Amikor négy évvel ezelőtt közölték velem a diagnózist, s bementem a leletekért, az egyik asszisztens megkérdezte, felhasználhatják-e a vérmintáimat kutatási célokra, én rögtön rávágtam, hogy nem, soha. Még a nevemet sem akartam a fiolákon tudni, csupán egy kód szerepel rajta, de még attól is gyomorgörcsöm volt – rettegtem tőle, hogy kiderül, mi vagyok, én sem voltam hajlandó tudomásul venni, nemhogy még idegen emberek kezébe kerüljön az információ, életem szégyene. Ehhez képest három év elteltével éppen az orvosi kar elméleti tömbjében tipegek kígyóbőrmintás tűsarkúban felfele a lépcsőn egy előadásra, ahol én is elő fogok adni, s elmesélem interszexségem történetét. Furcsa ellentmondás, nemde?  Kezdjük az elején…

Megkezdődött a terápiám, s régi bizalmatlanságom a pszichológusokkal szemben végleg megszűnt. Kellemes csalódás volt megérni, hogy nem megváltoztatni akar, s egy kifejezetten szexualitásra szakosodott szakember nem ítél el perverzióim miatt, nem magát a viselkedésmintát akarja megszűntetni, hanem segíteni akar, hogy az évtizedek során felhalmozódott traumákat feldolgozzam. Rengeteg önismeretet tanultam és segített feltárni olyan összefüggéseket, melyeket legvadabb fantáziálásaim közepette sem jutottak volna eszembe. Egyfajta tanulási folyamatként is el lehet fogni az egészet, ugyanakkor neki is újszerű élmény volt tapasztalatokat szerezni interszex pácienssel. Nagyjából egy hónapja jártam hozzá, amikor az egyik alkalom végén említette, hogy lesz egy előadása másodéves egyetemistáknak a szexualitásról, és, hogy lenne-e kedvem szerepelni benne. Meglepett a kérdés, de hazudnék, ha azt mondanám, korábban nem jutott eszembe hasonló. Azonnal igent mondtam. Noha remek lehetőség volt, néhány nap – és józanító beszélgetés – után azért megfogalmazódtak bennem kételyek a dolgot illetően. Mi lelhetett engem, hogy belemegyek egy ilyenbe? Viszont úgy voltam vele, hogy csak néhány orvostanhallgatónak fogok beszélni a dologról, megértőek lesznek, előítéletek nélkül, sok vesztenivalóm nincs. Meg szerepelni akartam. Ami igazából zavart, hogy a pszichológusomat nehezen tudtam elérni a technikai részleteket illetően, például, hogy hova, hányra kell mennem, kik lesznek ott, milyen összetételű a közönség, satöbbi. Mielőtt eljött volna az előadás napja, írtam egy közeli barátnőmnek, hogy találkozzunk, mert meg szeretnék osztani vele valamit, amit csak személyesen lehet, ezért megbeszéltem vele, hogy felutazom hozzá Kecskemétre. Úgy éreztem elő kell bújnom neki az előadás előtt. A suhanó vonaton egyszer csak megszólalt a telefonom, és végre választ kaptam a kérdéseimre, bár amikor megtudtam, hogy nem 40-50, hanem legalább kétszáz tanuló előtt kell előadást tartanom... Nos. Tükörképemet ugyan nem láttam, de kiindulva abból, hogy olyan érzete volt az arcomnak, mintha jeges szél csapta volna meg, ereimből, mint alagútban sebesen csusszanó giliszta ment ki az összes vér, pusztán színe alapján a bőrömet és a porcukrot érdemben megkülönböztetni bajos lett volna. A kezdeti sokkot aztán felváltotta az izgatottság, és tűkön ülve vártam a másnapot. Sikeres és felszabadító előbújásom barátnőmnek jó előjelnek tűnt…

