Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Történet egy interszex nőről

2020.sze.12.
Írta: Sárga és Lila Orchidea Szólj hozzá!

Epilógus

Amikor négy évvel ezelőtt közölték velem a diagnózist, s bementem a leletekért, az egyik asszisztens megkérdezte, felhasználhatják-e a vérmintáimat kutatási célokra, én rögtön rávágtam, hogy nem, soha. Még a nevemet sem akartam a fiolákon tudni, csupán egy kód szerepel rajta, de még attól is gyomorgörcsöm volt – rettegtem tőle, hogy kiderül, mi vagyok, én sem voltam hajlandó tudomásul venni, nemhogy még idegen emberek kezébe kerüljön az információ, életem szégyene. Ehhez képest három év elteltével éppen az orvosi kar elméleti tömbjében tipegek kígyóbőrmintás tűsarkúban felfele a lépcsőn egy előadásra, ahol én is elő fogok adni, s elmesélem interszexségem történetét. Furcsa ellentmondás, nemde?  Kezdjük az elején…

Megkezdődött a terápiám, s régi bizalmatlanságom a pszichológusokkal szemben végleg megszűnt. Kellemes csalódás volt megérni, hogy nem megváltoztatni akar, s egy kifejezetten szexualitásra szakosodott szakember nem ítél el perverzióim miatt, nem magát a viselkedésmintát akarja megszűntetni, hanem segíteni akar, hogy az évtizedek során felhalmozódott traumákat feldolgozzam. Rengeteg önismeretet tanultam és segített feltárni olyan összefüggéseket, melyeket legvadabb fantáziálásaim közepette sem jutottak volna eszembe. Egyfajta tanulási folyamatként is el lehet fogni az egészet, ugyanakkor neki is újszerű élmény volt tapasztalatokat szerezni interszex pácienssel. Nagyjából egy hónapja jártam hozzá, amikor az egyik alkalom végén említette, hogy lesz egy előadása másodéves egyetemistáknak a szexualitásról, és, hogy lenne-e kedvem szerepelni benne. Meglepett a kérdés, de hazudnék, ha azt mondanám, korábban nem jutott eszembe hasonló. Azonnal igent mondtam. Noha remek lehetőség volt, néhány nap – és józanító beszélgetés – után azért megfogalmazódtak bennem kételyek a dolgot illetően. Mi lelhetett engem, hogy belemegyek egy ilyenbe? Viszont úgy voltam vele, hogy csak néhány orvostanhallgatónak fogok beszélni a dologról, megértőek lesznek, előítéletek nélkül, sok vesztenivalóm nincs. Meg szerepelni akartam. Ami igazából zavart, hogy a pszichológusomat nehezen tudtam elérni a technikai részleteket illetően, például, hogy hova, hányra kell mennem, kik lesznek ott, milyen összetételű a közönség, satöbbi. Mielőtt eljött volna az előadás napja, írtam egy közeli barátnőmnek, hogy találkozzunk, mert meg szeretnék osztani vele valamit, amit csak személyesen lehet, ezért megbeszéltem vele, hogy felutazom hozzá Kecskemétre. Úgy éreztem elő kell bújnom neki az előadás előtt. A suhanó vonaton egyszer csak megszólalt a telefonom, és végre választ kaptam a kérdéseimre, bár amikor megtudtam, hogy nem 40-50, hanem legalább kétszáz tanuló előtt kell előadást tartanom... Nos. Tükörképemet ugyan nem láttam, de kiindulva abból, hogy olyan érzete volt az arcomnak, mintha jeges szél csapta volna meg, ereimből, mint alagútban sebesen csusszanó giliszta ment ki az összes vér, pusztán színe alapján a bőrömet és a porcukrot érdemben megkülönböztetni bajos lett volna. A kezdeti sokkot aztán felváltotta az izgatottság, és tűkön ülve vártam a másnapot. Sikeres és felszabadító előbújásom barátnőmnek jó előjelnek tűnt…

Izgatottan tipegtem a Dóm előtti tér macskakövein a tűsarkúmban, miközben próbáltam kitalálni, pontosan melyik épületbe is kellene mennem, szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült eljutnom oda. Rettenetesen ideges voltam, s kész voltam akár az utolsó pillanatban lemondani az egészet, főleg, hogy a pszichológusommal még mindig nehéz volt egyeztetni. Szeretek gondosan előre megtervezni mindent, főleg ilyen fontos esemény előtt. Olyan volt az egész, mintha egy államcsínyre, szörnyű összeesküvésre készülnék, terapeutámat bajtársamnak tekintettem ebben. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy szakembertől fog ilyen ajánlat jönni. Amikor végre találkoztam vele, felkészített mindenre, hogy nem kötelező semmi, majd egy adott ponton rám néz, és bólintsak, vagy rázzam meg a fejem, attól függően, mik a szándékaim. Hezitáltam, kényelmetlen helyzet volt, korlátaimon, komfortzónámon kívül, felfoghatatlan mértékben. Mintha mindenki engem figyelt volna, ahogy menetelek a vesztőhely felé, esetleg kísérleti nyúlként egy laborban várakoznék. Még az egyik egyéjszakás kalandom testvérét is láttam – és akkor hasított belém, hogy ismerősök is megtudhatják, és innentől nem lesz visszaút. Még hecceltem is magam, hogy hogyan fogok összeveszni a hallgatókkal, főleg a bunkó, tapintatlan kérdésekre voltam kihegyezve - anyám intő szavai hallatszottak a fülemben, mert annak ellenére, hogy támogatott a dologban, sok, valóban logikus aggálya volt, kezdve, hogy egy pszichológusnak hogy jut eszébe, hogy az egyik páciensét kitegye egy ilyen próbatételnek. Bizonytalanul és rengeteg ellenérzéssel léptem be a roppant előadóba és miután az óraadóknak bemutatott, már szinte mindenkit az ellenségemnek tekintettem. Tudják ők is? Elmondta nekik? Már benne sem tudok megbízni… Gyorsan megkérdeztem tőle, hogy ők tudják-e. Nemleges választ kaptam. És akkor elkezdődött az előadás.

Az első sorba ültem le, tőlem szokatlan módon, és ahogy figyeltem mennyien vannak a hatalmas előadóban, kezdett inamba szállni a bátorságom. Ennyi emberrel megosztani életem legsúlyosabb titkát eleve félelmetes volt, ráadásul előadni, megtölteni a teret különösen nagy kihívás volt, így feszültséggel vegyített izgatottsággal figyeltem az előadóra. Cipőmmel a pad lábát rugdostam, kaparásztam a deszkákat. A rendkívül profin összerakott és prezentált diasor némileg feledtette velem idegességem, már csak azért megérte bemenni, érdekes dolgokat tudhattam meg az emberi szexualitásról, kialakulásának folyamatáról. Mint aki szóbeli vizsgán vár a sorára. Menekültem volna legszívesebben, egészen az utolsó pillanatig, ugyanakkor vártam is, hogy eljöjjenek az interszexek. Magamnak kellett bizonyítani, hogy vagyok elég bátor és tudok eléggé küzdeni. Szépen lassan csordogált az idő, egyre jobban elmélyedtünk a témában, már egész békésen üldögéltem a padban, megfeledkezvén arról, miért is vagyok ott voltaképpen, amikor hirtelen a „Biológiai Nem” felirat jelent meg a kivetítőn. Pulzusom az egekbe szökött, azt kívántam, bár lenne még egy kis időm, egyik felem menekült volna, másik felem viszont ellentmondást nemtűrően marasztalta. Már-már attól tartottam gondolataimat meghallják mások. Amikor oda jutottunk, hogy kiálljak a nagyközönség elé, a doktornő kérdőn rám nézett, megyek-e. Máig élénken él bennem ez a pillanat, testen kívüli élmény volt. Megfordult a fejemben, hogy megrázom a fejem, nem megyek ki és folytatom életem a normál kerékvágásban, a kissé nyugodtabb, kihívásokat nélkülöző úton. Ingathatnám a fejem, el is mehetnék. Talán az is lenne a legracionálisabb döntés részemről. Beteg ember vagyok nem hiányzik nekem a külső nyomás is. Akkor viszont mi értelme volt annak a megtett útnak, amit addig bejártam? Tudtam, ha ebbe most nem állok bele, akkor elszalasztanék egy olyan lehetőséget, melyet életem végéig bánnék, s valószínűleg blog írásába sem kezdtem volna enélkül. Vettem egy nagy levegőt és bólintottam – Mi a fenét csinálok? Kimentem az emberek elé, felszereltem a mikrofont és tétovázva belekezdtem. Az egész terem megdermedt, szemmel láthatólag nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy egy hús-vér érintett áll előttük, nem csak a szakirodalmat böngészve találkoznak ilyesféle furcsa entitásokkal,esetleg gyakorlatuk során. Eleinte remegett a hangom, hadartam, megszámlálhatatlanul sok „ööö” töltelékszót tartalmaztak mondataim, s noha nagyon szépen kitaláltam mondandóm szerkezetét, rögtön belekezdtem a kellős közepébe. Eleinte nem is voltam tudatában annak, mit csinálok, magamra sem ismertem. Ki ez a nő? Milyen bátor, milyen karizmatikus. Mintha két ember lett volna ott, s az egyik sikítva menekülne a szituációból, üvölt, rúgkapál, viszont a másik megragadná a karját és nem engedné, megnyugtatná. Pedig ő maga is ideges volt, remegő, darabos hangon beszélt eleinte… Törhetetlenül  folytatta, mind dinamikusabban, és bátrabban. Meséltem nekik arról, hogy hogyan derült ki az interszex állapotom, miken mentem keresztül, amíg meg nem kaptam a leleteket, milyen problémákkal kellett megküzdenem a hétköznapi életben. Elmondtam eleinte milyen borzalmas volt megküzdeni azzal, hogy heréim és xy kromoszómáim vannak, és milyen volt tinédzsernek lenni félbemaradt pubertással. Minden kitört belőlem. Hogy mennyire megkeserítette a szexuális életemet a szűk hüvelyem, hogy mennyire elidegenedtem a testemtől, hogy milyen rossz hatással volt ez a szüleimmel és a környezetemmel való kapcsolatomra, hogy bántottam magam, hogy mennyire igazságtalannak éltem meg, hogy ilyen lettem, hogy mennyire fájt, amikor kiderült, nem lehet gyerekem, hogy milyen volt a pirulákat szedni nap, mint nap, emlékeztetve arra, hogy nem vagyok teljes értékű. Én ott szárnyakat kaptam. Lelkemet feltártam, s a bennem felszabaduló energiát, érzelmeket a hallgatóknak adtam, amaz meg visszasugárzott rám. Hihetetlen mennyiségű pozitív energia áramlott felém. Az egyikhallgató el is sírta magát. Visszatért belém az élet, immár újra a testemben éltem, hús-vér valómban. Leomlott az összes fal, amit az évek során felépítettem, s immár lehetőségem volt egy boldog életre, ahol önmagam lehetek. Ahogy haladtam előre mondandómmal, szabadultam fel mindinkább, s a végére ott álltam én, Auróra. Reményt kaptam, őszinte boldogságot. Elhittem, hogy van miért élnem, hogy a világ nem olyan gonosz és igazságtalan, mint amilyennek hittem, hogy van benne jóság. Mire véget ért, teljesen új ember lettem. Önazonos, nyugodt. Hatalmas tapsot kaptam, és virágot ajándékba, amiért vállaltam. Néhány hallgatóval volt szerencsém váltani néhány szót. Kedves, rózsaszín virágok voltak, a kaspót a mai napig őrizgetem. Eufória - ezzel a szóval tudnám a legjobban jellemezni akkori érzéseimet, mind a mai napig beleborzongok, ha csak rágondolok. Azt akarom, hogy sorstársaim is átéljék ezt a csodálatos érzést. Életemnek ez a fejezete azon a napon lezárult.

Az orvosom egy ízben azt mondta nekem, ezzel az állapottal lehet teljes, egész életet élni. Most már én is hiszek benne.

