Mélyrepülés II.

„1914 nyara melegebb volt a sokévi átlagnál. És senki sem sejtette, hogy rövidesen kitör a vihar.” [Bokor Péter, Századunk Képei, Gondolat, 1968]

Eszembe jutott egy több éve olvasott cikk, melyben többek között interszexekről is írtak. Nehéz lenne felidézni, pontosan miről szólt az írás, talán a szexualitás volt a fő témája, és az ezzel kapcsolatos rendellenességek, lényegtelen, mindenesetre nagyon megmaradt bennem egy mondatrész: „kívülről férfinak tűnhet, de pénisze mögött hüvely nyílik, melyben herék bújnak meg”. Elképedve néztem a sorokat, és kiskamasz énemet lenyűgözte, hogy ilyen emberek léteznek, megfogott bennük az, hogy a nemek felett állnak, s nem mellesleg igen kíváncsivá tett, miként fejlődhetnek így a szerveik. Régóta nem jöttek elő az ott leírtak, de a minap valahogy feljött emlékezetem mélyéről, valószínűsíthetően azért, mert pillanatnyilag nagyon foglalkoztat a téma, s mai ésszel igen furcsa élmény visszagondolni a cikkre. Mintha rólam írták volna...

Depressziós időszakomban a démonjaimmal való küzdelem mellett az a színjáték volt a legnehezebb, amikor azt a képet próbáltam környezetemnek mutatni, hogy minden a legnagyobb rendben. Fizikailag kifárasztott, hogy úgy ahogy próbáltam teljesíteni a minimumot az egyetemen, igyekeztem elvégezni az összes házi feladatot, rendesen készülni az órákra, és fenntartani annak látszatát, hogy boldog vagyok – utólag visszagondolva nem voltam túl hiteles. A külvilág felé egy erősnő képét akartam mutatni, és míg edukációt tekintve a minimumra, külsőleg a maximumra törekedtem, s nem egy óráról azért késtem el, mert mániákusan törekedtem a tökéletességre, minél több és több sminket használtam, sok felesleges órát töltöttem ruhaválogatással. Az igazi kihívást azonban nem az jelentette, hogy a környezetemet győzzem meg egészséges lelki állapotomról, hanem önmagamat. Ezt érzelmeim, és gondolataim módszeres elfojtásával sikerült elérnem, mely lelkileg egy rendkívül megterhelő folyamat, engem is kiszipolyozott. Volt pénzem, jó családi hátterem, barátaim, remek tanszéken tanulhattam, kikövezett út vezetett egy sikeres élet felé, lelki probléma itt nem lehet. Vizsgáim végeztével mintegy hónap pihenőidőm volt, amit ki is használtam. Napjaimat nem kifejezetten produktív tevékenységekkel töltöttem, egész nap sorozatot néztem, interneten szörföztem, néha főztem, és tunyultam. Mindez három hétig tartott, és sikerült lenyugodnom, illetőleg érzelmileg viszonylag stabil állapotban maradnom, mígnem beadandót kellett írnom egy közelgő téli egyetemre, angolul (másik kérdés, hogy nem végeztem vele, és magyarul adtam be több hónappal később). Izgatottan utaztam ki és felemás érzelmekkel távoztam. Egyfelől sok új emberrel találkoztam, hasznos ismeretségre tettem szert, betekintést nyerhettem egy kevés beszélővel rendelkező nyelv struktúrájába, és egy gyönyörű városban lehettem, plusz motivációt kaptam, hogy többet foglalkozzak kutatási (szakdolgozati) témámmal. Másfelől viszont, depresszióm és üldözési mániám beárnyékolta az egészet, s labilis idegrendszeremnek köszönhetően érzelmeim egyik pillanatról a másikra az euforikus örömből másodpercek alatt változtak mély letargiává. Minduntalan mások negatív reakcióit figyeltem, és azt sulykoltam magamba, hogy nem tartozom oda, és azt éreztem, valaki figyel. Mindent összevetve pozitív érzésekkel távoztam, s a következő héten elkezdődött az új szemeszter.