Tabu. Etimológiáját tekintve nagy utat járt be óceániai szülőhelyétől, ahol elsősorban szakrális szerepe volt, és a tiltás bizonyos helyek megközelítésére vonatkozott – s e szó lényegét éppen utóbbi fogalomban lehet megfogni. Tiltott, szent, érinthetetlen dolog. Több szinten is értelmezhető, ismeretes például a nyelvi vagy társadalmi tabu, átfedések is akadnak bőven, ráadásul társadalmilag eltérő, mit tartanak annak. Egy ilyen szabály esetleges áthágása napjainkig beláthatatlan következményekkel járhat, átvitt értelemben valóban átlépünk olyankor egy határt. Az én életemben is volt sokáig egy ilyen tabu, melytől mindennél jobban rettegtem, s a legmélyebb szintekig gúzsba kötött, mert akármikor a felszínre törhetett - jóllehet, egyre nehezebben tudtam lent tartani.

Rövid pihenőidőm által megteremtődött átmeneti, törékeny kiegyensúlyozottságom (?) a szemeszter kezdetével szinte azonnal összedőlt. Rengeteg felvett tárgy miatt nem csak a hétvégéimet, de sokszor a hétköznap délutánjaimat is leckeírással töltöttem, a csütörtöki napot kivéve, ami a hetem fénypontját jelentette. Egyáltalán nem volt hatékony a tanulási módszerem, és sokszor órák alatt oldottam meg egy maximum fél órás feladatot. Képtelen voltam koncentrálni, ugyanis az agyam folyamatosan kattogott, minden engem nyomasztó kérdésen. A világot, a jövőt sivárnak, kietlennek, végtelenül leegyszerűsítettnek láttam, semmi örömöt, semmi pozitívat nem tudtam benne felfedezni, és lassan teljesen feladtam minden küzdelmemet, már nem éltem, csak léteztem. De még utóbbit sem akartam, meg akartam szűnni teljesen, eltűnni örökre, porrá lenni, hogy még az emlékem is eltűnjön, mintha soha nem is léteztem volna. Megkérdőjeleztem az ember helyét a világban, sőt, magának az univerzumnak és a valóságnak a mibenlétét is: az ember képtelen érzékelni a jelen időt, mindig néhány másodperc lemaradásban van, az összes dolog, ami személyiségét, világát jelenti, csupán emlékek összessége, s minden cselekedetét állatias ösztönök vezérlik, nem magasabb rendű, mint a férgek, amik a halál után felfalják a testeket. Szokás a teremtés koronájaként hivatkozni rá, pedig még a hatalmasnak érzékelt nap is csak egy észrevehetetlen porszem az univerzumban, s minden hitegetéssel ellentétben sem mi irányítjuk a világot. Otthont adó bolygónk el fog pusztulni, legkésőbb 5 milliárd év múlva, miértelme van akárminek, amit csinálunk, előbb-utóbb úgyis mindenelmúlik. Ilyesféle gondolataim voltak a világról, s ebben a lelki állapotban semmiféle motivációm nem volt a tanuláshoz, meg úgy általában, akármilyen produktív tevékenységhez. Így napjaim szabad perceit/óráit jórészt sorozatnézéssel, vásárlással és evéssel töltöttem. Ijesztő belegondolni, mennyit költöttem akkoriban, de a különféle ösztöndíjaknak köszönhetően nem voltak anyagi gondjaim, így áldozhattam pótcselekvéseimnek. Nem akkor tértem nyugovóra vagy kapcsolódtam ki, amikor végeztem az aznapra kijelölt feladataimmal, hanem amikor elengedtem a dolgot, s mindig csak görgettem magam előtt a házikat. Az órákra meg éppen, hogy össze tudtam hozni valamit, a lényeg, hogy megússzam. Mondanom sem kell, hogy ez a módszer/életmód rengeteg stresszel jár, ezáltal az amúgy is instabil lelkivilágom még ingatagabb lett, s teljesen kiszámíthatatlan volt, mi fog kibillenteni a komfortzónámból, s lesz úrrá rajta a pánik. Hangulatingadozásaim egyre ijesztőbb mértéket öltöttek, s néha olyan dolgokat cselekedtem, ami még a toleránsabb embereket is megbotránkoztatná - magam sem gondoltam volna, hogy valaha eljutok addig, hogy túl prűd legyek valaminek a megosztásához, de ez is megtörtént. Remélem, a kedves olvasó érzékeli milyen horderejű dologról van szó, ha még én sem tartom szalonképesnek..