Izgatottan tipegtem a Dóm előtti tér macskakövein a tűsarkúmban, miközben próbáltam kitalálni, pontosan melyik épületbe is kellene mennem, szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült eljutnom oda. Rettenetesen ideges voltam, s kész voltam akár az utolsó pillanatban lemondani az egészet, főleg, hogy a pszichológusommal még mindig nehéz volt egyeztetni. Szeretek gondosan előre megtervezni mindent, főleg ilyen fontos esemény előtt. Olyan volt az egész, mintha egy államcsínyre, szörnyű összeesküvésre készülnék, terapeutámat bajtársamnak tekintettem ebben. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy szakembertől fog ilyen ajánlat jönni. Amikor végre találkoztam vele, felkészített mindenre, hogy nem kötelező semmi, majd egy adott ponton rám néz, és bólintsak, vagy rázzam meg a fejem, attól függően, mik a szándékaim. Hezitáltam, kényelmetlen helyzet volt, korlátaimon, komfortzónámon kívül, felfoghatatlan mértékben. Mintha mindenki engem figyelt volna, ahogy menetelek a vesztőhely felé, esetleg kísérleti nyúlként egy laborban várakoznék. Még az egyik egyéjszakás kalandom testvérét is láttam – és akkor hasított belém, hogy ismerősök is megtudhatják, és innentől nem lesz visszaút. Még hecceltem is magam, hogy hogyan fogok összeveszni a hallgatókkal, főleg a bunkó, tapintatlan kérdésekre voltam kihegyezve - anyám intő szavai hallatszottak a fülemben, mert annak ellenére, hogy támogatott a dologban, sok, valóban logikus aggálya volt, kezdve, hogy egy pszichológusnak hogy jut eszébe, hogy az egyik páciensét kitegye egy ilyen próbatételnek. Bizonytalanul és rengeteg ellenérzéssel léptem be a roppant előadóba és miután az óraadóknak bemutatott, már szinte mindenkit az ellenségemnek tekintettem. Tudják ők is? Elmondta nekik? Már benne sem tudok megbízni… Gyorsan megkérdeztem tőle, hogy ők tudják-e. Nemleges választ kaptam. És akkor elkezdődött az előadás.

Az első sorba ültem le, tőlem szokatlan módon, és ahogy figyeltem mennyien vannak a hatalmas előadóban, kezdett inamba szállni a bátorságom. Ennyi emberrel megosztani életem legsúlyosabb titkát eleve félelmetes volt, ráadásul előadni, megtölteni a teret különösen nagy kihívás volt, így feszültséggel vegyített izgatottsággal figyeltem az előadóra. Cipőmmel a pad lábát rugdostam, kaparásztam a deszkákat. A rendkívül profin összerakott és prezentált diasor némileg feledtette velem idegességem, már csak azért megérte bemenni, érdekes dolgokat tudhattam meg az emberi szexualitásról, kialakulásának folyamatáról. Mint aki szóbeli vizsgán vár a sorára. Menekültem volna legszívesebben, egészen az utolsó pillanatig, ugyanakkor vártam is, hogy eljöjjenek az interszexek. Magamnak kellett bizonyítani, hogy vagyok elég bátor és tudok eléggé küzdeni. Szépen lassan csordogált az idő, egyre jobban elmélyedtünk a témában, már egész békésen üldögéltem a padban, megfeledkezvén arról, miért is vagyok ott voltaképpen, amikor hirtelen a „Biológiai Nem” felirat jelent meg a kivetítőn. Pulzusom az egekbe szökött, azt kívántam, bár lenne még egy kis időm, egyik felem menekült volna, másik felem viszont ellentmondást nemtűrően marasztalta. Már-már attól tartottam gondolataimat meghallják mások. Amikor oda jutottunk, hogy kiálljak a nagyközönség elé, a doktornő kérdőn rám nézett, megyek-e. Máig élénken él bennem ez a pillanat, testen kívüli élmény volt. Megfordult a fejemben, hogy megrázom a fejem, nem megyek ki és folytatom életem a normál kerékvágásban, a kissé nyugodtabb, kihívásokat nélkülöző úton. Ingathatnám a fejem, el is mehetnék. Talán az is lenne a legracionálisabb döntés részemről. Beteg