A tigris kijött a ketrecéből

A minap, különös, deja vu szerű érzésem volt, nyomasztó, nyugtalanító, de mégis nosztalgikus. Történt ugyanis, hogy bolygónkat sújtó […] járvány okán úgy döntöttem, nem veszek részt egy elnyert ösztöndíjprogramon, mivel ebben a bizonytalan helyzetben felelőtlennek éreztem a kiutazást Finnországba. Néhány hónap híján egy évvel ezelőtt szintén visszamondtam egy ugyanilyen ösztöndíjat, gyökeresen más okokból. Egy éve is a bizonytalantól való félelmem okán nem vettem részt a programon, a különbség csupán abban rejlik, hogy míg idén tőlem független,addig tavaly nagyon is belső viharaim okán nem utaztam ki. Depresszióm mélyén, mintegy menekülőútként gondoltam azt, hogy egy év külföldi tartózkodás rendbe hoz lelkileg, s új emberként visszatérve folytathatom jelentéktelen kis életem. Azonban már az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem fogom bírni a kinti létet, hiszen démonjaim oda is velem jönnének, ráadásul úgy éreztem, ez csak kidobott idő lenne, huszonnégy éves koromig a szüleimtől függőben élnék, és nem tudnám az általam idealizált nő szerepét élni. Mintha egy rideg, nyirkos verembe estem volna, ahonnan nincs kiút, s én tehetetlenül, mind kilátástalanabbul próbálnék kimászni belőle, hiába. Egy részem érezte, hogy valaminek történnie kell, azonban a tudatom, aki Aurórát is tudatosan elfojtotta a világért nem ismerte volna ezt el, s minden erejével azon volt, hogy az őt magát is felemésztő gondolatokat lent tartsa. Majdnem bele is pusztult, csakhogy eljött az a bizonyos este…

Április végi estén kezdődött az a hisztiroham, amiről azt gondoltam, hamar véget ér, ennek ellenére mintegy 8 órán át tartott, és a végére megtört emberként ültem az ágyam szélén. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor már egy hete nem vettem be hormont, mert elfogytak, és nem akartam felhívni az orvosom, el akartam felejteni, hogy interszex vagyok, nem gondolva bele, hogy ezzel tartósan károsítanám az egészségemet.  Zavarodott elemállapotomból kifolyólag teljesen lineárisan fel sem tudom idézni az eseményeket, a fordulópont azonban élénken él bennem: történt ugyanis, hogy valamiért elkezdtem mindenféle ruhákat és cipőket próbálgatni, s egyszerre csak megpillantottam azt a nőt, aki mindig is voltam, azaz hosszú évek után újra találkoztam Aurórával! Megtaláltam, előjött, immár soha nem akarom elengedni! Bevallom ijesztő volt újra látni, hogy milyen állapotba került évtizedes rabsága alatt, meggyötört, üldözött, megkeseredett lélek. Szégyelltem magam, megijesztett, hogy ott áll előttem, a szemébe nézni, és látni benne sok év fájdalmát, melyet én okoztam neki - megrendítő. Végre előkerült, hiányzott – túl gyáva és gyenge voltam ahhoz, hogy ezt beismerjem magamnak. Néhány perc elteltével újra tomboltam, megpróbáltam visszatuszkolni tudatalattim távoli szegletébe, sikertelenül. Éreztem, hogy gyenge vagyok a kiutazáshoz, hogy segítségre van szükségem. Pozitív megerősítést várva, hogy meggyőzzenek arról, minden rendben velem, az életemmel, írtam egy barátnőmnek abbéli tervemről, hogy lemondok az ösztöndíjprogramban való részvételről. Csalódnom kellett. Azt írta, hogy ha ennyire nem érdekel a szak, amit csinálok, miért nem hagyom ott? Több órán át tartó tombolásom közepette egy pici támogatásra vágytam, de úgy éreztem, hogy ezzel még ő is cserbenhagyott, és szavai áramütésként hasítottak belém. Lepergett a szemem előtt több forgatókönyv, viszont nem tudtam velük mit kezdeni. Egyfelől valamiféle felszabadultságot éreztem, másfelől a jövőmet, ha lehet, még kilátástalanabbnak láttam, ráadásul kötődtem a szakhoz is. Minden nehézség ellenére, amit tanultam egy stabil keretet adottaz életemnek, érdekes volt, jól kijöttem a tanárokkal, színvonalas volt az oktatás, emellett anyagilag is stabil volt a helyzetem. A szak otthagyásával vissza kellett volna fizetni a tandíjat, bár ez volt a legkisebb probléma, így el is adósodnék. Komolyabb kérdés volt ezzel az elképzeléssel, hogy mihez kezdek utána? Mi érdekel? Mihez értek egyáltalán? Az egyenlet vége mindig az volt, hogy folytatnom kell a finnugrisztikát. Ellentmondás alakult ki, képtelen voltam a következetes gondolkodásra, csak az éreztem, hogy az életem teljesen instabil, és immár minden tekintetben kiszolgáltatott vagyok, semmi sem jelent nekem biztonságot, még az utolsó pillér is eltört, ami fenntartott engem, a szó minden értelmében. A pulzusom és a testhőmérsékletem is rohamosan emelkedett, a légzésem egyre szaporábbá vált. Tehetetlenül járkáltam a szobámban fel, s alá, sikítottam, üvöltöttem, körmeimet mélyen a karomba mélyesztettem – a fájdalom korábban kijózanítóan hatott, most semmit sem használt. Korábbi hisztirohamaim során is kontrollálhatatlan dühöt és kétségbeesést éreztem, de addig volt valami, ami visszatartott attól, hogy komolyabb kárt tegyek magamban, akkor azonban minden gátlásom feloldódott, minden, ami egyben tartott lelkileg, erkölcsileg. A tigrist korábban képes voltam megfékezni, most már gyenge voltam, megtapasztalta milyen a szabadban lenni, onnantól kezdve nincs visszaút. Feladtam a küzdelmet vele szemben, már az sem érdekelt, ha meghalok, kitártam a kapukat, s hagytam hadd tomboljon, lesz, ami lesz. Hőhullámok gyötörtek, a mellkasom majd szétrepedt, sikoltottam, kapálóztam, és egy adott pillanatban felkaptam az ollót, bementem a fürdőszobába, és hátközépig érő hajamat levágtam. Döbbenten néztem, mit tettem, ugyanakkor büszke is voltam arra, hogy meg mertem tenni, amit már régen tervezgettem. Belenéztem a tükörbe, s egy teljesen új embert láttam.  Felkacagtam. Hosszasan néztük egymást a tükörben lévő nővel, barátkoztunk egymás látványával. A levágott végeket még őrizgettem pár napig. Bizonyítéka volt annak, hogy valami nincs rendben velem, s emlékeztetett arra, hogy a falak leomlottak. Visszamentem a szobába, és folytatni akartam a tanulást, mintha mi sem történt volna, de nem ment. Megint úrrá lett rajtam a páni félelem, s kontrollt vesztve fel akartam vágni az ereimet. A csuklómhoz érintettem az olló hideg, életen pengéjét, és végighúztam, fel az alkaromon. Csak a felső hámréteget karcolta meg, mintha csak megvakartam volna, ezért újra megpróbáltam, most már egy piros vonalat húzott. Újra és újra próbálkoztam, míg végül abbahagytam, messzire hajítván az ollót. Leültem a kanapé szélére és gondolkodtam, mi lehet velem a baj, mi történik az életemmel. Mintha egy hosszú háborúnak lett volna vége, s újjá kellene építeni az egész országot. Nem bírtam tovább a kívülről és belülről jövő nyomást, összeroppantam alatta.

20190501_223423.jpg20190428_225440.jpg

Önmagamat is pontosan így kellett újraépíteni, merthogy problémáim belsők, lelki természetűek voltak. Első körben lemondtam az erasmust – nyilvánvalóan bánkódtam emiatt, mivel remek lehetőség nyelvtanulásra, új ismeretek szerzésére és rengeteg érdekes embert ismerhet meg az ember, de pszichés természetű problémáim kezelése prioritást élvezett. Ezért felkerestem az egyetem életvezetési tanácsadó központját. Az első alkalomra, ahol csak felmérték, kihez kéne továbbítani, bizalmatlanul méregettem a falakat, legszívesebben elszaladtam volna, vissza a jól megszokott komfortzónámba, visszabújni a csigaházba, a saját kis világomba. Pontosan tudtam, hogy ez már nem lehetséges, mert az a személy akinek a szerepét eljátszottam majdnem másfél évtizedig, soha nem létezett, és már nem bújhatok vissza a bőrébe. A nagy összeomlásomkor végleg megszűnt. Görcsben állt a gyomrom, a szívem szinte kocsonyaként rezgett, idegesen toporogtam az iroda előtt. Nem voltak a falak és a nagy fehér ajtók valami szívderítőek, egy kórházra emlékeztetett. Mindenféle horrorforatókönyvet lejátszottam a fejemben, hogy mi fog történni bent, mit fog kérdezni, mennyire mászik bele a gondolataimba, különben is mi köze hozzzá?! Semmit az égvilágon nem árulok el magamról! A gondolataim az enyémek! Nem hagyom, hogy lerombolja azt, amit évekig építgettem (bár már leomlott, és ezzel én is tisztában voltam). Mi van ha bunkók lesznek, vagy illetlen megjegyzéseket tesznek a szexusomra? Mit keresek én itt? Miért nem jönnek már? Mintha megint a diagnózisra várnék, csakúgy, mint három évvel korábban. Egy férfi érkezett, aki megkérdezte a nevem, majd beinvitált egy szobába, kellemes mézsárga falakkal, színes párnákkal és két drapp színű fotellel. Meleg volt és barátságos, nem gondoltam volna, hogy abban az épületben lehet ilyen helység is. És akkor belekezdtem… Minden kitört belőlem, nem csak a három év megpróbáltatásai, hanem a korábbi traumáim is, gyerekkoromig visszamenőleg. Hadartam, alig lehetett kivenni mit mondok, az összes elfojtott érzelem felszabadult bennem, s füstsárkányokként repültek ki belőlem, már szinte látni véltem őket. Hirtelen légies, és könnyű lettem, súlytalanul lebegtem, őszinte örömöt éreztem. Jó volt őszintén beszélni az érzéseimről. Interszex vagyok, interszex nő, heréim vannak, XY kromoszómáim. Az alkalom végén mondta, hogy valószínűleg könnyű lesz velem együtt dolgozni, és rövidesen értesítést kapok, hogy kihez továbbítanak. Pár napra rá meg is jött az e-mail, és egy nagyon kedves, profi szakemberhez irányítottak át. Abban a négy hétben csak az ő alkalmai tartottak vissza attól, hogy ne kíséreljek meg öngyilkosságot. Labilis idegrendszerem megrémített, és tudatosan tartottam magam kordában, a tudatosság szintjén, megtanultam kezelni a dührohamaimat, odafigyeltem, hogy ne izgassam fel magamat semminm, szerencsémre már végeztem a vizsgáimmal. A terapeuta nem tudott vállalni a következő évre, megadta egy szexuálpszichológus elérhetőségét, azt mondta, kifejezetten olyan vagyok, akinek az kell. A negyedik alkalmunkon jó emlékekkel búcsúztam, s bizakodva néztem a jövő felé, elhitette velem, hogy van miért élnem. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz, ha elkezdődik az új szemeszter…

Mélyrepülés III.

Tabu. Etimológiáját tekintve nagy utat járt be óceániai szülőhelyétől, ahol elsősorban szakrális szerepe volt, és a tiltás bizonyos helyek megközelítésére vonatkozott – s e szó lényegét éppen utóbbi fogalomban lehet megfogni. Tiltott, szent, érinthetetlen dolog. Több szinten is értelmezhető, ismeretes például a nyelvi vagy társadalmi tabu, átfedések is akadnak bőven, ráadásul társadalmilag eltérő, mit tartanak annak. Egy ilyen szabály esetleges áthágása napjainkig beláthatatlan következményekkel járhat, átvitt értelemben valóban átlépünk olyankor egy határt. Az én életemben is volt sokáig egy ilyen tabu, melytől mindennél jobban rettegtem, s a legmélyebb szintekig gúzsba kötött, mert akármikor a felszínre törhetett - jóllehet, egyre nehezebben tudtam lent tartani.