A folyamatos éberség, stressz, idegesség és felfokozott idegi állapot okán hisztirohamaim több órásra nyúltak. Ilyenkor egyfajta transzállapotba kerültem, elhomályosult a látásom, összefüggéstelen, elmosódott képek jelentek meg a szemem előtt, nehezen kivehető emberalakok látszódtak - a szürke, kék, narancssárga és fehér színek voltak a dominánsak -, szaporább lett a légzésem, megemelkedett a pulzusom, nem voltam képes kontrollálni önmagam, és folyamatosan ismételgettem: „Nem, nem, nem”. A sírógörcs határán voltam, de könnyek soha nem jöttek. Csíkos köntösömben cikáztam ide-oda a szobában, tombolásom közepette belefeledkeztem az időbe, nem érzékeltem a környezetem, s teljesen elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Ilyenkor kiszabadult a tudatalattim, legmélyebb, legszégyenteljesebb ideáim elevenedtek meg. Azért mondtam, „nem”, mert nem akartam szembe nézni a problémáimmal. Azért mondtam, „nem”, mert nem bírtam a rám nehezedő nyomást. Azért mondtam,”nem”, mert féltem a jövőtől. Azért mondtam, „nem”, mert nem akartam a testemben élni. Azért mondtam, „nem”, mert olyan képzetek gyötörtek, amik viszolygást keltettek bennem, és már puszta felvillanásuk miatt bűnösnek éreztem magam. Azért mondtam, „nem”, mert érthetetlen volt számomra a helyzet, életem történései, a gondolatok, a démonok, s e szavak ismételgetésével tehetetlenségem, vergődésem fejeztem ki, mivel egyéb módon nem tudtam. Azért mondtam, „nem”, mert valami figyelt engem… Több alkalommal, amikor egyedül voltam éreztem egy jeges, fürkésző tekintetet a hátamon, mely meglehetősen nyugtalanítón hatott. Néha egy árnyat is láttam a szoba sarkában, ahogy áll, nekitámaszkodva az ajtófélfának. Különösebb aktivitása nem volt, csak állt, ezzel jelenléte még fenyegetőbb volt. Elkezdtem kerülni a tükröket – minek is néztem volna beléjük, csak egy kiüresedett váz volt ott, semmi több. Zaklatott lelkiállapotomban insomniám lett, ha csak 4 órát tudtam aludni, már örültem. Órákig forgolódtam az ágyamban, dobáltam magam, de nem használt sem légzéstechnika, sem friss levegő. Hajnaltájt sikerült ugyan álomba merülnöm, de nem a korábban megszokott mélyalvás volt ez, hanem egy sekélyes, éber állapot, egy tollpihe földre hullása is képes volt felébreszteni, s éppen elég volt ennyi kikapcsolás ahhoz, hogy elvegetáljak. Szemem lehunytakor fogak, nyelvek, és egyéb lidérces képek jelentek meg. Egyik éjjel, amikor éppen próbáltam elaludni, megpillantottam valamit az ágyam végében: a meztelen emberalak! Ott állt az ajtómban, és rám nézett, s én is néztem őt. Egyszerre volt félelmetes, és megnyugtató. Mintha mindig is velem lett volna. Magas, csontsovány alak, egyértelműen férfias, állatszerű fejjel, talán egy sakál vagy gazella, ami közel áll hozzá. Bőre szürkésfehér, márványozott és jéghideg, tekintete rideg, kifejezéstelen. A zöld noteszkében, ahol legbensőbb gondolataim le vannak írva imígyen írtam róla: „…meztelen emberalak mindig itt lesz nekem, Ő sosem hagy el –Ő szeret engem; egy ízben midőn ültem és írtam,fura érzésem lett egy minutumban. Mintha valaki kezét az enyémre helyezné, vezetné az írást, melyet akkor én folytatok. Puha meleg tapintás, bizalommal töltött el –fel nem néztem, de tudom, hogy Ő volt énmögöttem. Furcsa nem ismertem én még ki őt. De érzem, hogy jó, hogy kedves ő. Már nem rettegek, hogy szembe találkozom vele. Már nem félek - csak beszélni akarnék még vele, magamhoz ölelném, s eggyé válnánk. Eggyé válunk, eggyé is fogunk, ennek kell lennie…” Mindezen leírtak ellenére sokáig rettegtem attól, hogy szembe találkozom vele. Gyakran szólongattam és beszéltem hozzá, de soha nem jött el. Éjjel, mindig őt véltem látni mindenhol, ha lefeküdtem aludni, szememet lehunyván az Ő szemébe néztem, s emellett, mindenféle riasztó, undorító, gusztustalan s rémisztő lényeket vizionáltam – gyakran miattuk maradtam inkább ébren, hogy ne lássam őket. Ha eléggé kifáradtam talán képes voltam olyan gyorsan álomba zuhanni, hogy ne találkozzak velük. Borzalmas volt. Belső démonok miatt nem éreztem magam sehol se biztonságban, csapdában voltam, az életet kiüresedettnek, reménytelennek láttam. Csak léteztem, nem éltem. Minden iránt elvesztettem az érdeklődésem. Azután eljött az a bizonyos este…

Az utóbbi három fejezetben elmeséltem, hogyan süppedtem a depresszió mélyére, ahonnan azt hittem, nem lesz visszatérés, és soha többet nem fogok örömet találni az életben. Egy év távlatából visszanézve ijesztő, milyen állapotban voltam lelkileg. Küzdöttem külső és belső tényezőkkel, melyek – főleg utóbbiak – kis híján felőröltek. Öngyilkos gondolataim voltak, s többféle vízióm volt, hogyan lépjek a másvilágra (akasztás, érfelvágás egy vízzel teleeresztet kádban, leugrás egy magaslati helyről), elfojtott érzelmeim miatt mások felé is agresszív gondolataim voltak. A hallucinációim miatt azt hittem elmebeteg vagyok, de a pszichológusom elmagyarázta a jelenséget: önmagam túlhajtásával, és hosszú távon való nagy hatásfokon való agyműködéssel mintegy fellazult a tudatállapotom, így akkor, amikor lecsillapodtam, a tudatalattimban lévő képzetek könnyedén a felszínre törhettek, ezért érezhettem valóságosnak azt, ami még csak nem is volt ott. Különös kapcsolatban van a tudatos és tudattalan. Megpróbáltam a tudatalattim legtávolabbi zugaiba száműzni démonjaimat, de egy idő után annyi mindent akartam magamba fojtani, hogy maguktól feljöttek, különféle alakok képében. Különös szerkezet az emberi elme.