Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Történet egy interszex nőről

2020.júl.05.
Írta: Sárga és Lila Orchidea Szólj hozzá!

Mélyrepülés II.

„1914 nyara melegebb volt a sokévi átlagnál. És senki sem sejtette, hogy rövidesen kitör a vihar.” [Bokor Péter, Századunk Képei, Gondolat, 1968]

Eszembe jutott egy több éve olvasott cikk, melyben többek között interszexekről is írtak. Nehéz lenne felidézni, pontosan miről szólt az írás, talán a szexualitás volt a fő témája, és az ezzel kapcsolatos rendellenességek, lényegtelen, mindenesetre nagyon megmaradt bennem egy mondatrész: „kívülről férfinak tűnhet, de pénisze mögött hüvely nyílik, melyben herék bújnak meg”. Elképedve néztem a sorokat, és kiskamasz énemet lenyűgözte, hogy ilyen emberek léteznek, megfogott bennük az, hogy a nemek felett állnak, s nem mellesleg igen kíváncsivá tett, miként fejlődhetnek így a szerveik. Régóta nem jöttek elő az ott leírtak, de a minap valahogy feljött emlékezetem mélyéről, valószínűsíthetően azért, mert pillanatnyilag nagyon foglalkoztat a téma, s mai ésszel igen furcsa élmény visszagondolni a cikkre. Mintha rólam írták volna...

Depressziós időszakomban a démonjaimmal való küzdelem mellett az a színjáték volt a legnehezebb, amikor azt a képet próbáltam környezetemnek mutatni, hogy minden a legnagyobb rendben. Fizikailag kifárasztott, hogy úgy ahogy próbáltam teljesíteni a minimumot az egyetemen, igyekeztem elvégezni az összes házi feladatot, rendesen készülni az órákra, és fenntartani annak látszatát, hogy boldog vagyok – utólag visszagondolva nem voltam túl hiteles. A külvilág felé egy erősnő képét akartam mutatni, és míg edukációt tekintve a minimumra, külsőleg a maximumra törekedtem, s nem egy óráról azért késtem el, mert mániákusan törekedtem a tökéletességre, minél több és több sminket használtam, sok felesleges órát töltöttem ruhaválogatással. Az igazi kihívást azonban nem az jelentette, hogy a környezetemet győzzem meg egészséges lelki állapotomról, hanem önmagamat. Ezt érzelmeim, és gondolataim módszeres elfojtásával sikerült elérnem, mely lelkileg egy rendkívül megterhelő folyamat, engem is kiszipolyozott. Volt pénzem, jó családi hátterem, barátaim, remek tanszéken tanulhattam, kikövezett út vezetett egy sikeres élet felé, lelki probléma itt nem lehet. Vizsgáim végeztével mintegy hónap pihenőidőm volt, amit ki is használtam. Napjaimat nem kifejezetten produktív tevékenységekkel töltöttem, egész nap sorozatot néztem, interneten szörföztem, néha főztem, és tunyultam. Mindez három hétig tartott, és sikerült lenyugodnom, illetőleg érzelmileg viszonylag stabil állapotban maradnom, mígnem beadandót kellett írnom egy közelgő téli egyetemre, angolul (másik kérdés, hogy nem végeztem vele, és magyarul adtam be több hónappal később). Izgatottan utaztam ki és felemás érzelmekkel távoztam. Egyfelől sok új emberrel találkoztam, hasznos ismeretségre tettem szert, betekintést nyerhettem egy kevés beszélővel rendelkező nyelv struktúrájába, és egy gyönyörű városban lehettem, plusz motivációt kaptam, hogy többet foglalkozzak kutatási (szakdolgozati) témámmal. Másfelől viszont, depresszióm és üldözési mániám beárnyékolta az egészet, s labilis idegrendszeremnek köszönhetően érzelmeim egyik pillanatról a másikra az euforikus örömből másodpercek alatt változtak mély letargiává. Minduntalan mások negatív reakcióit figyeltem, és azt sulykoltam magamba, hogy nem tartozom oda, és azt éreztem, valaki figyel. Mindent összevetve pozitív érzésekkel távoztam, s a következőhéten elkezdődött az új szemeszter.

Mélyrepülés I.

A tudatos és tudattalan igencsak különös módon kapcsolódik egymáshoz, s jóllehet, az emberi elme teljes feltárása még várat magára, már így is egy rendkívül összetett rendszert sikerült feltérképezni. E két szint arányait legszemléletesebben egy jégheggyel lehet bemutatni, ahol a vízfelszín felett látható mintegy 10 százaléknyin csúcs jelenti a tudatost, míg a víz alatti 90 százalék a tudatalattit. Engem mindig is utóbbi érdekelt, a tudatalatti, ahol a legmélyebb érzelmek, ősi ösztönök, és alapvető testfunkciók vannak – talán ezért is vonzódtam annyira a művészetekhez. S, hogy milyen érdekes módon hat egymásra a tudatosság két szintje! Intuíciók, megérzések keletkeznek a tudattalanban, melyeket gondolatokká formál vagy analizál a tudatos; a tudatosban keletkezett gondolatok megváltoztathatják a benyomást. A következő három bejegyzés ezen téma mentén fogja bemutatni életem eddigi legnagyobb kihívást jelentő évét, ahogy küszködtem az egyre inkább felszínre törő démonjaimmal – szó szerint.