Rövid pihenőidőm által megteremtődött átmeneti, törékeny kiegyensúlyozottságom (?) a szemeszter kezdetével szinte azonnal összedőlt. Rengeteg felvett tárgy miatt nem csak a hétvégéimet, de sokszor a hétköznap délutánjaimat is leckeírással töltöttem, a csütörtöki napot kivéve, ami a hetem fénypontját jelentette. Egyáltalán nem volt hatékony a tanulási módszerem, és sokszor órák alatt oldottam meg egy maximum fél órás feladatot. Képtelen voltam koncentrálni, ugyanis az agyam folyamatosan kattogott, minden engem nyomasztó kérdésen. A világot, a jövőt sivárnak, kietlennek, végtelenül leegyszerűsítettnek láttam, semmi örömöt, semmi pozitívat nem tudtam benne felfedezni, és lassan teljesen feladtam minden küzdelmemet, már nem éltem, csak léteztem. De még utóbbit sem akartam, meg akartam szűnni teljesen, eltűnni örökre, porrá lenni, hogy még az emlékem is eltűnjön, mintha soha nem is léteztem volna. Megkérdőjeleztem az ember helyét a világban, sőt, magának az univerzumnak és a valóságnak a mibenlétét is: az ember képtelen érzékelni a jelen időt, mindig néhány másodperc lemaradásban van, az összes dolog, ami személyiségét, világát jelenti, csupán emlékek összessége, s minden cselekedetét állatias ösztönök vezérlik, nem magasabb rendű, mint a férgek, amik a halál után felfalják a testeket. Szokás a teremtés koronájaként hivatkozni rá, pedig még a hatalmasnak érzékelt nap is csak egy észrevehetetlen porszem az univerzumban, s minden hitegetéssel ellentétben sem mi irányítjuk a világot. Otthont adó bolygónk el fog pusztulni, legkésőbb 5 milliárd év múlva, miértelme van akárminek, amit csinálunk, előbb-utóbb úgyis mindenelmúlik. Ilyesféle gondolataim voltak a világról, s ebben a lelki állapotban semmiféle motivációm nem volt a tanuláshoz, meg úgy általában, akármilyen produktív tevékenységhez. Így napjaim szabad perceit/óráit jórészt sorozatnézéssel, vásárlással és evéssel töltöttem. Ijesztő belegondolni, mennyit költöttem akkoriban, de a különféle ösztöndíjaknak köszönhetően nem voltak anyagi gondjaim, így áldozhattam pótcselekvéseimnek. Nem akkor tértem nyugovóra vagy kapcsolódtam ki, amikor végeztem az aznapra kijelölt feladataimmal, hanem amikor elengedtem a dolgot, s mindig csak görgettem magam előtt a házikat. Az órákra meg éppen, hogy össze tudtam hozni valamit, a lényeg, hogy megússzam. Mondanom sem kell, hogy ez a módszer/életmód rengeteg stresszel jár, ezáltal az amúgy is instabil lelkivilágom még ingatagabb lett, s teljesen kiszámíthatatlan volt, mi fog kibillenteni a komfortzónámból, s lesz úrrá rajta a pánik. Hangulatingadozásaim egyre ijesztőbb mértéket öltöttek, s néha olyan dolgokat cselekedtem, ami még a toleránsabb embereket is megbotránkoztatná - magam sem gondoltam volna, hogy valaha eljutok addig, hogy túl prűd legyek valaminek a megosztásához, de ez is megtörtént. Remélem, a kedves olvasó érzékeli milyen horderejű dologról van szó, ha még én sem tartom szalonképesnek..

A folyamatos éberség, stressz, idegesség és felfokozott idegi állapot okán hisztirohamaim több órásra nyúltak. Ilyenkor egyfajta transzállapotba kerültem, elhomályosult a látásom, összefüggéstelen, elmosódott képek jelentek meg a szemem előtt, nehezen kivehető emberalakok látszódtak - a szürke, kék, narancssárga és fehér színek voltak a dominánsak -, szaporább lett a légzésem, megemelkedett a pulzusom, nem voltam képes kontrollálni önmagam, és folyamatosan ismételgettem: „Nem, nem, nem”. A sírógörcs határán voltam, de könnyek soha nem jöttek. Csíkos köntösömben cikáztam ide-oda a szobában, tombolásom közepette belefeledkeztem az időbe, nem érzékeltem a környezetem, s teljesen elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Ilyenkor kiszabadult a tudatalattim, legmélyebb, legszégyenteljesebb ideáim elevenedtek meg. Azért mondtam, „nem”, mert nem akartam szembe nézni a problémáimmal. Azért mondtam, „nem”, mert nem bírtam a rám nehezedő nyomást. Azért mondtam,”nem”, mert féltem a jövőtől. Azért mondtam, „nem”, mert nem akartam a testemben élni. Azért mondtam, „nem”, mert olyan képzetek gyötörtek, amik viszolygást keltettek bennem, és már puszta felvillanásuk miatt bűnösnek éreztem magam. Azért mondtam, „nem”, mert érthetetlen volt számomra a helyzet, életem történései, a gondolatok, a démonok, s e szavak ismételgetésével tehetetlenségem, vergődésem fejeztem ki, mivel egyéb módon nem tudtam. Azért mondtam, „nem”, mert valami figyelt engem… Több alkalommal, amikor egyedül voltam éreztem egy jeges, fürkésző tekintetet a hátamon, mely meglehetősen nyugtalanítón hatott. Néha egy árnyat is láttam a szoba sarkában, ahogy áll, nekitámaszkodva az ajtófélfának. Különösebb aktivitása nem volt, csak állt, ezzel jelenléte még fenyegetőbb volt. Elkezdtem kerülni a tükröket – minek is néztem volna beléjük, csak egy kiüresedett váz volt ott, semmi több. Zaklatott lelkiállapotomban insomniám lett, ha csak 4 órát tudtam aludni, már örültem. Órákig forgolódtam az ágyamban, dobáltam magam, de nem használt sem légzéstechnika, sem friss levegő. Hajnaltájt sikerült ugyan álomba merülnöm, de nem a korábban megszokott mélyalvás volt ez, hanem egy sekélyes, éber állapot, egy tollpihe földre hullása is képes volt felébreszteni, s éppen elég volt ennyi kikapcsolás ahhoz, hogy elvegetáljak. Szemem lehunytakor fogak, nyelvek, és egyéb lidérces képek jelentek meg. Egyik éjjel, amikor éppen próbáltam elaludni, megpillantottam valamit az ágyam végében: a meztelen emberalak! Ott állt az ajtómban, és rám nézett, s én is néztem őt. Egyszerre volt félelmetes, és megnyugtató. Mintha mindig is velem lett volna. Magas, csontsovány alak, egyértelműen férfias, állatszerű fejjel, talán egy sakál vagy gazella, ami közel áll hozzá. Bőre szürkésfehér, márványozott és jéghideg, tekintete rideg, kifejezéstelen. A zöld noteszkében, ahol legbensőbb gondolataim le vannak írva imígyen írtam róla: „…meztelen emberalak mindig itt lesz nekem, Ő sosem hagy el –Ő szeret engem; egy ízben midőn ültem és írtam,fura érzésem lett egy minutumban. Mintha valaki kezét az enyémre helyezné, vezetné az írást, melyet akkor én folytatok. Puha meleg tapintás, bizalommal töltött el –fel nem néztem, de tudom, hogy Ő volt énmögöttem. Furcsa nem ismertem én még ki őt. De érzem, hogy jó, hogy kedves ő. Már nem rettegek, hogy szembe találkozom vele. Már nem félek - csak beszélni akarnék még vele, magamhoz ölelném, s eggyé válnánk. Eggyé válunk, eggyé is fogunk, ennek kell lennie…” Mindezen leírtak ellenére sokáig rettegtem attól, hogy szembe találkozom vele. Gyakran szólongattam és beszéltem hozzá, de soha nem jött el. Éjjel, mindig őt véltem látni mindenhol, ha lefeküdtem aludni, szememet lehunyván az Ő szemébe néztem, s emellett, mindenféle riasztó, undorító, gusztustalan s rémisztő lényeket vizionáltam – gyakran miattuk maradtam inkább ébren, hogy ne lássam őket. Ha eléggé kifáradtam talán képes voltam olyan gyorsan álomba zuhanni, hogy ne találkozzak velük. Borzalmas volt. Belső démonok miatt nem éreztem magam sehol se biztonságban, csapdában voltam, az életet kiüresedettnek, reménytelennek láttam. Csak léteztem, nem éltem. Minden iránt elvesztettem az érdeklődésem. Azután eljött az a bizonyos este…

Az utóbbi három fejezetben elmeséltem, hogyan süppedtem a depresszió mélyére, ahonnan azt hittem, nem lesz visszatérés, és soha többet nem fogok örömet találni az életben. Egy év távlatából visszanézve ijesztő, milyen állapotban voltam lelkileg. Küzdöttem külső és belső tényezőkkel, melyek – főleg utóbbiak – kis híján felőröltek. Öngyilkos gondolataim voltak, s többféle vízióm volt, hogyan lépjek a másvilágra (akasztás, érfelvágás egy vízzel teleeresztet kádban, leugrás egy magaslati helyről), elfojtott érzelmeim miatt mások felé is agresszív gondolataim voltak. A hallucinációim miatt azt hittem elmebeteg vagyok, de a pszichológusom elmagyarázta a jelenséget: önmagam túlhajtásával, és hosszú távon való nagy hatásfokon való agyműködéssel mintegy fellazult a tudatállapotom, így akkor, amikor lecsillapodtam, a tudatalattimban lévő képzetek könnyedén a felszínre törhettek, ezért érezhettem valóságosnak azt, ami még csak nem is volt ott. Különös kapcsolatban van a tudatos és tudattalan. Megpróbáltam a tudatalattim legtávolabbi zugaiba száműzni démonjaimat, de egy idő után annyi mindent akartam magamba fojtani, hogy maguktól feljöttek, különféle alakok képében. Különös szerkezet az emberi elme.

Mélyrepülés II.

„1914 nyara melegebb volt a sokévi átlagnál. És senki sem sejtette, hogy rövidesen kitör a vihar.” [Bokor Péter, Századunk Képei, Gondolat, 1968]

Eszembe jutott egy több éve olvasott cikk, melyben többek között interszexekről is írtak. Nehéz lenne felidézni, pontosan miről szólt az írás, talán a szexualitás volt a fő témája, és az ezzel kapcsolatos rendellenességek, lényegtelen, mindenesetre nagyon megmaradt bennem egy mondatrész: „kívülről férfinak tűnhet, de pénisze mögött hüvely nyílik, melyben herék bújnak meg”. Elképedve néztem a sorokat, és kiskamasz énemet lenyűgözte, hogy ilyen emberek léteznek, megfogott bennük az, hogy a nemek felett állnak, s nem mellesleg igen kíváncsivá tett, miként fejlődhetnek így a szerveik. Régóta nem jöttek elő az ott leírtak, de a minap valahogy feljött emlékezetem mélyéről, valószínűsíthetően azért, mert pillanatnyilag nagyon foglalkoztat a téma, s mai ésszel igen furcsa élmény visszagondolni a cikkre. Mintha rólam írták volna...

Depressziós időszakomban a démonjaimmal való küzdelem mellett az a színjáték volt a legnehezebb, amikor azt a képet próbáltam környezetemnek mutatni, hogy minden a legnagyobb rendben. Fizikailag kifárasztott, hogy úgy ahogy próbáltam teljesíteni a minimumot az egyetemen, igyekeztem elvégezni az összes házi feladatot, rendesen készülni az órákra, és fenntartani annak látszatát, hogy boldog vagyok – utólag visszagondolva nem voltam túl hiteles. A külvilág felé egy erősnő képét akartam mutatni, és míg edukációt tekintve a minimumra, külsőleg a maximumra törekedtem, s nem egy óráról azért késtem el, mert mániákusan törekedtem a tökéletességre, minél több és több sminket használtam, sok felesleges órát töltöttem ruhaválogatással. Az igazi kihívást azonban nem az jelentette, hogy a környezetemet győzzem meg egészséges lelki állapotomról, hanem önmagamat. Ezt érzelmeim, és gondolataim módszeres elfojtásával sikerült elérnem, mely lelkileg egy rendkívül megterhelő folyamat, engem is kiszipolyozott. Volt pénzem, jó családi hátterem, barátaim, remek tanszéken tanulhattam, kikövezett út vezetett egy sikeres élet felé, lelki probléma itt nem lehet. Vizsgáim végeztével mintegy hónap pihenőidőm volt, amit ki is használtam. Napjaimat nem kifejezetten produktív tevékenységekkel töltöttem, egész nap sorozatot néztem, interneten szörföztem, néha főztem, és tunyultam. Mindez három hétig tartott, és sikerült lenyugodnom, illetőleg érzelmileg viszonylag stabil állapotban maradnom, mígnem beadandót kellett írnom egy közelgő téli egyetemre, angolul (másik kérdés, hogy nem végeztem vele, és magyarul adtam be több hónappal később). Izgatottan utaztam ki és felemás érzelmekkel távoztam. Egyfelől sok új emberrel találkoztam, hasznos ismeretségre tettem szert, betekintést nyerhettem egy kevés beszélővel rendelkező nyelv struktúrájába, és egy gyönyörű városban lehettem, plusz motivációt kaptam, hogy többet foglalkozzak kutatási (szakdolgozati) témámmal. Másfelől viszont, depresszióm és üldözési mániám beárnyékolta az egészet, s labilis idegrendszeremnek köszönhetően érzelmeim egyik pillanatról a másikra az euforikus örömből másodpercek alatt változtak mély letargiává. Minduntalan mások negatív reakcióit figyeltem, és azt sulykoltam magamba, hogy nem tartozom oda, és azt éreztem, valaki figyel. Mindent összevetve pozitív érzésekkel távoztam, s a következő héten elkezdődött az új szemeszter.

