim és a teljesítményem is leromlott, szinte semmire nem emlékeztem a tananyagból, alig bírtam utolérni magam. Már a szak miatt sem lelkesedtem, sőt, kifejezetten vártam a hétvégéket és azokat az órákat, amikor valamennyi időt pihenéssel tudtam tölteni, azaz sorozatnézéssel, vásárlással, és különféle internetes oldalakon való szörfözéssel – a lényeg, hogy a figyelmem le legyen kötve, és ne legyen időm se gondolkodni, se egyedül maradni a gondolataimmal. Ha egyedül voltam, és véletlenül nem kellett tanulnom, vagy nem interneteztem, elfogott a nyugtalanság, a rettegés, hogy valaki figyel engem. A csendet gyűlöltem a legjobban. Olyankor automatikusan elkezdett járni az agyam, s már magamat rémítettem meg, hogy milyen képzeteim is voltak - akkoriban kezdett elfoglalkoztatni intenzívebben a halál, azaz, hogy milyen lehet meghalni, elhagyni a tested, és szabadon szállni. A testet, melynek semmi értéke nem volt. A tükörképem egy megtört, zaklatott, kétségbeesett idegen valakit mutatott, s tébolyult tekintetében benne hosszú évek szenvedése volt benne, minden addigi elfojtott érzelemmel, dühhel, ki nem mondott szóval, színjátékkal. Megkérdőjeleztem, hogy valóban a megfelelő helyre mentem-e továbbtanulni? Mondanom sem kell, tanulmányilag igencsak gyenge teljesítményt nyújtottam, minden igyekezetem ellenére is, csak hát nem egyszerű úgy hozni a színvonalat, hogy taszítanál el magadtól mindent, ami a szakhoz kötődik. A túlhajszoltság és depresszió miatt rendszeressé váltak a hisztirohamaim. Egy ízben a könyvtárban ültem, és egy órára, talán vizsgára készülvén nem értettem semmit a tananyagból, kétségbeesetten próbáltam koncentrálni, sikertelenül, amikor is pozitív megerősítést várva írtam egy barátnőmnek, de nem azt kaptam válasznak, amit vártam. Azt akartam, hogy nyugtasson meg, minden rendben lesz, csak egy kicsit kell kibírnom, satöbbi. Etekintetben csalódnom kellett, ugyanis válaszában azt írta, szerinte engem valójában nem érdekel a nyelvészet, és nem akar elkeseríteni, de szerinte reális döntés lenne, ha átmennék egy másik tanszékre. Fordult velem egyet a világ, nem is tudtam racionálisan gondolkodni, elöntött az adrenalin, egyedül abban voltam biztos, hogy minél gyorsabban kint akarok lenni a könyvtár épületéből, messze menekülni a fenyegető üvegfalaktól. Hirtelen felindulásból felültem egy buszra, és elhagytam a várost, majd egy falucska iskolája mellett található megállónál leszálltam, és a padra leülve méláztam. Hova tovább? Mihez kezdhetnék magammal, ha nem az egyetemre járnék? Egyáltalán milyen szakra mehetnék át? Zavaros és érthetetlen helyzet volt. Hiszen gyermekkori álmom volt, hogy finnugrisztikát tanulhassak, mióta három évesen, az akkor még Pepsi-Sziget néven futó szigetfesztiválon Värttinä koncerten ugráltam. A téma érdekes, és rengeteg munkám volt abban, hogy ott tanulhassak, ha eddig eljutottam, gyáva megfutamodás lenne, plusz megint félbehagynék valamit, amit elkezdtem, mint ahogy korábban oly sokszor. De vajon mi lehet a baj? Arra jutottam, hogy fél évre passziváltatom magam, ennyi időnek elégnek kell lenni ahhoz, hogy döntsek a jövőmről. Ezzel némileg megnyugodtam, bár tisztában voltam vele, hogy csak időt húzok, azonban mégsem passziváltam, ugyanis keresztféléves képzés hiányában egy egész évet ki kellett volna hagynom, enni időre viszont nem akartam kiesni a tanulásból, tehát fojtattam. Kissé csalódott voltam, de gyorsan elhitettem magammal, ez volt a legjobb döntés, nincs semmiféle probléma, amivel foglalkoznom kéne. Minden rendben lesz.