Legutóbbi bejegyzésünket ott hagytuk abba, hogy kiégve, céltalanul üldögélek a lakásban és sorozatnézésen és közben nassoláson kívül semmire sincs igényem. Ez a legkevésbé sem produktív tevékenység a későbbiekben sok időmet kitette, egyedül ez, meg a vásárlás jelentett némi komfortérzetet. Nyáron végül elmentem három hétre dolgozni egy önkiszolgáló étterembe pályásnak, ami kicsit lefárasztott ugyan, de az ott megkeresett pénz sem jött rosszul, mert így sok olyan dolgot meg tudtam venni magamnak, amit máskülönben nem tudtam volna, például beruháztam az első garnitúra fehérneműre, tűzpiros tűsarkúra és selyemkimonóra (eredetileg egy töröknek vettem, de később az első perzsámhoz vettem föl). Tanulmányilag is vártam már, és izgatottan mentem be az első óráimra. Alig akartam elhinni, hogy egy ilyen színvonalas intézményben tanulhatok, ráadásul csak erre tudok koncentrálni, így nem lehetnek gondok. Úgy gondoltam, hogy minden a helyére került, lelkesen járkáltam az egyetemre, vásárolgattam, éltem a társasági életet. Talán túlságosan is lelkes voltam. Szeptember végére csúszott ki lábam alól a talaj. Első körben csak azt vettem észre, hogy nem bírom a szak által megkövetelt tempót, és az órákra való bejárás egyre nagyibb megterhelést jelentett, s a szemeszter végére eljutottam odáig, hogy negyed órákat késsek aregeli előadásokról. Sok tárgyat vettem fel, ezek nagy része szeminárium volt, melyekre nagy energiát kellett fordítani, magolás, prezentációkészítés, amit csak el lehet képzelni. Próbáltam tartani a tempót, de nem volt semmi motivációm arra, hogy tanuljak. Mentálisan ki voltam merülve – titkon reménykedtem benne, hogy ne sikerüljön az abszolutóriumom előző szemeszterben, mert így időt nyerhettem volna. Tisztába voltam vele, hogy az egy hónap nyáron, amit pihenéssel töltöttem, nem lesz elég arra, hogy feltöltődjek. Ugyanúgy 13 tantárgyat vettem fel, ráadásul a nyelvekből, amiből az azt megelőző két szemeszterben semmit nem haladtam, ugyanis semmi időm nem volt tanulni (a tanárok jóindulata kellett ahhoz, hogy átmenjek a vizsgákon), így a nyelvórák keservesek voltak, és azzal telt mesterképzésem első féléve, hogy a hiányosságokat pótoljam. Azért vettem fel ennyi órát, mert szaktársam minden órát felvett, én meg a tanulmányi ösztöndíj miatt nem akartam elmaradni kreditekben. Tettem ezt annak ellenére, hogy már az elejétől fogva láttam, hogy nem fogom bírni. Meg voltam róla győződve, hogy nincs nekem semmiféle problémám, amivel szembe kéne nézni, hiszen azt tanulom, ami érdekel, jó lakásban lakok, pénzem is van bőséggel… Mindösszesen egyetlen alkalom volt, amikor majdnem felszínre jött a titkom, amikor egy orvosi vizsgálat miatt nem tudtam menni egy órára, és miután említettem, hogy egy gyógyszert kellett felíratnom, szaktársam mindenáron ki akarta deríteni, hogy miért szedek gyógyszert, milyen fajtájút iratok fel, s aggodalmasan kérdezte, nincs-e komoly bajom. Én rutinellenőrzésnek hazudtam a dolgot, a hormonomra meg talán fájdalomcsillapítót mondtam. Nem mintha bármi köze lett volna ahhoz, miket szedek. Ideges lettem, alig bírtam elterelni a témát, de végül vette a lapot, hogy nem akarok róla beszélni. Első sorban nem azért viselt meg, mert így a felszínre jött az, amit oly nehezen tudtam mélyre eltemetni. A reggeli kék pirula mindig emlékeztetett arra, hogy mi a valóság, és pont ez volt az, ami elől menekültem volna. Azonban a saját magam által teremtett világ is veszélyessé vált, mert minduntalan feltört interszexségem ténye, és nehéz volt a felszín alatt tartani. Néha megijesztett, milyen intuíciók jártak a fejemben, így csak a sorozatnézés, evés és vásárlás voltak azok, amikor némileg biztonságban éreztem magam. Mai ésszel fel nem foghatom, hogy voltam képes annyi időt eltölteni a laptopom előtt ülve egy kivilágítatlan szobában, édességgel tömve magam. Rosszabbul aludtam, átlagban 4-5 órákat, mely nem kizárólag a sok éjszakázás, hanem a túlzottan nagy hatásfokon pörgő agyam eredménye volt - a későbbiekben ez csak rosszabb lett. Önmagam túlhajtásának, motiválatlanságának okán természetesen a jegyeim és a teljesítményem is leromlott, szinte semmire nem emlékeztem a tananyagból, alig bírtam utolérni magam. Már a szak miatt sem lelkesedtem, sőt, kifejezetten vártam a hétvégéket és azokat az órákat, amikor valamennyi időt pihenéssel tudtam tölteni, azaz sorozatnézéssel, vásárlással, és különféle internetes oldalakon való szörfözéssel – a lényeg, hogy a figyelmem le legyen kötve, és ne legyen időm se gondolkodni, se egyedül maradni a gondolataimmal. Ha egyedül voltam, és véletlenül nem kellett tanulnom, vagy nem interneteztem, elfogott a nyugtalanság, a rettegés, hogy valaki figyel engem. A csendet gyűlöltem a legjobban. Olyankor automatikusan elkezdett járni az agyam, s már magamat rémítettem meg, hogy milyen képzeteim is voltak - akkoriban kezdett elfoglalkoztatni intenzívebben a halál, azaz, hogy milyen lehet meghalni, elhagyni a tested, és szabadon szállni. A testet, melynek semmi értéke nem volt. A tükörképem egy megtört, zaklatott, kétségbeesett idegen valakit mutatott, s tébolyult tekintetében benne hosszú évek szenvedése volt benne, minden addigi elfojtott érzelemmel, dühhel, ki nem mondott szóval, színjátékkal. Megkérdőjeleztem, hogy valóban a megfelelő helyre mentem-e továbbtanulni? Mondanom sem kell, tanulmányilag igencsak gyenge teljesítményt nyújtottam, minden igyekezetem ellenére is, csak hát nem egyszerű úgy hozni a színvonalat, hogy taszítanál el magadtól mindent, ami a szakhoz kötődik. A túlhajszoltság és depresszió miatt rendszeressé váltak a hisztirohamaim. Egy ízben a könyvtárban ültem, és egy órára, talán vizsgára készülvén nem értettem semmit a tananyagból, kétségbeesetten próbáltam koncentrálni, sikertelenül, amikor is pozitív megerősítést várva írtam egy barátnőmnek, de nem azt kaptam válasznak, amit vártam. Azt akartam, hogy nyugtasson meg, minden rendben lesz, csak egy kicsit kell kibírnom, satöbbi. Etekintetben csalódnom kellett, ugyanis válaszában azt írta, szerinte engem valójában nem érdekel a nyelvészet, és nem akar elkeseríteni, de szerinte reális döntés lenne, ha átmennék egy másik tanszékre. Fordult velem egyet a világ, nem is tudtam racionálisan gondolkodni, elöntött az adrenalin, egyedül abban voltam biztos, hogy minél gyorsabban kint akarok lenni a könyvtár épületéből, messze menekülni a fenyegető üvegfalaktól. Hirtelen felindulásból felültem egy buszra, és elhagytam a várost, majd egy falucska iskolája mellett található megállónál leszálltam, és a padra leülve méláztam. Hova tovább? Mihez kezdhetnék magammal, ha nem az egyetemre járnék? Egyáltalán milyen szakra mehetnék át? Zavaros és érthetetlen helyzet volt. Hiszen gyermekkori álmom volt, hogy finnugrisztikát tanulhassak, mióta három évesen, az akkor még Pepsi-Sziget néven futó szigetfesztiválon Värttinä koncerten ugráltam. A téma érdekes, és rengeteg munkám volt abban, hogy ott tanulhassak, ha eddig eljutottam, gyáva megfutamodás lenne, plusz megint félbehagynék valamit, amit elkezdtem, mint ahogy korábban oly sokszor. De vajon mi lehet a baj? Arra jutottam, hogy fél évre passziváltatom magam, ennyi időnek elégnek kell lenni ahhoz, hogy döntsek a jövőmről. Ezzel némileg megnyugodtam, bár tisztában voltam vele, hogy csak időt húzok, azonban mégsem passziváltam, ugyanis keresztféléves képzés hiányában egy egész évet ki kellett volna hagynom, enni időre viszont nem akartam kiesni a tanulásból, tehát fojtattam. Kissé csalódott voltam, de gyorsan elhitettem magammal, ez volt a legjobb döntés, nincs semmiféle probléma, amivel foglalkoznom kéne. Minden rendben lesz.