Mélyrepülés I.

A tudatos és tudattalan igencsak különös módon kapcsolódik egymáshoz, s jóllehet, az emberi elme teljes feltárása még várat magára, már így is egy rendkívül összetett rendszert sikerült feltérképezni. E két szint arányait legszemléletesebben egy jégheggyel lehet bemutatni, ahol a vízfelszín felett látható mintegy 10 százaléknyin csúcs jelenti a tudatost, míg a víz alatti 90 százalék a tudatalattit. Engem mindig is utóbbi érdekelt, a tudatalatti, ahol a legmélyebb érzelmek, ősi ösztönök, és alapvető testfunkciók vannak – talán ezért is vonzódtam annyira a művészetekhez. S, hogy milyen érdekes módon hat egymásra a tudatosság két szintje! Intuíciók, megérzések keletkeznek a tudattalanban, melyeket gondolatokká formál vagy analizál a tudatos; a tudatosban keletkezett gondolatok megváltoztathatják a benyomást. A következő három bejegyzés ezen téma mentén fogja bemutatni életem eddigi legnagyobb kihívást jelentő évét, ahogy küszködtem az egyre inkább felszínre törő démonjaimmal – szó szerint.

Legutóbbi bejegyzésünket ott hagytuk abba, hogy kiégve, céltalanul üldögélek a lakásban és sorozatnézésen és közben nassoláson kívül semmire sincs igényem. Ez a legkevésbé sem produktív tevékenység a későbbiekben sok időmet kitette, egyedül ez, meg a vásárlás jelentett némi komfortérzetet. Nyáron végül elmentem három hétre dolgozni egy önkiszolgáló étterembe pályásnak, ami kicsit lefárasztott ugyan, de az ott megkeresett pénz sem jött rosszul, mert így sok olyan dolgot meg tudtam venni magamnak, amit máskülönben nem tudtam volna, például beruháztam az első garnitúra fehérneműre, tűzpiros tűsarkúra és selyemkimonóra (eredetileg egy töröknek vettem, de később az első perzsámhoz vettem föl). Tanulmányilag is vártam már, és izgatottan mentem be az első óráimra. Alig akartam elhinni, hogy egy ilyen színvonalas intézményben tanulhatok, ráadásul csak erre tudok koncentrálni, így nem lehetnek gondok. Úgy gondoltam, hogy minden a helyére került, lelkesen járkáltam az egyetemre, vásárolgattam, éltem a társasági életet. Talán túlságosan is lelkes voltam. Szeptember végére csúszott ki lábam alól a talaj. Első körben csak azt vettem észre, hogy nem bírom a szak által megkövetelt tempót, és az órákra való bejárás egyre nagyibb megterhelést jelentett, s a szemeszter végére eljutottam odáig, hogy negyed órákat késsek aregeli előadásokról. Sok tárgyat vettem fel, ezek nagy része szeminárium volt, melyekre nagy energiát kellett fordítani, magolás, prezentációkészítés, amit csak el lehet képzelni. Próbáltam tartani a tempót, de nem volt semmi motivációm arra, hogy tanuljak. Mentálisan ki voltam merülve – titkon reménykedtem benne, hogy ne sikerüljön az abszolutóriumom előző szemeszterben, mert így időt nyerhettem volna. Tisztába voltam vele, hogy az egy hónap nyáron, amit pihenéssel töltöttem, nem lesz elég arra, hogy feltöltődjek. Ugyanúgy 13 tantárgyat vettem fel, ráadásul a nyelvekből, amiből az azt megelőző két szemeszterben semmit nem haladtam, ugyanis semmi időm nem volt tanulni (a tanárok jóindulata kellett ahhoz, hogy átmenjek a vizsgákon), így a nyelvórák keservesek voltak, és azzal telt mesterképzésem első féléve, hogy a hiányosságokat pótoljam. Azért vettem fel ennyi órát, mert szaktársam minden órát felvett, én meg a tanulmányi ösztöndíj miatt nem akartam elmaradni kreditekben. Tettem ezt annak ellenére, hogy már az elejétől fogva láttam, hogy nem fogom bírni. Meg voltam róla győződve, hogy nincs nekem semmiféle problémám, amivel szembe kéne nézni, hiszen azt tanulom, ami érdekel, jó lakásban lakok, pénzem is van bőséggel… Mindösszesen egyetlen alkalom volt, amikor majdnem felszínre jött a titkom, amikor egy orvosi vizsgálat miatt nem tudtam menni egy órára, és miután említettem, hogy egy gyógyszert kellett felíratnom, szaktársam mindenáron ki akarta deríteni, hogy miért szedek gyógyszert, milyen fajtájút iratok fel, s aggodalmasan kérdezte, nincs-e komoly bajom. Én rutinellenőrzésnek hazudtam a dolgot, a hormonomra meg talán fájdalomcsillapítót mondtam. Nem mintha bármi köze lett volna ahhoz, miket szedek. Ideges lettem, alig bírtam elterelni a témát, de végül vette a lapot, hogy nem akarok róla beszélni. Első sorban nem azért viselt meg, mert így a felszínre jött az, amit oly nehezen tudtam mélyre eltemetni. A reggeli kék pirula mindig emlékeztetett arra, hogy mi a valóság, és pont ez volt az, ami elől menekültem volna. Azonban a saját magam által teremtett világ is veszélyessé vált, mert minduntalan feltört interszexségem ténye, és nehéz volt a felszín alatt tartani. Néha megijesztett, milyen intuíciók jártak a fejemben, így csak a sorozatnézés, evés és vásárlás voltak azok, amikor némileg biztonságban éreztem magam. Mai ésszel fel nem foghatom, hogy voltam képes annyi időt eltölteni a laptopom előtt ülve egy kivilágítatlan szobában, édességgel tömve magam. Rosszabbul aludtam, átlagban 4-5 órákat, mely nem kizárólag a sok éjszakázás, hanem a túlzottan nagy hatásfokon pörgő agyam eredménye volt - a későbbiekben ez csak rosszabb lett. Önmagam túlhajtásának, motiválatlanságának okán természetesen a jegyeim és a teljesítményem is leromlott, szinte semmire nem emlékeztem a tananyagból, alig bírtam utolérni magam. Már a szak miatt sem lelkesedtem, sőt, kifejezetten vártam a hétvégéket és azokat az órákat, amikor valamennyi időt pihenéssel tudtam tölteni, azaz sorozatnézéssel, vásárlással, és különféle internetes oldalakon való szörfözéssel – a lényeg, hogy a figyelmem le legyen kötve, és ne legyen időm se gondolkodni, se egyedül maradni a gondolataimmal. Ha egyedül voltam, és véletlenül nem kellett tanulnom, vagy nem interneteztem, elfogott a nyugtalanság, a rettegés, hogy valaki figyel engem. A csendet gyűlöltem a legjobban. Olyankor automatikusan elkezdett járni az agyam, s már magamat rémítettem meg, hogy milyen képzeteim is voltak - akkoriban kezdett elfoglalkoztatni intenzívebben a halál, azaz, hogy milyen lehet meghalni, elhagyni a tested, és szabadon szállni. A testet, melynek semmi értéke nem volt. A tükörképem egy megtört, zaklatott, kétségbeesett idegen valakit mutatott, s tébolyult tekintetében benne hosszú évek szenvedése volt benne, minden addigi elfojtott érzelemmel, dühhel, ki nem mondott szóval, színjátékkal. Megkérdőjeleztem, hogy valóban a megfelelő helyre mentem-e továbbtanulni? Mondanom sem kell, tanulmányilag igencsak gyenge teljesítményt nyújtottam, minden igyekezetem ellenére is, csak hát nem egyszerű úgy hozni a színvonalat, hogy taszítanál el magadtól mindent, ami a szakhoz kötődik. A túlhajszoltság és depresszió miatt rendszeressé váltak a hisztirohamaim. Egy ízben a könyvtárban ültem, és egy órára, talán vizsgára készülvén nem értettem semmit a tananyagból, kétségbeesetten próbáltam koncentrálni, sikertelenül, amikor is pozitív megerősítést várva írtam egy barátnőmnek, de nem azt kaptam válasznak, amit vártam. Azt akartam, hogy nyugtasson meg, minden rendben lesz, csak egy kicsit kell kibírnom, satöbbi. Etekintetben csalódnom kellett, ugyanis válaszában azt írta, szerinte engem valójában nem érdekel a nyelvészet, és nem akar elkeseríteni, de szerinte reális döntés lenne, ha átmennék egy másik tanszékre. Fordult velem egyet a világ, nem is tudtam racionálisan gondolkodni, elöntött az adrenalin, egyedül abban voltam biztos, hogy minél gyorsabban kint akarok lenni a könyvtár épületéből, messze menekülni a fenyegető üvegfalaktól. Hirtelen felindulásból felültem egy buszra, és elhagytam a várost, majd egy falucska iskolája mellett található megállónál leszálltam, és a padra leülve méláztam. Hova tovább? Mihez kezdhetnék magammal, ha nem az egyetemre járnék? Egyáltalán milyen szakra mehetnék át? Zavaros és érthetetlen helyzet volt. Hiszen gyermekkori álmom volt, hogy finnugrisztikát tanulhassak, mióta három évesen, az akkor még Pepsi-Sziget néven futó szigetfesztiválon Värttinä koncerten ugráltam. A téma érdekes, és rengeteg munkám volt abban, hogy ott tanulhassak, ha eddig eljutottam, gyáva megfutamodás lenne, plusz megint félbehagynék valamit, amit elkezdtem, mint ahogy korábban oly sokszor. De vajon mi lehet a baj? Arra jutottam, hogy fél évre passziváltatom magam, ennyi időnek elégnek kell lenni ahhoz, hogy döntsek a jövőmről. Ezzel némileg megnyugodtam, bár tisztában voltam vele, hogy csak időt húzok, azonban mégsem passziváltam, ugyanis keresztféléves képzés hiányában egy egész évet ki kellett volna hagynom, enni időre viszont nem akartam kiesni a tanulásból, tehát fojtattam. Kissé csalódott voltam, de gyorsan elhitettem magammal, ez volt a legjobb döntés, nincs semmiféle probléma, amivel foglalkoznom kéne. Minden rendben lesz.

Diplomaszerzés és ami mögötte van.