ember vagyok nem hiányzik nekem a külső nyomás is. Akkor viszont mi értelme volt annak a megtett útnak, amit addig bejártam? Tudtam, ha ebbe most nem állok bele, akkor elszalasztanék egy olyan lehetőséget, melyet életem végéig bánnék, s valószínűleg blog írásába sem kezdtem volna enélkül. Vettem egy nagy levegőt és bólintottam – Mi a fenét csinálok? Kimentem az emberek elé, felszereltem a mikrofont és tétovázva belekezdtem. Az egész terem megdermedt, szemmel láthatólag nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy egy hús-vér érintett áll előttük, nem csak a szakirodalmat böngészve találkoznak ilyesféle furcsa entitásokkal,esetleg gyakorlatuk során. Eleinte remegett a hangom, hadartam, megszámlálhatatlanul sok „ööö” töltelékszót tartalmaztak mondataim, s noha nagyon szépen kitaláltam mondandóm szerkezetét, rögtön belekezdtem a kellős közepébe. Eleinte nem is voltam tudatában annak, mit csinálok, magamra sem ismertem. Ki ez a nő? Milyen bátor, milyen karizmatikus. Mintha két ember lett volna ott, s az egyik sikítva menekülne a szituációból, üvölt, rúgkapál, viszont a másik megragadná a karját és nem engedné, megnyugtatná. Pedig ő maga is ideges volt, remegő, darabos hangon beszélt eleinte… Törhetetlenül  folytatta, mind dinamikusabban, és bátrabban. Meséltem nekik arról, hogy hogyan derült ki az interszex állapotom, miken mentem keresztül, amíg meg nem kaptam a leleteket, milyen problémákkal kellett megküzdenem a hétköznapi életben. Elmondtam eleinte milyen borzalmas volt megküzdeni azzal, hogy heréim és xy kromoszómáim vannak, és milyen volt tinédzsernek lenni félbemaradt pubertással. Minden kitört belőlem. Hogy mennyire megkeserítette a szexuális életemet a szűk hüvelyem, hogy mennyire elidegenedtem a testemtől, hogy milyen rossz hatással volt ez a szüleimmel és a környezetemmel való kapcsolatomra, hogy bántottam magam, hogy mennyire igazságtalannak éltem meg, hogy ilyen lettem, hogy mennyire fájt, amikor kiderült, nem lehet gyerekem, hogy milyen volt a pirulákat szedni nap, mint nap, emlékeztetve arra, hogy nem vagyok teljes értékű. Én ott szárnyakat kaptam. Lelkemet feltártam, s a bennem felszabaduló energiát, érzelmeket a hallgatóknak adtam, amaz meg visszasugárzott rám. Hihetetlen mennyiségű pozitív energia áramlott felém. Az egyikhallgató el is sírta magát. Visszatért belém az élet, immár újra a testemben éltem, hús-vér valómban. Leomlott az összes fal, amit az évek során felépítettem, s immár lehetőségem volt egy boldog életre, ahol önmagam lehetek. Ahogy haladtam előre mondandómmal, szabadultam fel mindinkább, s a végére ott álltam én, Auróra. Reményt kaptam, őszinte boldogságot. Elhittem, hogy van miért élnem, hogy a világ nem olyan gonosz és igazságtalan, mint amilyennek hittem, hogy van benne jóság. Mire véget ért, teljesen új ember lettem. Önazonos, nyugodt. Hatalmas tapsot kaptam, és virágot ajándékba, amiért vállaltam. Néhány hallgatóval volt szerencsém váltani néhány szót. Kedves, rózsaszín virágok voltak, a kaspót a mai napig őrizgetem. Eufória - ezzel a szóval tudnám a legjobban jellemezni akkori érzéseimet, mind a mai napig beleborzongok, ha csak rágondolok. Azt akarom, hogy sorstársaim is átéljék ezt a csodálatos érzést. Életemnek ez a fejezete azon a napon lezárult.

Az orvosom egy ízben azt mondta nekem, ezzel az állapottal lehet teljes, egész életet élni. Most már én is hiszek benne.