Diplomaszerzés és ami mögötte van.

Midőn megkezdődött a szexuális életem, egy más, fontosabb esemény is az életembe jött, mely hatalmas kihívást jelentett, de büszkévé is tett, hogy képes voltam véghezvinni. Ez pedig a diplomaszerzés volt alapszakon. Elsőre nem tűnhet nagy ördöngösségnek, hiszen egy BA-s szakdolgozat 20-35 oldal terjedelmű, ami nem egy teljesíthetetlen dolog, ráadásul idő is van rá bőven. Igen stresszes volt az ötödik szemeszterem is, de az semmiségnek tűnik ahhoz képest, ami ebben a szemeszterben várt rám. Egy másik tanulmányi rendszerre való átállásnak köszönhetően (We <3 Neptun) megszűnt az a funkció, hogy a nem megfelelő tárgykódra felvett kurzusok kódját egyszerűen átírjuk, így heti 13 órám volt, aminek nagy része ráadásul szeminárium volt; 4 vizsgát kellett letennem röpke 1,5 hét alatt, s emellé jött még a szakdolgozat megírása. Teljesíthetetlennek tűnt, és már a szüleimnek is említettem, hogy nagy valószínűséggel fél év csúszás várható – azonban több tényező miatt végül úgy láttam ésszerűnek, ha megcsinálom a diplomát. Egyfelől a szak, amire menni akartam nem volt keresztszemeszteres félév, egy egész évet viszont nem akartam kiesni a tanulásból, mert úgy éreztem, azzal csak az időmet vesztegetném,egy helyben toporognék. Én haladni akartam, fejlődni, kitörni, kimenni a független életbe, menekülni valahova, valami elől… Sikerült megugranom a mércét. Heti 4 napon keresztül reggeltől estig a szakdolgozatomat írtam, könyveket bújva a könyvtárban, heti 40 csésze espressot ittam, amitől koffeinfüggő lettem, és az emésztésemnek fél év kellett, míg regenerálódott; rengeteg csokit, gumicukrot és müzliszeletet ettem, amitől masszív cukorfüggőségem alakult ki, néha már egészen acetonos volt a leheletem, sokszor a rosszullétig zabáltam. Egyébiránt étkezésem porlevesre, péksüteményre, jobb napokon grillcsirkére, és tésztára korlátozódott, zöldséget, gyümölcsöt alig ettem, szinte az összes vitamin, és ásványi anyag távozott a szervezetemből. Rászoktam a dohányzásra is, kellett nekem az a tíz perc, amíg elszívtam a szálat, megnyugtatott a mozdulat, és tetszett, ahogy a vékony szál a kezemben állt. Tettem ezt annak ellenére, hogy fogimplantátummal kifejezetten nem tanácsos cigarettázni. Az éjszakázásokra az volt a módszerem, hogy kevés cukros étel mellé ittam a sok kávét (volt olyan, hogy egy egész bögrényi instant kávét megittam, négy-öt teáskanálnyi kávéval). A végére már öklendeztem a kávé ízétől. Kísérletezgettem az energiaitallal is, de azzal leálltam egy idő után, mivel semlegesítette a hormonok hatását, megereszkedett a bőröm. Örültem volna, ha csak a szakdolgozat adott volna okot az aggodalomra, de az abszolválás is nagy kihívást jelentett. A szakdolgozat leadás után nagyjából három hetem volt minden szemináriumomat lezárni, aztán tíz napom négy tárgyat megcsinálni – talán nagyobb stresszt okoztak ezek, mint maga a szakdolgozatírás. A fentebb említett életmóddal, és az évek alatt kifejlesztett rutinommal mégiscsak sikerült abszolválnom, és az államvizsgámat is megcsináltam ötösre.