Midőn megkezdődött a szexuális életem, egy más, fontosabb esemény is az életembe jött, mely hatalmas kihívást jelentett, de büszkévé is tett, hogy képes voltam véghezvinni. Ez pedig a diplomaszerzés volt alapszakon. Elsőre nem tűnhet nagy ördöngösségnek, hiszen egy BA-s szakdolgozat 20-35 oldal terjedelmű, ami nem egy teljesíthetetlen dolog, ráadásul idő is van rá bőven. Igen stresszes volt az ötödik szemeszterem is, de az semmiségnek tűnik ahhoz képest, ami ebben a szemeszterben várt rám. Egy másik tanulmányi rendszerre való átállásnak köszönhetően (We <3 Neptun) megszűnt az a funkció, hogy a nem megfelelő tárgykódra felvett kurzusok kódját egyszerűen átírjuk, így heti 13 órám volt, aminek nagy része ráadásul szeminárium volt; 4 vizsgát kellett letennem röpke 1,5 hét alatt, s emellé jött még a szakdolgozat megírása. Teljesíthetetlennek tűnt, és már a szüleimnek is említettem, hogy nagy valószínűséggel fél év csúszás várható – azonban több tényező miatt végül úgy láttam ésszerűnek, ha megcsinálom a diplomát. Egyfelől a szak, amire menni akartam nem volt keresztszemeszteres félév, egy egész évet viszont nem akartam kiesni a tanulásból, mert úgy éreztem, azzal csak az időmet vesztegetném,egy helyben toporognék. Én haladni akartam, fejlődni, kitörni, kimenni a független életbe, menekülni valahova, valami elől… Sikerült megugranom a mércét. Heti 4 napon keresztül reggeltől estig a szakdolgozatomat írtam, könyveket bújva a könyvtárban, heti 40 csésze espressot ittam, amitől koffeinfüggő lettem, és az emésztésemnek fél év kellett, míg regenerálódott; rengeteg csokit, gumicukrot és müzliszeletet ettem, amitől masszív cukorfüggőségem alakult ki, néha már egészen acetonos volt a leheletem, sokszor a rosszullétig zabáltam. Egyébiránt étkezésem porlevesre, péksüteményre, jobb napokon grillcsirkére, és tésztára korlátozódott, zöldséget, gyümölcsöt alig ettem, szinte az összes vitamin, és ásványi anyag távozott a szervezetemből. Rászoktam a dohányzásra is, kellett nekem az a tíz perc, amíg elszívtam a szálat, megnyugtatott a mozdulat, és tetszett, ahogy a vékony szál a kezemben állt. Tettem ezt annak ellenére, hogy fogimplantátummal kifejezetten nem tanácsos cigarettázni. Az éjszakázásokra az volt a módszerem, hogy kevés cukros étel mellé ittam a sok kávét (volt olyan, hogy egy egész bögrényi instant kávét megittam, négy-öt teáskanálnyi kávéval). A végére már öklendeztem a kávé ízétől. Kísérletezgettem az energiaitallal is, de azzal leálltam egy idő után, mivel semlegesítette a hormonok hatását, megereszkedett a bőröm. Örültem volna, ha csak a szakdolgozat adott volna okot az aggodalomra, de az abszolválás is nagy kihívást jelentett. A szakdolgozat leadás után nagyjából három hetem volt minden szemináriumomat lezárni, aztán tíz napom négy tárgyat megcsinálni – talán nagyobb stresszt okoztak ezek, mint maga a szakdolgozatírás. A fentebb említett életmóddal, és az évek alatt kifejlesztett rutinommal mégiscsak sikerült abszolválnom, és az államvizsgámat is megcsináltam ötösre.

Egészséges lelkivilággal nem tudtam volna ekkora tempót diktálni, nem tudtam volna ennyire semmibe venni a testem igényeit/jelzéseit, ha a testemet tartottam volna valamire. A hosszú ideig való nagy fordulatszámon történő életvitel, a szervezetem kizsákmányolása és a túlfeszített tempójú tanulás kiégéshez vezetett, ami katalizátora volt amúgy is meglévő lelki problémáimnak. Miután megszereztem a diplomát, és kiköltöztem a nyomasztó albérletből (nem kifejezetten vették figyelembe a magánéletemet), elértem a célomat, felvettek a kiszemelt szakomra, de elmaradt az euforikus öröm. Semmi értelmét nem láttam a dolgoknak, csak ültem otthon a tévé laptop előtt, üveges tekintettel bámultam a sorozatokat, falásrohamaim voltak. Emiatt rengeteget szidtak a szüleim, hogy miért nem megyek dolgozni, miért vagyok lusta, semmirekellő. Kiégtem, de utólag visszagondolva nem a sok magolás, éjszakázás, tanulás volt az, ami kiszipolyozott. Elterelték a figyelmem a valós problémáról, ami lehúzott, amitől rettegtem, és folyamatosan elfojtottam. A testem nem volt ez enyém, megvetettem, s még ha nem is tudatosan, el akartam pusztítani. Majdnem sikerült is.

Tindercat 11

Számos oka volt annak, amiért a szexszel egészen egyetem harmadévéig vártam, és akkor is egy tinderes egyéjszakás kaland keretében intéztem a dolgot. Viselkedésem és nemi önkifejezésem között mindig megfigyelhető volt egyfajta ellentmondás mely abból fakadt, hogy gondolkodásom, cselekedeteim, megnyilvánulásaim sokszor kifejezetten férfiasak voltak, ellenben öltözködésem, és nemi szerepeim egyértelműen nőiesek voltak, s főleg utóbbi volt a domináns. Ezzel a hímnem soha nem tudott mit kezdeni, és ha hozzávesszük impozáns testmagasságomat, vékony alkatomat, azt gondolom, hogy nem éri meglepetésként a kedves olvasót, ha azt mondom, hogy meglehetősen viharos volt. Rengetegszer sértettek meg nőiségemben, számos alkalommal űztek belőlem gúnyt, és kezeltek kívülállóként, amit nem csak azért érintett rosszul, mert mint potenciális partnerként, de még barátként se vettek igazán emberszámba, pedig sokszor az ő társaságukat jobban kedveltem, mint a lányokét. Egy jó ideig meggyőződésem volt, hogy én a nőkhöz vonzódok, az ő testüket sokkal érdekesebbnek, szebbnek láttam, a férfiak nemi szerve meg viszolygást keltett bennem. A mai napig vannak hasonló fellángolásaim egyébként. További, talán ennél is nagyobb probléma volt az interszexségem indukálta anatómiai eltérések. Első körben a 13 éves kislány szintjén megrekedt pubertásom miatt a melleim fejletlenek voltak, és csak 21 éves koromra fejlődtek ki teljesen. Amikor zuhanyzás közben az ujjaimmal felfedeztem nemi szerveim rejtelmes zugait, folyvást zavarban voltam, hogy ott kell-e lennie és valóban olyan szűk méretű-e egy átlagos hüvely. Jó ideig meg se találtam, és utána se igazán tudtam elképzelni, hogy mi módon férne be oda akármekkora pénisz is? Ráadásul maguk a genitáliáim sem éppen a szabványt követték. Ezen okok miatt nem szerettem öltözőkben nyilvánosan levetkőzni, és állandó testdiszmorfiás zavarom volt. Eleddig a magam 23 és fél évével egy, mindössze egyetlen hónapig tartó rövid fellángolást leszámítva soha nem volt párkapcsolatom, habár néha-néha be-becsúszott egy randi. Mindig is vágytam arra, hogy legyen mellettem valaki, de ha a közösülésre gondoltam, mindig ideges lettem, nem tudtam, hogyan működhetne vele a dolog. A diagnózis mondanom sem kell csak tetézte a meglévő problémát – a tetképzavarom immár orvosilag igazolható. Női test, de XY kromoszómák és herék – kinek állna fel egy ilyenre? A szégyenérzet és undor miatt a tagadásba menekültem, és teljesen elfojtottam a rendellenességet. A libidóm a kék pirulák hatására az egekbe szökött, és noha naponta többször is önkielégítettem egy idő után már nem értem be ennyivel. Vágytam egy másik emberre, hogy hozzám érjen, hogy megmutassa, hogy nő vagyok. Mindenhonnan azt hallottam, hogy ez milyen fantasztikus érzés, és, hogy mindenkinek meg kell egyszer tapasztalnia. Türelmetlenségem és kíváncsiságom miatt végül letöltöttem a Tindert és elkezdtem keresgélni. Céltudatosan vágtam bele a dologba, mert csak a szexet akartam megtapasztalni, minden randit, ismerkedésbe ölt időt feleslegesnek éreztem, ráadásul a másik féllel szemben se lett volna fair, mert nem párkapcsolatot akartam – úgy éreztem olyat én nem érdemlek-, és ezzel csak átverném őt. Bizonyítani akartam másoknak, hogy igenis méltó vagyok a másik nem tiszteletére, és, hogy nem vagyok teljesen értéktelen, és bizonyítani magamnak, hogy nő vagyok. Voltak jelentkezők bőséggel, de 99 százalékát balra húztam, néhánnyal beszélgettem is, de elenyésző százalékukkal jött össze valami. Az első alkalom, hogy úri hölgyhöz méltó finom megfogalmazással éljek, igencsak érdekes élmény volt. Vagyis inkább érdektelen. Éppenhogy azért okozott csalódást, mert semmit nem éreztem, egyáltalán nem éreztem, hogy különleges alkalom, vagy életem egy meghatározó pillanata lenne, mintha egy átlagos estém lett volna, amikor megnézek egy részt az Amerikai Faterből. Érzelemmentes fűrészelés, folyamatos megszakításokkal. Beszédes, hogy jobban emlékszem, hogy milyen tévéműsor ment a háttérben, mint a másik teljesítményére. Az este után (nem volt több az egész ott tartózkodásom 45 percnél) letöröltem a Tindert, magam se tudtam mi ütött belém. Tisztában voltam, vele, hogy nem egy egyéjszakás kaland útján akartam elveszteni a szüzességem, úgy, mintha csak egy medium rare steaket dobtam volna kiéhezett pitbullok közé, hogy aztán kiköpjenek, mint egy használt rágót. Így nem volt semmi különleges ebben az alkalomban – és itt a lényeg: ez csak egy alkalom volt, nem csak esemény. Alapvetően egy párkapcsolatban akartam, hogy megtörténjen. Valójában gyáva voltam, türelmetlen és önbecsülésem a padlón volt. Rettegtem attól, hogy kinek kellenék, ha nem tudok vele közösülni, ha nem tudom kiszolgálni az összes igényét. A testem és a szüzességem értéktelen volt számomra, úgy voltam vele, hogy csak túl kell esnem rajta, és utána ledőlnek a falak, amiket korábban felállítottam. Ennek ellenére mintegy másfél hónap múlva újra a Tinderen találtam magam, s nem sokkal később újfent találtam egy ürgét. Vele már 4 randim is volt, így kialakulhatott vele némi bizalom. A harmadik randevún a lakásán kötöttünk ki, ami már jóval pozitívabb élmény volt. Odafigyelt arra, hogy nekem mi a jó, kedves volt, és nem mellesleg külső tulajdonságai is sokkal előnyösebbek voltak. Ugyanakkor most is rettentően fájt, amikor belém hatolt, feszített, szúrt és csípett, ráadásul a hüvelyem anatómiai elhelyezkedése okán erős székelési ingert éreztem, s ez utóbbi igen sok kellemetlenséget okozott a későbbiekben is, és emiatt nem ettem szex előtt fél napig – ebből kifolyólag rendre szédelegve érkeztem a találkozókra. A sok fájdalmas aktus miatt a végére már vaginizmusom lett – amikor közösüléskor a hüvely összehúzódik – és mindig szorongtam, amikor szexre került a sor, és a sikertelen behatolások után sokszor hetekig magamba fordulva keringtem a világban, és csak gubbasztottam a szobámban. Azért is, mert nem tudtam kielégíteni megfelelően a partnerem, és azért is mert én nem élveztem a nemi életet egyáltalán – egyre kétségbeesettebb lettem: ha még csak a szexben sem lelem örömöm, mi jut nekem?2016-02-13_19_53_42.jpg

Mindenesetre kitartóan próbálkoztam, és eldöntöttem, hogy belevetem magam a dolgok sűrűjébe, és kifejezetten közel-keletieket kezdtem el keresni. Első ízben törökökkel ismerkedtem, de tapasztalataim szerint náluk hisztisebb, kényesebb, gyerekesebb, töketlenebb emberek nem léteznek a világon. Az első elmaradt találkozó után egy héttel már egy perzsával engesztelődtem, és mit mondhatnék… egyszerűen leírhatatlan élmény volt. Elevenagyon szép lakásban lakott, ízléses berendezéssel, dekorációval, egy meglehetősen nívós helyen, és ez a miliő sokat hozzátett az élményhez, nyilván, de az ágyban nyújtott teljesítménye csodálatos volt. Mai napig nem tudom, mit csinált, mert eleinte ugyan fájt, amikor megpróbálta belém rakni a hancúrlécet, de utána pózt váltottunk, és abban a pózban nem fájt a szex (csak a székelési inger maradt meg). Orgazmusom nem volt ugyan, de mégis visszaadta nekem a hitet, hogy lehet még normális életem és párkapcsolatom. Miután elment, még órákig összebújva aludtunk. Kielégített érzelmileg, s az eseményben az volt a legnagyszerűbb, hogy nem csak testi, hanem érzelmi szinten is megéltem a dolgot. Mintha a én lettem volna a kedvenc háremhölgye.

Megmutatta nekem, hogy nő vagyok.