Egészséges lelkivilággal nem tudtam volna ekkora tempót diktálni, nem tudtam volna ennyire semmibe venni a testem igényeit/jelzéseit, ha a testemet tartottam volna valamire. A hosszú ideig való nagy fordulatszámon történő életvitel, a szervezetem kizsákmányolása és a túlfeszített tempójú tanulás kiégéshez vezetett, ami katalizátora volt amúgy is meglévő lelki problémáimnak. Miután megszereztem a diplomát, és kiköltöztem a nyomasztó albérletből (nem kifejezetten vették figyelembe a magánéletemet), elértem a célomat, felvettek a kiszemelt szakomra, de elmaradt az euforikus öröm. Semmi értelmét nem láttam a dolgoknak, csak ültem otthon a tévé laptop előtt, üveges tekintettel bámultam a sorozatokat, falásrohamaim voltak. Emiatt rengeteget szidtak a szüleim, hogy miért nem megyek dolgozni, miért vagyok lusta, semmirekellő. Kiégtem, de utólag visszagondolva nem a sok magolás, éjszakázás, tanulás volt az, ami kiszipolyozott. Elterelték a figyelmem a valós problémáról, ami lehúzott, amitől rettegtem, és folyamatosan elfojtottam. A testem nem volt ez enyém, megvetettem, s még ha nem is tudatosan, el akartam pusztítani. Majdnem sikerült is.

Tindercat 11

Számos oka volt annak, amiért a szexszel egészen egyetem harmadévéig vártam, és akkor is egy tinderes egyéjszakás kaland keretében intéztem a dolgot. Viselkedésem és nemi önkifejezésem között mindig megfigyelhető volt egyfajta ellentmondás mely abból fakadt, hogy gondolkodásom, cselekedeteim, megnyilvánulásaim sokszor kifejezetten férfiasak voltak, ellenben öltözködésem, és nemi szerepeim egyértelműen nőiesek voltak, s főleg utóbbi volt a domináns. Ezzel a hímnem soha nem tudott mit kezdeni, és ha hozzávesszük impozáns testmagasságomat, vékony alkatomat, azt gondolom, hogy nem éri meglepetésként a kedves olvasót, ha azt mondom, hogy meglehetősen viharos volt. Rengetegszer sértettek meg nőiségemben, számos alkalommal űztek belőlem gúnyt, és kezeltek kívülállóként, amit nem csak azért érintett rosszul, mert mint potenciális partnerként, de még barátként se vettek igazán emberszámba, pedig sokszor az ő társaságukat jobban kedveltem, mint a lányokét. Egy jó ideig meggyőződésem volt, hogy én a nőkhöz vonzódok, az ő testüket sokkal érdekesebbnek, szebbnek láttam, a férfiak nemi szerve meg viszolygást keltett bennem. A mai napig vannak hasonló fellángolásaim egyébként. További, talán ennél is nagyobb probléma volt az interszexségem indukálta anatómiai eltérések. Első körben a 13 éves kislány szintjén megrekedt pubertásom miatt a melleim fejletlenek voltak, és csak 21 éves koromra fejlődtek ki teljesen. Amikor zuhanyzás közben az ujjaimmal felfedeztem nemi szerveim rejtelmes zugait, folyvást zavarban voltam, hogy ott kell-e lennie és valóban olyan szűk méretű-e egy átlagos hüvely. Jó ideig meg se találtam, és utána se igazán tudtam elképzelni, hogy mi módon férne be oda akármekkora pénisz is? Ráadásul maguk a genitáliáim sem éppen a szabványt követték. Ezen okok miatt nem szerettem öltözőkben nyilvánosan levetkőzni, és állandó testdiszmorfiás zavarom volt. Eleddig a magam 23 és fél évével egy, mindössze egyetlen hónapig tartó rövid fellángolást leszámítva soha nem volt párkapcsolatom, habár néha-néha be-becsúszott egy randi. Mindig is vágytam arra, hogy legyen mellettem valaki, de ha a közösülésre gondoltam, mindig ideges lettem, nem tudtam, hogyan működhetne vele a dolog. A diagnózis mondanom sem kell csak tetézte a meglévő problémát – a tetképzavarom immár orvosilag igazolható. Női test, de XY kromoszómák és herék – kinek állna fel egy ilyenre? A szégyenérzet és undor miatt a tagadásba menekültem, és teljesen elfojtottam a rendellenességet. A libidóm a kék pirulák hatására az egekbe szökött, és noha naponta többször is önkielégítettem egy idő után már nem értem be ennyivel. Vágytam egy másik emberre, hogy hozzám érjen, hogy megmutassa, hogy nő vagyok. Mindenhonnan azt hallottam, hogy ez milyen fantasztikus érzés, és, hogy mindenkinek meg kell egyszer tapasztalnia. Türelmetlenségem és kíváncsiságom miatt végül letöltöttem a Tindert és elkezdtem keresgélni. Céltudatosan vágtam bele a dologba, mert csak a szexet akartam megtapasztalni, minden randit, ismerkedésbe ölt időt feleslegesnek éreztem, ráadásul a másik féllel szemben se lett volna fair, mert nem párkapcsolatot akartam – úgy éreztem olyat én nem érdemlek-, és ezzel csak átverném őt. Bizonyítani akartam másoknak, hogy igenis méltó vagyok a másik nem tiszteletére, és, hogy nem vagyok teljesen értéktelen, és bizonyítani magamnak, hogy nő vagyok. Voltak jelentkezők bőséggel, de 99 százalékát balra húztam, néhánnyal beszélgettem is, de elenyésző százalékukkal jött össze valami. Az első alkalom, hogy úri hölgyhöz méltó finom megfogalmazással éljek, igencsak érdekes élmény volt. Vagyis inkább érdektelen. Éppenhogy azért okozott csalódást, mert semmit nem éreztem, egyáltalán nem éreztem, hogy különleges alkalom, vagy életem egy meghatározó pillanata lenne, mintha egy átlagos estém lett volna, amikor megnézek egy részt az Amerikai Faterből. Érzelemmentes fűrészelés, folyamatos megszakításokkal. Beszédes, hogy jobban emlékszem, hogy milyen tévéműsor ment a háttérben, mint a másik teljesítményére. Az este után (nem volt több az egész ott tartózkodásom 45 percnél) letöröltem a Tindert, magam se tudtam mi ütött belém. Tisztában voltam, vele, hogy nem egy egyéjszakás kaland útján akartam elveszteni a szüzességem, úgy, mintha csak egy medium rare steaket dobtam volna kiéhezett pitbullok közé, hogy aztán kiköpjenek, mint egy használt rágót. Így nem volt semmi különleges ebben az alkalomban – és itt a lényeg: ez csak egy alkalom volt, nem csak esemény. Alapvetően egy párkapcsolatban akartam, hogy megtörténjen. Valójában gyáva voltam, türelmetlen és önbecsülésem a padlón volt. Rettegtem attól, hogy kinek kellenék, ha nem tudok vele közösülni, ha nem tudom kiszolgálni az összes igényét. A testem és a szüzességem értéktelen volt számomra, úgy voltam vele, hogy csak túl kell esnem rajta, és utána ledőlnek a falak, amiket korábban felállítottam. Ennek ellenére mintegy másfél hónap múlva újra a Tinderen találtam magam, s nem sokkal később újfent találtam egy ürgét. Vele már 4 randim is volt, így kialakulhatott vele némi bizalom. A harmadik randevún a lakásán kötöttünk ki, ami már jóval pozitívabb élmény volt. Odafigyelt arra, hogy nekem mi a jó, kedves volt, és nem mellesleg külső tulajdonságai is sokkal előnyösebbek voltak. Ugyanakkor most is rettentően fájt, amikor belém hatolt, feszített, szúrt és csípett, ráadásul a hüvelyem anatómiai elhelyezkedése okán erős székelési ingert éreztem, s ez utóbbi igen sok kellemetlenséget okozott a későbbiekben is, és emiatt nem ettem szex előtt fél napig – ebből kifolyólag rendre szédelegve érkeztem a találkozókra. A sok fájdalmas aktus miatt a végére már vaginizmusom lett – amikor közösüléskor a hüvely összehúzódik – és mindig szorongtam, amikor szexre került a sor, és a sikertelen behatolások után sokszor hetekig magamba fordulva keringtem a világban, és csak gubbasztottam a szobámban. Azért is, mert nem tudtam kielégíteni megfelelően a partnerem, és azért is mert én nem élveztem a nemi életet egyáltalán – egyre kétségbeesettebb lettem: ha még csak a szexben sem lelem örömöm, mi jut nekem?2016-02-13_19_53_42.jpg

Mindenesetre kitartóan próbálkoztam, és eldöntöttem, hogy belevetem magam a dolgok sűrűjébe, és kifejezetten közel-keletieket kezdtem el keresni. Első ízben törökökkel ismerkedtem, de tapasztalataim szerint náluk hisztisebb, kényesebb, gyerekesebb, töketlenebb emberek nem léteznek a világon. Az első elmaradt találkozó után egy héttel már egy perzsával engesztelődtem, és mit mondhatnék… egyszerűen leírhatatlan élmény volt. Elevenagyon szép lakásban lakott, ízléses berendezéssel, dekorációval, egy meglehetősen nívós helyen, és ez a miliő sokat hozzátett az élményhez, nyilván, de az ágyban nyújtott teljesítménye csodálatos volt. Mai napig nem tudom, mit csinált, mert eleinte ugyan fájt, amikor megpróbálta belém rakni a hancúrlécet, de utána pózt váltottunk, és abban a pózban nem fájt a szex (csak a székelési inger maradt meg). Orgazmusom nem volt ugyan, de mégis visszaadta nekem a hitet, hogy lehet még normális életem és párkapcsolatom. Miután elment, még órákig összebújva aludtunk. Kielégített érzelmileg, s az eseményben az volt a legnagyszerűbb, hogy nem csak testi, hanem érzelmi szinten is megéltem a dolgot. Mintha a én lettem volna a kedvenc háremhölgye.

Megmutatta nekem, hogy nő vagyok.