Sajnos ez akkor nem realizálódott bennem, pedig az érzelmek szerepe a szexualitásban legalább olyan fontos, mint a testiségé. Én viszont a pszichoszexuális fejlődés orális/anális szakaszában megrekedve kizárólag testi szinten gondoltam a dologra, ami általában perverziókhoz vezet, s korábbi írásaimban ezekről bővebben is írtam. Felvidulva távoztam az estéről. Utána egy másik perzsával húztuk egymás képét jobbra, vele azonban egészen másként alakultak a dolgok. Ő valódi párkapcsolatot keresett, randizni és ismerkedni akart, majd egy hónapig folyamatosan beszélgettünk, egy úriember volt, én meg mind jobban és jobban kötődtem hozzá, viszont valószínűleg az üzeneteimből neki az jött le, hogy én csak szexet akarok, ezért végül csak egyetlen találkánk volt. Minden este "jóéjt-selfieket" küldözgettünk egymásnak, az én képeim egyre kihívóbbak lettek. 2018-11-28_22_49_10.jpgA közösülés fájdalmas volt, a székelési inger is erős volt, már szinte görcsölt a gyomrom az éhségtől, és noha rendkívül kedves és figyelmes volt velem, azzal, hogy nem tudtam ellazulni, s élvezni az aktust, úgy éreztem megbántom, és csalódást okozok neki. Szomorúan, magamba roskadva vánszorogtam el a buszmegállóig, rosszhangulatomat tetemes mennyiségű fánkkal igyekeztem enyhíteni, de íze valahogy keserűvé vált a számban. Pedig annyit készültem az első közös találkozásunkra, izgatottan tettem fel a sminkem, és csillogó szemmel csöngettem be hozzájuk, ő rengeteget próbálkozott, hogy nekem jó legyen, de én meg még csak annyira sem voltam képes, hogy nem mutassam a fájdalmam, s tettessem az orgazmust. Hatalmas önzőségként éltem meg, hogy nem tudtam élvezni. Nőként kudarcot vallottam. De hát nem is egy nővel volt! Egy korcsot dugott, ami annyit sem érdemel, hogy leköpjék. Ezután a randi után egy időre újra töröltem az alkalmazást, de csakhamar megint azon kaptam magam, hogy unalmas perceimben emberek képei húzgálom jobbra, vagy balra. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy nem vagyok teljesen használhatatlan, hogy érhetek még valamit én is. Így ismertem meg a marokkóit, akivel rendszeresen találkoztam, és több randink is volt az első szex előtt. Vele sokszor játszadoztunk a vajszínű bőrkanapéján, a nem mellesleg igen hangulatos lakásában, s a végén szerettem már barátként gondolni rá. Nem fért a fejembe, hogy egy ennyire szexi pasi mit kereshet rajtam. Tetszett a macsó stílusa, magabiztossága, ugyanakkor udvarias és törődő is volt, s amikor megláttam a szerszámét falfehér lettem – el sem tudtam képzelni, hogyan férhetne belém. Imponáló volt, hogy egy ilyen pasi engem akart. Kellemes találkozóink voltak, egészen addig, amíg a közösülésre került a sor, a viselkedésemért meg a mai napig szégyellem magam. Egyszer azt találtam mondani neki, hogy ha véletlenül elaludnék a sok alkoholtól, akkor nyugodtan kúrjon meg álmomban. Utóbbi remekül illusztrálja az önbecsülésem szintjét depressziósan. Egy tárgy voltam, aki szeretett szexi fehérneműket vásárolni, szőrteleníteni magát, harisnyát húzni, tűzpiros tűsarkúban lépkedni a kőpadlón, és selyemkimonóban borozgatni.  20180914_134014.jpg

Egy idő után már felhagyott azzal, hogy megpróbáljon a kedvemre tenni az ágyban, annak okán, hogy folyamatosan azt sugalltam felé: nem akarom, hogy kielégítsen, hogy kedvemre tegyen, mert nem érdemlek annyit. Ez az öröm nekem nem adathat meg soha. A sikertelen közösülések miatt viszont mélyebbre merültem a depresszióban…

100 botütés

Férfiideálom igencsak változékony volt az évek során, de elmondható, hogy a mediterrán és skandináv (nordikus europid) típusú emberek jöttek be, egzotikusnak, sejtelmesnek találtam őket, bár valószínűleg nem olyanok a való életben, mint amilyen kép a fejemben élt róluk, révén, hogy leginkább sztereotípiák mentén gondolkodtam. Utóbbiak iránti lelkesedésem – egyetemben észak iránti rajongásommal – felerősödött, amikor 16 évesen felfedeztem a vikingmetált, s megismerhettem egy teljesen új szubkultúrát. Mint ahogy egy korábbi bejegyzésben már utaltam rá, régen szélsőjobboldali szimpatizáns voltam (nem is nyúlik vissza ez olyan messzire), hittem a fehér faj felsőbbrendűségét, és megrémített a gondolat, hogy a migráció és a Nyugat-Európában jellemző multikulturalizmus miatt veszélybe kerül. Az volt az elképzelésem, hogy majd összejövök egy észak-európaival, akivel majd olyan utódokat nemzünk, akiknek erős magyar és skandináv génjeinek egyesüléséből egy új, erős, még tökéletesebb rasszot hozunk létre. Magas, szőke, világos hajú, atletikus testalkatú révén meggyőződésem volt, hogy egy északival egyesülve képes lennék erre, hogy majd leszármazottaink megvédjék Európát és a civilizációt. Nagyon csalódott voltam, mikor megállapították, hogy arcberendezésem alapján nem felelek meg az árjaság kritériumainak. Az emberiséget három csoportra osztottam: voltak az építők, a rombolók és fenntartók. Az építők viszik előre az eseményeket, fejlesztik és terelik helyes irányba az emberi kultúrát, erkölcsileg, morálisan felsőbbrendűek, tiszták, tehát nekik kell uralkodni mindenki felett, ebből következően feddhetetlenek. A rombolók mindenfajta fejlődés, és pozitív értelemben vett változásnak kerékkötői, erkölcstelenségükkel, kicsinyességükkel, gőgjükkel romlásba taszítják az emberi fajt.  Végül vannak a fenntartók, akik arra hivatottak, hogy az elért eredményeket szinten tartsák; bár tehetségesek, és néhány kiemelkedő alakjuk beléphet az építők közé, alapvetően nem a progressziót, hanem a szorgalmat, kitartást, és alázatot lehet igazi erényüknek tekinteni, mert ezek azok a tulajdonságok, amik a fenntartáshoz, és az állandóság megtartásához elengedhetetlenek. Nem voltam azonban tisztán szélsőjobbos, mert hagyományosan a baloldalhoz köthető környezetvédelmet és feminizmust is beleépítettem eszmerendszerembe. Ilyen világlátással mondanom sem kell, hogy megvetettem mindenfajta hímneműt, aki nem tisztán fehér keresztény családból származott. Megvetettem minden más, nem európai nemzet gyermekét, kiváltképp a közel-keletieket, bennük láttam a veszélyt, s vehemensen ágáltam már a puszta létezésük ellen is. „Mi az, hogy ezek idejönnek a mi kontinensünkre és silány génkészletükkel és ósdi kultúrájukkal megrontják a csodálatos és prosperáló Öreg Kontinenst?!

Menjenek vissza a sivatagba a kecskéikhez!”

Ilyesféléket gondoltam róluk. Kevés alávalóbb dolgot tudtam elképzelni, mint, hogy egy fehér keresztény nő – noha ők is az europid nagyrasszhoz tartoznak - akár csak egyszer is ágyba bújik egy ilyennel. Fertő! Igencsak hajlamos voltam túlzásokba esni, már-már paródiaszerű kijelentéseket tettem, mintha elsősorban magamat akartam volna meggyőzni valamiről…

Aztán eljött az ominózus nap, amikor közölték velem, hogy meddő vagyok. Mindent megváltoztatott. Párkapcsolatokról való elgondolásaimban fontos szerep jutott a gyereknek, hiszen az anyaság egy nagyon fontos (de nem az egyetlen!) női princípium. Mit tudnék adni egy férfinak, ha nem lehet gyerekem? Logikusan következett, hogy olyan lehengerlő szexuális teljesítményt kell nyújtanom, amivel kompenzálom a dolgot, majdhogynem egy külön filozófiát építettem fel köré, fantáziálásaim megszállottja lettem, egyre gyakoribbá váltak az önkielégítéseim, csodával határos, hogy nem kaptam ínhüvelygyulladást. Ezzel párhuzamosan megnőtt bennem a megfelelési kényszer is, bár ez kezdetben nem okozott különösebb problémát. Gondom az volt, hogy a jó nemi élet mellett azért minden emberben ott van a természetes ösztön a szaporodásra, aminek komoly humánetológiai vonatkozásai is vannak, révén, hogy belénk van kódolva génjeink továbbadásának igénye, de terméketlenségemmel még az utódnemzés lehetőségét is elvenném attól, aki összeköti velem az életét. Létezik egy módszer, amivel teljes androgén érzéketlenséggel élő nők szülhetnek, melynek az a lényege, hogy tekintélyes mennyiségű hormon befecskendezésével kellő méretűre nő meg a méh ahhoz, hogy egy donor által megtermékenyített petesejtet beültessenek, majd megszüli a babát – bár hipopláziás hüvellyel ez nem annyira egyszerű, ezért valószínű, hogy ilyenkor inkább császármetszést végeznek. Sokáig ragaszkodtam ahhoz, hogy majd így szüljek, de egy idő után vallási okok miatt beláttam, hogy nekem ez nem lenne opció. Kit akarnék vele átverni? Meddő vagyok, ezen nincs mit szépíteni. Beletörődtem. Azután rájöttem, hogy a muszlimoknak lehet több feleségük is, így ezt a feladatot más is elláthatná. Volt egy kurzusom, ami a Közel-Keletről szólt, amiben betekintést nyertem ebe az igencsak színes és misztikus kultúrába, és természetesen a vallásról is gyarapodtak ismeretim. A Próféta kedvenc felesége Ajsa volt, aki pedig soha nem szült gyereket a férjének. Talán nem csak a reprodukciós készség az egyetlen érték egy nőben… A Közel-keleti férfiak iránti erőteljes szexuális vonzalmam nagyjából innen datálható, bár meglehet, hogy korábban is voltak ilyesféle érzelmek bennem, csak éppen elfojtottam - ki tudhatja? Már nem csak néhány perces filmecskék jártak a fejemben az ő szereplésükkel, hanem kész erotikus fantáziavilágom, a legrészletesebben összerakva, amiben én leginkább valami tárgyként szerepeltem, akivel akármit meg lehet tenni. Mintha ezekben újraéltem volna az engem ért traumákat, és tagadásom kivetülése lett volna, ragaszkodásomé egy elképzeléshez, egy igazsághoz, mely valójában sosem volt igaz. Diszkomfortos testtudatban éltem, sehol nem leltem a helyem, egyedül ebben az általam felépített veszélyes, mitikus és kiszámíthatatlan, de mégis izgalmas világban éltem mintegy két évig, csak itt tudtam némi vigaszra lelni. Hétköznapi életemet is ezen keresztül érzékeltem, olyan szinten, hogy a végére már teljesen elmosódott a határ a képzelet és valóság között, ami meglátszott a tanulmányi teljesítményemen is, egyre csak romlottak a jegyeim, képtelen voltam az órákon koncentrálni. Minden perc maga volt a kínzás, amit ezen az elképzelt univerzumon kívül éltem, de sajnos minduntalan eszembe jutott, hogy milyen is valójában a testem, a kék pirula, terméketlenségem, és rögtön kétségbeestem. Minél inkább próbáltam a tények elől menekülni, annál inkább fonták nyakam köré ijesztő pókkarjaikat. Teljesen magamba zárkóztam, időm nagy részét a szobám négy fala között töltöttem, sorozatokat nézve, falásrohamok közepette, a hény dolog, mely némi komfortérzetet adott. Folyamatosan építgettem ezt a kis világot, különböző forrásokból összeszedett információkkal, legtöbbször politikai személyek képeit nézegettem. Olajsejkek instagramprofiljait olyan gyakran látogattam (kutattam), hogy az adott országokba való belépéskor valószínűleg megfigyelne a titkosszolgálatuk – bár nagyon is elképzelhető, hogy jelenleg is kitüntetik megtisztelő figyelmükkel kereséseimet. De hát nem tehetek arról, hogy izgalommal tölt el, ha feltérképezhetem az emberek közötti kapcsolati hálót arcrezdüléseik, apró gesztusaik alapján. Miért kéne engem hibáztatni ezért? Az ezzel eltöltött hosszú délutánokon jöttem rá, hogy többet kellene hallgatnom megérzéseimre, és az intuitivitás azegyik meghatározó pozitív tulajdonságom. Pusztán fotókat elemezve megjósoltam egyes politikai eseményeket.