Sajnos ez akkor nem realizálódott bennem, pedig az érzelmek szerepe a szexualitásban legalább olyan fontos, mint a testiségé. Én viszont a pszichoszexuális fejlődés orális/anális szakaszában megrekedve kizárólag testi szinten gondoltam a dologra, ami általában perverziókhoz vezet, s korábbi írásaimban ezekről bővebben is írtam. Felvidulva távoztam az estéről. Utána egy másik perzsával húztuk egymás képét jobbra, vele azonban egészen másként alakultak a dolgok. Ő valódi párkapcsolatot keresett, randizni és ismerkedni akart, majd egy hónapig folyamatosan beszélgettünk, egy úriember volt, én meg mind jobban és jobban kötődtem hozzá, viszont valószínűleg az üzeneteimből neki az jött le, hogy én csak szexet akarok, ezért végül csak egyetlen találkánk volt. Minden este "jóéjt-selfieket" küldözgettünk egymásnak, az én képeim egyre kihívóbbak lettek. 2018-11-28_22_49_10.jpgA közösülés fájdalmas volt, a székelési inger is erős volt, már szinte görcsölt a gyomrom az éhségtől, és noha rendkívül kedves és figyelmes volt velem, azzal, hogy nem tudtam ellazulni, s élvezni az aktust, úgy éreztem megbántom, és csalódást okozok neki. Szomorúan, magamba roskadva vánszorogtam el a buszmegállóig, rosszhangulatomat tetemes mennyiségű fánkkal igyekeztem enyhíteni, de íze valahogy keserűvé vált a számban. Pedig annyit készültem az első közös találkozásunkra, izgatottan tettem fel a sminkem, és csillogó szemmel csöngettem be hozzájuk, ő rengeteget próbálkozott, hogy nekem jó legyen, de én meg még csak annyira sem voltam képes, hogy nem mutassam a fájdalmam, s tettessem az orgazmust. Hatalmas önzőségként éltem meg, hogy nem tudtam élvezni. Nőként kudarcot vallottam. De hát nem is egy nővel volt! Egy korcsot dugott, ami annyit sem érdemel, hogy leköpjék. Ezután a randi után egy időre újra töröltem az alkalmazást, de csakhamar megint azon kaptam magam, hogy unalmas perceimben emberek képei húzgálom jobbra, vagy balra. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy nem vagyok teljesen használhatatlan, hogy érhetek még valamit én is. Így ismertem meg a marokkóit, akivel rendszeresen találkoztam, és több randink is volt az első szex előtt. Vele sokszor játszadoztunk a vajszínű bőrkanapéján, a nem mellesleg igen hangulatos lakásában, s a végén szerettem már barátként gondolni rá. Nem fért a fejembe, hogy egy ennyire szexi pasi mit kereshet rajtam. Tetszett a macsó stílusa, magabiztossága, ugyanakkor udvarias és törődő is volt, s amikor megláttam a szerszámét falfehér lettem – el sem tudtam képzelni, hogyan férhetne belém. Imponáló volt, hogy egy ilyen pasi engem akart. Kellemes találkozóink voltak, egészen addig, amíg a közösülésre került a sor, a viselkedésemért meg a mai napig szégyellem magam. Egyszer azt találtam mondani neki, hogy ha véletlenül elaludnék a sok alkoholtól, akkor nyugodtan kúrjon meg álmomban. Utóbbi remekül illusztrálja az önbecsülésem szintjét depressziósan. Egy tárgy voltam, aki szeretett szexi fehérneműket vásárolni, szőrteleníteni magát, harisnyát húzni, tűzpiros tűsarkúban lépkedni a kőpadlón, és selyemkimonóban borozgatni.  20180914_134014.jpg

Egy idő után már felhagyott azzal, hogy megpróbáljon a kedvemre tenni az ágyban, annak okán, hogy folyamatosan azt sugalltam felé: nem akarom, hogy kielégítsen, hogy kedvemre tegyen, mert nem érdemlek annyit. Ez az öröm nekem nem adathat meg soha. A sikertelen közösülések miatt viszont mélyebbre merültem a depresszióban…

100 botütés

Férfiideálom igencsak változékony volt az évek során, de elmondható, hogy a mediterrán és skandináv (nordikus europid) típusú emberek jöttek be, egzotikusnak, sejtelmesnek találtam őket, bár valószínűleg nem olyanok a való életben, mint amilyen kép a fejemben élt róluk, révén, hogy leginkább sztereotípiák mentén gondolkodtam. Utóbbiak iránti lelkesedésem – egyetemben észak iránti rajongásommal – felerősödött, amikor 16 évesen felfedeztem a vikingmetált, s megismerhettem egy teljesen új szubkultúrát. Mint ahogy egy korábbi bejegyzésben már utaltam rá, régen szélsőjobboldali szimpatizáns voltam (nem is nyúlik vissza ez olyan messzire), hittem a fehér faj felsőbbrendűségét, és megrémített a gondolat, hogy a migráció és a Nyugat-Európában jellemző multikulturalizmus miatt veszélybe kerül. Az volt az elképzelésem, hogy majd összejövök egy észak-európaival, akivel majd olyan utódokat nemzünk, akiknek erős magyar és skandináv génjeinek egyesüléséből egy új, erős, még tökéletesebb rasszot hozunk létre. Magas, szőke, világos hajú, atletikus testalkatú révén meggyőződésem volt, hogy egy északival egyesülve képes lennék erre, hogy majd leszármazottaink megvédjék Európát és a civilizációt. Nagyon csalódott voltam, mikor megállapították, hogy arcberendezésem alapján nem felelek meg az árjaság kritériumainak. Az emberiséget három csoportra osztottam: voltak az építők, a rombolók és fenntartók. Az építők viszik előre az eseményeket, fejlesztik és terelik helyes irányba az emberi kultúrát, erkölcsileg, morálisan felsőbbrendűek, tiszták, tehát nekik kell uralkodni mindenki felett, ebből következően feddhetetlenek. A rombolók mindenfajta fejlődés, és pozitív értelemben vett változásnak kerékkötői, erkölcstelenségükkel, kicsinyességükkel, gőgjükkel romlásba taszítják az emberi fajt.  Végül vannak a fenntartók, akik arra hivatottak, hogy az elért eredményeket szinten tartsák; bár tehetségesek, és néhány kiemelkedő alakjuk beléphet az építők közé, alapvetően nem a progressziót, hanem a szorgalmat, kitartást, és alázatot lehet igazi erényüknek tekinteni, mert ezek azok a tulajdonságok, amik a fenntartáshoz, és az állandóság megtartásához elengedhetetlenek. Nem voltam azonban tisztán szélsőjobbos, mert hagyományosan a baloldalhoz köthető környezetvédelmet és feminizmust is beleépítettem eszmerendszerembe. Ilyen világlátással mondanom sem kell, hogy megvetettem mindenfajta hímneműt, aki nem tisztán fehér keresztény családból származott. Megvetettem minden más, nem európai nemzet gyermekét, kiváltképp a közel-keletieket, bennük láttam a veszélyt, s vehemensen ágáltam már a puszta létezésük ellen is. „Mi az, hogy ezek idejönnek a mi kontinensünkre és silány génkészletükkel és ósdi kultúrájukkal megrontják a csodálatos és prosperáló Öreg Kontinenst?!

Menjenek vissza a sivatagba a kecskéikhez!”

Ilyesféléket gondoltam róluk. Kevés alávalóbb dolgot tudtam elképzelni, mint, hogy egy fehér keresztény nő – noha ők is az europid nagyrasszhoz tartoznak - akár csak egyszer is ágyba bújik egy ilyennel. Fertő! Igencsak hajlamos voltam túlzásokba esni, már-már paródiaszerű kijelentéseket tettem, mintha elsősorban magamat akartam volna meggyőzni valamiről…

Aztán eljött az ominózus nap, amikor közölték velem, hogy meddő vagyok. Mindent megváltoztatott. Párkapcsolatokról való elgondolásaimban fontos szerep jutott a gyereknek, hiszen az anyaság egy nagyon fontos (de nem az egyetlen!) női princípium. Mit tudnék adni egy férfinak, ha nem lehet gyerekem? Logikusan következett, hogy olyan lehengerlő szexuális teljesítményt kell nyújtanom, amivel kompenzálom a dolgot, majdhogynem egy külön filozófiát építettem fel köré, fantáziálásaim megszállottja lettem, egyre gyakoribbá váltak az önkielégítéseim, csodával határos, hogy nem kaptam ínhüvelygyulladást. Ezzel párhuzamosan megnőtt bennem a megfelelési kényszer is, bár ez kezdetben nem okozott különösebb problémát. Gondom az volt, hogy a jó nemi élet mellett azért minden emberben ott van a természetes ösztön a szaporodásra, aminek komoly humánetológiai vonatkozásai is vannak, révén, hogy belénk van kódolva génjeink továbbadásának igénye, de terméketlenségemmel még az utódnemzés lehetőségét is elvenném attól, aki összeköti velem az életét. Létezik egy módszer, amivel teljes androgén érzéketlenséggel élő nők szülhetnek, melynek az a lényege, hogy tekintélyes mennyiségű hormon befecskendezésével kellő méretűre nő meg a méh ahhoz, hogy egy donor által megtermékenyített petesejtet beültessenek, majd megszüli a babát – bár hipopláziás hüvellyel ez nem annyira egyszerű, ezért valószínű, hogy ilyenkor inkább császármetszést végeznek. Sokáig ragaszkodtam ahhoz, hogy majd így szüljek, de egy idő után vallási okok miatt beláttam, hogy nekem ez nem lenne opció. Kit akarnék vele átverni? Meddő vagyok, ezen nincs mit szépíteni. Beletörődtem. Azután rájöttem, hogy a muszlimoknak lehet több feleségük is, így ezt a feladatot más is elláthatná. Volt egy kurzusom, ami a Közel-Keletről szólt, amiben betekintést nyertem ebe az igencsak színes és misztikus kultúrába, és természetesen a vallásról is gyarapodtak ismeretim. A Próféta kedvenc felesége Ajsa volt, aki pedig soha nem szült gyereket a férjének. Talán nem csak a reprodukciós készség az egyetlen érték egy nőben… A Közel-keleti férfiak iránti erőteljes szexuális vonzalmam nagyjából innen datálható, bár meglehet, hogy korábban is voltak ilyesféle érzelmek bennem, csak éppen elfojtottam - ki tudhatja? Már nem csak néhány perces filmecskék jártak a fejemben az ő szereplésükkel, hanem kész erotikus fantáziavilágom, a legrészletesebben összerakva, amiben én leginkább valami tárgyként szerepeltem, akivel akármit meg lehet tenni. Mintha ezekben újraéltem volna az engem ért traumákat, és tagadásom kivetülése lett volna, ragaszkodásomé egy elképzeléshez, egy igazsághoz, mely valójában sosem volt igaz. Diszkomfortos testtudatban éltem, sehol nem leltem a helyem, egyedül ebben az általam felépített veszélyes, mitikus és kiszámíthatatlan, de mégis izgalmas világban éltem mintegy két évig, csak itt tudtam némi vigaszra lelni. Hétköznapi életemet is ezen keresztül érzékeltem, olyan szinten, hogy a végére már teljesen elmosódott a határ a képzelet és valóság között, ami meglátszott a tanulmányi teljesítményemen is, egyre csak romlottak a jegyeim, képtelen voltam az órákon koncentrálni. Minden perc maga volt a kínzás, amit ezen az elképzelt univerzumon kívül éltem, de sajnos minduntalan eszembe jutott, hogy milyen is valójában a testem, a kék pirula, terméketlenségem, és rögtön kétségbeestem. Minél inkább próbáltam a tények elől menekülni, annál inkább fonták nyakam köré ijesztő pókkarjaikat. Teljesen magamba zárkóztam, időm nagy részét a szobám négy fala között töltöttem, sorozatokat nézve, falásrohamok közepette, a hény dolog, mely némi komfortérzetet adott. Folyamatosan építgettem ezt a kis világot, különböző forrásokból összeszedett információkkal, legtöbbször politikai személyek képeit nézegettem. Olajsejkek instagramprofiljait olyan gyakran látogattam (kutattam), hogy az adott országokba való belépéskor valószínűleg megfigyelne a titkosszolgálatuk – bár nagyon is elképzelhető, hogy jelenleg is kitüntetik megtisztelő figyelmükkel kereséseimet. De hát nem tehetek arról, hogy izgalommal tölt el, ha feltérképezhetem az emberek közötti kapcsolati hálót arcrezdüléseik, apró gesztusaik alapján. Miért kéne engem hibáztatni ezért? Az ezzel eltöltött hosszú délutánokon jöttem rá, hogy többet kellene hallgatnom megérzéseimre, és az intuitivitás azegyik meghatározó pozitív tulajdonságom. Pusztán fotókat elemezve megjósoltam egyes politikai eseményeket.