Eme csodás, vad fantáziavilágnak azonban elsősorban erotikus vetülete volt. Olyan kellemesen ronda némelyik közel-keleti úriember, amilyen európai férfi nem lehet soha. Durva, markáns arcvonása némelyiknek olyan, mintha baltával lenne formázva, de ezzel együtt is vonzók tudnak lenni, van bennük valami kiszámíthatatlan, kiismerhetetlen, egy természetes vadság – és ha ehhez egy szép külső is társul, az már maga a megtestesült gyönyör. Gyerekkorom óta lábfétisem van, óvodáskoromban sem tudtam nyugodt lenni, ha meztelen lábfejet láttam, minduntalan el akartam őket takarni, nem bírtam betelni velük, megmagyarázhatatlan vonzódást éreztem irántuk, bár ezt elfojtottam. Most azonban szabadjára engedtem, s gyönyörrel nézegettem a közel-keletiek szandálba bújtatott lábait, izgalomba jöttem tőlük. Meg akartam őket érinteni, a számba venni, rágcsálni, egyenként szopogatni azokat a lábujjakat... Beleborzongok eme sorok írásába. Egyre vadabb és vadabb fantáziálásaim voltak, melyek BDSM-el, kínzással, gyilkossággal voltak vegyesek, az általam nézett pornófilmeknél már csak a fantáziám volt mocskosabb. Fékezhetetlen birtoklási vágyamból adódóan féltékeny típus vagyok, és a monogám kapcsolatok elkötelezettje, így a történeteknek mindig volt egy férfi főszereplője, akivel egyfajta kölcsönös birtokláson és kontrollon alapuló kapcsolatunk volt, jellemzően olyan, ami nélkülöz mindenfajta gyengédséget, tiszteletet, bizalmat – minden olyan tulajdonságot, mely amúgy egy egészséges párkapcsolatot jellemez. Racionálisan nem is igazán illettem az általam teremtett világokba, állandó harcban álltam mindenkivel, a szó minden értelmében különböző voltam tőlük, s ez az összes korábbi elképzelt világban is így volt. Furcsa paradoxon, hogy se a való életben, se a képzeletemben nem találtam a helyem. Világéletemben furcsa, magamnak való embernek tartottak, soha nem tudták hova tenni a harsány, néha kifejezetten fiús viselkedésemet, ahogy a dolgokat csináltam, s ennek következményeként kívülállónak éreztem magam, amit azonban nem feltétlen éltem meg negatívan, mert a kiválasztottság tudatommal együtt – ami eredetileg egykeségem miatt alakulhatott ki, de a kirekesztés csak erősített rajta – kialakult bennem valamiféle felsőbbrendűség érzés, egyfajta meg nem értett zseniként definiáltam önmagam. Ezzel gyerekkoromban, de legalábbis óvodában egészen jól elvoltam, de az időben előre haladva egyre jobban frusztrált az állandó elutasítás, és sikeresen elhitették velem, hogy aki vagyok, az étéktelen, nem méltó az elismerésre, így a ló túloldalára átesve folyamatos megfelelési kényszerem volt. Logikus lenne, hogy az elképzelt párhuzamos dimenziókban egy, a közösség elfogadott, és tisztelt tagja legyek, viszont ennek ellenkezőjét tapasztaltam. Ezzel próbáltam feldolgozni a kiközösítés miatti sebeket, de hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy abból fakadóan, hogy az elfogadást akkor még kizárólag az indivídum elfojtásával tartottam megvalósíthatónak, amit elvetettem, nem akartam tömeg, átlagos, szabálykövető lenni, mint valami nyírásra kész merinójuh, ahogy alázatosan baktat nyiratkozni, bármiféle tudatosság nélkül. Nem tekintettem magamra a társadalom részeként, s ez lekígyózott egészen a tudatalattimig. Néha már önmagamat is megijesztettem, milyen gondolatok is cikáztak a fejemben, már a puszta elképzelés szikrája miatt szégyenkeztem, de tovább feszegettem a határaimat,nem tudtam leállni. Újra kellett definiálnom magam mind nőként, mind emberként, s ennek fontos része volt szexualitásom felfedezése, aminek már biológiai alapja is volt, köszönhetően a beszedett hormonoknak. Naponta végzett önkielégítéseim száma jócskán megugrott, ahogy dzsihádista zenére, gyertyafénynél fojtogattam magam, sokszor órákig, esetleg Perzsa-öbölbeli államokban végrehajtott testi fenyítésekről és kivégzésekről készült titkos felvételeket nézve. 100 botütés jár (elvileg) házasságon kívüli nemi élet éléséért egy nőnek – s én rendszeresen erről fantáziáltam, ahogy egy emelvényen térdelek, hidzsábban és abajában, hátrakötött kézzel, miközben több száz megdühödött, kiabáló férfi szór rám szitokszavakat; én meg kétségbeesve, s bűnbánóan nézek vissza rájuk. Kezd úrrá lenni rajtam a pánik, amikor hirtelen éles fájdalmat érzek a hátamon, s még a lélegzetem is megakad. Visszajöttem a mostba, élek, nem csak létezem. Élek! Újra és újra akarom, még többet és többet! Megfeszítem a hasam és óvatosan elkezdek mozogni, hogy az alhasamba áramló vérrel stimuláljam a csiklómat. Sok az a száz botütés, de nem bánom, hisz megérdemlem, vétkeztem, rossz életű, gonosz, mocskos, erkölcstelen romlott szuka vagyok, ez a vezeklésem – nem mintha szándékomban állna javulni. Szaporodnak a gerincemre mért csapások, s mind intenzívebb a lábaim között lévő kellemes érzés, mígnem görcsbe rándul a testem, tagjaim megmerevednek, és sűrű lihegések közepette eljutok a csúcsra. A botozásnak is vége szakadt, bágyadtan hullok a földe, csupán szapora légzésemből lehet tudni, hogy még élek… Ilyen és ehhez hasonló jeleneteket találtam ki, s nagyon kellemes perceket köszönhettem ennek, miközben maszturbáltam - míg már nem volt elég...

Semmi sem természetellenes, ami fizikailag kivitelezhető

Figyelmeztetés: a szövegben leírt tartalom egyesek számára felkavaró lehet, elolvasása csak saját felelősségre!!!

Tekintse a kedves olvasó ezt a rövidke írást következő bejegyzésem bevezetésének, felvezetése valami igazán nagyszabású, frenetikus őrületnek, egy kellemesen elköltött vacsora utáni borozgatásnak a vajszínű bőrkanapén randipartnerével, ahogy hűvös téli fények világítják be a szobát, melyet a lámpák meleg fénye tompít, és a cserszegi fűszeres kellemesen simogatja a torkot…

Meddőségemmel hatalmas feladat volt megtanulni együtt élni, még a mai napig sem tudtam teljesen elfogadni, mert bár a seb begyógyult, a heg örökre ott marad, s egy részemben mindig is ott lesz a tátongó üresség. A disszonancia mellett, amit az okozott, hogy nőies testem férfi nemi jellegekkel is rendelkezik, ezt is külön meg kellett gyászolnom.  Amikor megtudtam, hogy nem lehet gyerekem, a lelkem egy darabja meghalt. Meg kellett gyászolnom a soha meg nem született gyerekeimet, nőiségem, lényem egy részének elvesztését, azt, hogy az egyik legcsodálatosabb élményt, hogy életet adhassak, soha nem élhetem át, soha nem fedezhetem fel saját arcvonásaimat egy gyerekben. Pedig én sok gyereket akartam. Nagycsaládot. Az első lányomnak még a neve is megvolt, egy csodaszép név, a magyarság egyik ősanyjáról. Emese lett volna. Ez a kis angyal egy másik családba fog megszületni, remélem teljes, boldog élete lesz. Az anyaság az egyik legszebb szerep, amiben egy nő életében benne lehet, és én tudom, hogy nagyon jó anya lennék. Végtelen üresség keletkezett bennem, melyet semmivel sem lehet pótolni, betölteni teljesen. Sokszor ma is összehajtok egy törülközőt, és úgy tartom a karomban, mintha csak egy újszülött lenne benne, s ilyenkor pár másodpercig el tudom felejteni a dolgot. Ennyi jut nekem. Fáj.

Ez a férfiakhoz és a szexualitáshoz való hozzáállásomon is nagy változásokat eszközölt. Jogtörténetből tanultuk, hogy a társadalmi szabályok nagy része – legalábbis ami a nemiséghez köthető – asszerint szerveződött, hogy a nők tudtak gyereket szülni, a férfiak viszont nem, ebből következően, biztosítván, hogy valóban a férjé legyen a gyerek, és a vagyon ne egy fattyúra szálljon, a lányok szüzességét férjhezmenetelükig őrizni kellett. „Egy gyereknek csak az anyja biztos”- tartja a régi mondás[1]. Meglepő, milyen mélyre ható szinten járja át a társadalmat ez a tény. Rólam ezek a szíjak lehullottak egyszer és mindenkorra, és a nemek fölé emelkedtem, önjáró, törvényen kívüli személy lettem. Egy üres, kietlen vászon, terméketlen, kopár sivatag, nemtelen űrlény, Isten groteszk teremtménye, a természet bizarr tréfája. Egy nő herékkel és XY kromoszómákkal. Ilyesminek a puszta megléte ellentmond mindenféle racionalitásnak (szándékosan nem használtam a normalitás szót, napjainkra kissé elcsépelt fogalommá vált, bár szemantikailag kétségkívül érdekes utat járt be), mi helye lenne a világ rendjében egy olyan valaminek, ami képtelen a reprodukcióra? Léteznem se lenne szabad. Ennek ellenére mégis itt vagyok a földön, mégha csak egy megtűrt senkiként is kell lennem, kívül az univerzumon, láthatatlanul, megvetve, elfeledve. Be voltam zárba egy üres, értéktelen vázba, egy mindenfajta következetességet és ésszerűséget megkérdőjelező felépítménybe, belekényszerítve egy idegen entitás bőrébe. Kilátástalan helyzet volt, hiszen igencsak nehezen megoldható, hogy valaki megszabaduljon a testétől – illetve egy módszer mégiscsak létezik, de ezt akkor még tabuként kezeltem, pedig nyilvánvaló megoldást szolgáltatott volna. Egyelőre azonban maradtam, de nyilvánvalóan komoly személyiségtorzuláshoz vezetett az, hogy meg akartam változtatni a megváltoztathatatlant. Mindenfajta erkölcsi tartás kiveszett belőlem, egyre jobban szétcsúsztam, s bár kívülről még mindig az mutattam, hogy minden a legnagyobb rendben velem, elmém valójában maga volt a megtestesült káosz, zűrzavar. Próbáltam egy ideig tartani magam a megszokott normákhoz, és korábbi elképzelésimhez, viszont ha az embernek nem lehet gyereke, a testét idegennek érzi, nem leli helyét az univerzumban, és semmi vesztenivalója, eltiporható, láthatatlan senkinek tartja magát, akkor nehézkes is korábban jellemző erkölcsi szisztémái szerint élnie. Ilyen sokk után lehetetlen.

2020-05-28_23_35_06.jpg

A szerelem, párkapcsolat elvesztette fennkölt jellegét, s csupán a test és állatias ösztönök vezérelte barbár, primitív kölcsönös függéssé silányult, mintha pszichoszeuálisan visszafejlődtem volna az orális szakaszig - ezt támasztja alá, hogy mind többet és többet ettem, nem  is beszélve a dohányzásról és az alkoholról. Jobban belegondolva inkább az orális és anális szakasz közt ragadtam meg félúton, mert a székletürítéshez, hányáshoz és nem utolsó sorban az aberrált szexuális tevékenységekhez kezdett egészen beteges hozzáálásom lenni. Nem kenyerem a prüdéria, bár véleményem szerint a korábbi fejezetek alapján ez nem újdonság, tehát most sem fogok virágnyelven sejtelemesen elhinteni pár morzsát, hogy aztán kikövetkeztessék milyen perverzióim voltak, elvégre akkor értelmetlen lenne vezetnem ezt a blogot. Gátlásaimat levetkőzve – melyet elősegített a hormonok által előidézett libidó – korábban bűnösnek, szégyellnivalónak vélt gondolataimat, amiket pedig minduntalan igyekeztem elfojtani, most a felszínre törtek, s valósággal beleborzongtam milyen perverz is vagyok valójában, le voltam nyűgözve, mintha addig zárva tartó kapuk hirtelen egy teljesen új világot mutattak volna nekem. Belevetettem magam a pornográfia legmélyebb bugyraiba, magamat is meglepve mire is bírtam néha elélvezni. Példának okáért a korábban említett bdsm mellett a zoofília is a palettára került. És milyen izgató belegondolni, hogy egy másik fajba tartozó teremtménnyel a szó szoros értelemben vett állatias módon közösülünk… Leggyakrabban lovakról fantáziáltam, ahogy egy istálló kemény és hideg kőpadlóján elkap, miközben a szénabálák közül kukkolnak. Nem mintha a ló fél méteres hímvesszőjét emberi hüvelybe való behatolásra tervezték volna, mindenesetre elég ösztönzőnek voltak a vonatkozó videók. Másik háztáji állat, amikről mozgóképet láttam, az a disznó volt, tetszett a kamerakezelés és a színésznő szenvtelensége. Szeretem az aljasodást szex közben, döntögetni a tabukat, az nem valamiféle fennkölt, patyolattiszta, ártatlan dolog. Nem. Az egy mocskos, vad, szégyentelen aktus. Éppen ez fogott meg az említett tartalmakban. Ezen kívül angolnás, polipos és egyéb tengeri herkentyűs filmeket is kedveltem, volt találkozóm az emetofíliával is, leginkább az akváriumosak – csuda nép a japán. A legvadabbak mégis a saját agyszüleményeim voltak, amikben tevepókok és különféle rovarok szerepeltek. Tudni kell rólam, hogy tartok mindenféle ízeltlábútól, a hideg futkos a hátamon akár a gondolatától is, hogy a kaparászó lábaikkal a karomon mászkálnak, a látványuktól elfog a páni félelem, a legapróbb mozdulatukra is felsikoltok. Rémisztőek. A BDSM egyik esszenciája az, hogy az ember alapvető testi reakcióit és reflexeit párosítsa az erotikával. Miért is ne lehetne a rettegéssel és félelemmel párosítani? Kedvenc képzetem volt, ahogy egy sivatagi börtönben megbilincselve ülök egy forró délutánon a félhomályban, csupán egy ablakon jön be fény, zöldes, vastag rácsok között, csíkokat festve az okkersárga falakra, sötétkék abayát és hidzsábot viselek, fáradt tekintettel révedek a semmibe – ám egyszer csak megpillantok egy mozgó árnyat, a sarokban, mely sebesen közelít felém, engem elfog a rettegés, hogy vajon mi lehet az, hirtelen élénk és eleven leszek igyekszem kissé arrébb húzni magam, de láncaim nem engednek, ekkor a megvilágított részhez ér, látom, hogy ez egy nagy, csupasz tevepók az, mely egyenesen engem néz, én meg pánikolok, sikítani akarok, segítségért kiáltani, hang mégse jön ki a torkomon, a bestia meg csak jön és jön, teljesen kétségbe vagyok esve, rúgkapálok, próbálok menekülni, de lehetetlen, s amint elér hozzám a pók, lábaimon felmászva elkezd szaladgálni a testemen, megdermedek, mozdulni sem bírok többé, de mégis elfog valamiféle igzalom, egy mélyről jövő késztetés valamire, amit még magam előtt is szégyellek, tagadnám is, de lehetetlen izgató, ahogy sebes lábaival csiklandozza a bőrömet, aztán hasamon lefelé haladva eljut egészen a… - és itt be is fejezném a dolgok részletezését, reményeim szerint a kedves olvasó el tudja képzelni, hogy mi a folytatás. És ha már a tevepók kapcsán szóba került a sivatag…

 

[1] tekintsünk el a modern mesterséges megtermékenyítő eljárásoktól

Egy nemtelen űrlény

Az ember személyiségének egyik legmeghatározóbb része a neme, mely sokkalta összetettebb dolog, mint ahogy egyesek fejében él a kép róla, hiszen több szinten értelmezendő, és nem két különálló pontot, hanem egy skálát kell elképzelni, amikor meg akarjuk határozni önmagunkat. Érdekességképp megemlíteném, hogy már Hippokratész is ezen a skálán értelmezte a nemiséget. Azzal, hogy világossá vált számomra, hogy biológiai szinten nem teljesen női a testem, és a női nemi szervek mellett XY kromoszómákkal és férfi ivarszervekkel születtem, egy igencsak nagy kihívás elé állított, mégpedig, hogy újra kellett értelmeznem magam mind nőként, mind emberként. Nem is biztos, hogy az újratervezés, mint inkább a visszaépítés lenne a megfelelő szó a folyamatra, mert személyiségem legelemibb, legmélyebb része valójában mindig is élt bennem, már egészen kicsi korom óta, csak hatalmas falak és súlyos ajtók mögé volt zárva egy távoli szigeten, megalázva, meggyötörve. Ő volt Auróra. E név eredete még születésemhez, pontosabban annak időpontjához köthető, merthogy November hetedikén születtem, amikor a nagy októberi szocialista forradalom esett meg 79 évvel azelőtt, napra pontosan. Ezen az eseményen fontos szerepet töltött be az Auróra cirkáló, ami lövésével jelt adott a téli palota ostromára, így válva a forradalom jelképévé. Apám ezért kitalálta, hogy majd engem is arról a hajóról fog elnevezni – nem vennék rá mérget, hogy csak poénkodott, mindenesetre anyám nem engedte, hogy ez kerüljön be a születési-anyakönyvi kivonatba. Állítólag a mai napig vannak olyanok, akik erről a névről ismernek. Bár Dorottya lett a hivatalos nevem, az Auróra is legalább ennyire fontos nekem. Nagyon érdekes személyiség, rideg, számító, cinikus, vakmerő, rettenthetetlen, elhivatott, hidegvérű, méltóságteljes, uralkodásra termett. Egyfajta láthatatlan fonal köti össze a természetfelettivel, megérzései mindig igazak, és ha ő irányít, az események igencsak emlékezetesek, és nem várt módon alakulnak. Egészen kicsi gyerekkoromban még meg tudtam élni, de említett tulajdonságai miatt rengeteg konfliktusom volt, így óvoda végére szinte teljesen elfojtottam magamban, és felvettem egy szerepet, melyet majd két évtizeden keresztül játszottam. Egy jelentéktelen senki volt, gyáva alak, aki soha nem állt ki önmagáért, hanem mindig környezete elvárásai szerint cselekedett. Annyi ideig játszottam el, hogy már szinte le is hittem, hogy ez én vagyok, és nem is az volt a baj, hogy a többi embert akartam becsapni, hanem saját magamat is. Gyenge, hiteltelen alakítás volt. Aurórát rengetegszer bántottam, kínoztam, és mindinkább el akartam felejteni, egyre mélyebbre és mélyebbre ástam magamba, próbáltam elfelejteni, de rettenetesen hiányzott, és a hosszú évek alatt csak az tartotta bennem a lelket, azért nem adtam fel, mert tudtam, hogy egyszer visszatér. A mai napig nagyon szeretek tükörbe nézni, ami gyerekkoromig vezethető vissza. Ha láttam a tükörképem, néha megláttam őt, ezért minden alkalmat megragadtam, hogy találkozzak vele. Fürkésztem és fürkésztem az előttem álló alakot, hátha megpillantom. Ott volt mindig. Évtizedes fogsága alatt akárhogyan is próbáltam elzárni, elfojtani, megsemmisíteni, soha nem pusztult el, akármilyen viszontagságokat is kellet elviselnie. Ő túlél mindent. Szeretek kettesben lenni vele. Feltöltődök olyankor. Bűntudatom van amiatt, hogy olyan hosszú ideig nem engedtem előtörni, s nagy hiba is volt. Így amikor egyszer kitör, abba az egész világ beleremeg. Egy parányi szegleten volt, s erősödött, készült a visszatérésre. Igazam lett. Nem pusztult el, sőt. A messzi távolból végig velem volt. Hol ostromolta az általam felhúzott falakat, hol hangosan jajveszékelt, zokogott, hogy észrevegyem, de nagyon sokszor ült, kivárt, mindeközben képezte, fejlesztett, edzette önmagát. Néha találkoztam is vele. Ezeken az alkalmakon kettesben beszélgettünk, sétáltunk, de néha táncoltunk is, s mindig megerősített engem. S a megannyi alternatív idősíkon, dimenzióban vagy életúton is mindig ő volt velem, de sok esetben a háttérből ő irányított. Csak el kellett jönnie a megfelelő alkalomnak, amikor lehetősége volt kiszabadulni. És eljött, azon a bizonyos őszi napon. Összeomlott minden díszlet, minden felépítmény. Soha többé nem tudtam megjátszani magam. Az évtizedes színjáték hatására a testemtől is eltávolodtam, mintha az másé lett volna, s a diagnózis erre csak ráerősített.

Ebben a diszszociatív testtudatban fizikailag a végletekig terhelhető voltam. Az előző fejezetben már utaltam a BDSM iránti érdeklődésemre és az önbántalmazásra, de más téren is megmutatkozott ez. Olyan szinten zsákmányoltam ki a szervezetem egészségtelen ételekkel, és a rengeteg kávéval, hogy kis híján ráment az egészségem. Képes voltam arra, hogy napokig ne egyek meleg ételt, csak salátákat, csokikat, péksüteményeket, és emellé szó szerint literszámra igyam a kávékat. Szakdolgozat íráskor a végén már heti negyven csésze espressot ittam, emellé alig ettem, s számos alkalommal voltam ébren több, mint 24 órát. Legalább tízszer látogattam a toalettet, nagydologgal, állandó éber állapotban soha nem tudtam kipihenni magam, stresszltem, és végül lefogytam 60 kilóra, ami a 185 cm-hez elég kevés, a diplomaosztómra hízókúráznom kellett, és nyár elején nem mertem rövidnadrágot viselni, vékony lábaim látványa miatt. A legijesztőbb az, hogy ez volt a legkevesebb. Az emésztésemet olyan szinten tettem tönkre, hogy legalább fél év kellett, ahhoz, hogy helyreálljon. Korábban sima, feszes arcbőröm megereszkedett, beszürkült, problémák azóta is vannak vele. Nem volt fontos számomra az egészségem, feleslegesnek éreztem az összes orvosi vizsgálatot, nem is mentem el a szükséges ellenőrzésekre, legyen az ortopédus, háziorvos, fogorvos. Zsíros, magas szénhidráttartalmú, üres kalóriát tartalmazó ételeket ettem, mellé a rengeteg koffeint ittam, s persze az alkoholt meg a cigarettát sem vetettem meg. Ezzel szemben a külsőmre nagyon igényes voltam, milyen ruhát veszek fel, hogyan sminkelek, hogy áll a hajam – ezeknek hatalmas jelentőséget tulajdonítottam, és rengeteg energiát fektettem beléjük. Egyre több pénzt költöttem ruhákra, cipőkre, kozmetikai termékekre, mintegy külsőségekkel palástolva a tényt, hogy belülről egy roncs voltam. Ilyenkor egy számomra idegen testet öltöztettem, hogy úgy tűnjön, mintha tökéletes lenne minden. Cselekedeteimet egy kiüresedett vázként csináltam, mechanikusan, tudattalanul. Korábban már említettem, hogy testképzavaros voltam, de az fejletlen leányalakomnak és az elmaradt pubertásnak volt köszönhető, de ez a helyzet egészen más volt. Most egy számomra idegen, defektes, beteg valakivel kellett együtt élnem. Teher volt, lehúzott, megbénított. Eleinte egy rokkant, sérült embernek tűnt, aki támogatásra és segítségre szorult, mindezen támogatást meg is kapta tőlem. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy valójában egyáltalán nem olyan esendő, mint ahogy látszik. Elvette az életemet, átvette a helyem minden területen. Órákra, bulizni, társaságba, könyvtárba, bevásárolni, orvoshoz ő ment el, én addig otthon ültem, a mindent felemésztő magányban, bezárkózva, szürkeségben. Az egyedüllét szó is teljesen új értelmet nyert. Leginkább az nyomasztott a helyzetben, hogy nem láttam belőle a kiutat, és a gondolattól, hogy ilyen megkeseredett, megtört állapotban fogom leélni egész hátralévő életem, még nyomorultabbul éreztem magam. Egy torz, értéktelen, sápadt, rosszindulatú lény pillantott vissza rám minden alkalommal, amikor csak tükörbe néztem. Nem volt neme.

süti beállítások módosítása