Eme csodás, vad fantáziavilágnak azonban elsősorban erotikus vetülete volt. Olyan kellemesen ronda némelyik közel-keleti úriember, amilyen európai férfi nem lehet soha. Durva, markáns arcvonása némelyiknek olyan, mintha baltával lenne formázva, de ezzel együtt is vonzók tudnak lenni, van bennük valami kiszámíthatatlan, kiismerhetetlen, egy természetes vadság – és ha ehhez egy szép külső is társul, az már maga a megtestesült gyönyör. Gyerekkorom óta lábfétisem van, óvodáskoromban sem tudtam nyugodt lenni, ha meztelen lábfejet láttam, minduntalan el akartam őket takarni, nem bírtam betelni velük, megmagyarázhatatlan vonzódást éreztem irántuk, bár ezt elfojtottam. Most azonban szabadjára engedtem, s gyönyörrel nézegettem a közel-keletiek szandálba bújtatott lábait, izgalomba jöttem tőlük. Meg akartam őket érinteni, a számba venni, rágcsálni, egyenként szopogatni azokat a lábujjakat... Beleborzongok eme sorok írásába. Egyre vadabb és vadabb fantáziálásaim voltak, melyek BDSM-el, kínzással, gyilkossággal voltak vegyesek, az általam nézett pornófilmeknél már csak a fantáziám volt mocskosabb. Fékezhetetlen birtoklási vágyamból adódóan féltékeny típus vagyok, és a monogám kapcsolatok elkötelezettje, így a történeteknek mindig volt egy férfi főszereplője, akivel egyfajta kölcsönös birtokláson és kontrollon alapuló kapcsolatunk volt, jellemzően olyan, ami nélkülöz mindenfajta gyengédséget, tiszteletet, bizalmat – minden olyan tulajdonságot, mely amúgy egy egészséges párkapcsolatot jellemez. Racionálisan nem is igazán illettem az általam teremtett világokba, állandó harcban álltam mindenkivel, a szó minden értelmében különböző voltam tőlük, s ez az összes korábbi elképzelt világban is így volt. Furcsa paradoxon, hogy se a való életben, se a képzeletemben nem találtam a helyem. Világéletemben furcsa, magamnak való embernek tartottak, soha nem tudták hova tenni a harsány, néha kifejezetten fiús viselkedésemet, ahogy a dolgokat csináltam, s ennek következményeként kívülállónak éreztem magam, amit azonban nem feltétlen éltem meg negatívan, mert a kiválasztottság tudatommal együtt – ami eredetileg egykeségem miatt alakulhatott ki, de a kirekesztés csak erősített rajta – kialakult bennem valamiféle felsőbbrendűség érzés, egyfajta meg nem értett zseniként definiáltam önmagam. Ezzel gyerekkoromban, de legalábbis óvodában egészen jól elvoltam, de az időben előre haladva egyre jobban frusztrált az állandó elutasítás, és sikeresen elhitették velem, hogy aki vagyok, az étéktelen, nem méltó az elismerésre, így a ló túloldalára átesve folyamatos megfelelési kényszerem volt. Logikus lenne, hogy az elképzelt párhuzamos dimenziókban egy, a közösség elfogadott, és tisztelt tagja legyek, viszont ennek ellenkezőjét tapasztaltam. Ezzel próbáltam feldolgozni a kiközösítés miatti sebeket, de hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy abból fakadóan, hogy az elfogadást akkor még kizárólag az indivídum elfojtásával tartottam megvalósíthatónak, amit elvetettem, nem akartam tömeg, átlagos, szabálykövető lenni, mint valami nyírásra kész merinójuh, ahogy alázatosan baktat nyiratkozni, bármiféle tudatosság nélkül. Nem tekintettem magamra a társadalom részeként, s ez lekígyózott egészen a tudatalattimig. Néha már önmagamat is megijesztettem, milyen gondolatok is cikáztak a fejemben, már a puszta elképzelés szikrája miatt szégyenkeztem, de tovább feszegettem a határaimat,nem tudtam leállni. Újra kellett definiálnom magam mind nőként, mind emberként, s ennek fontos része volt szexualitásom felfedezése, aminek már biológiai alapja is volt, köszönhetően a beszedett hormonoknak. Naponta végzett önkielégítéseim száma jócskán megugrott, ahogy dzsihádista zenére, gyertyafénynél fojtogattam magam, sokszor órákig, esetleg Perzsa-öbölbeli államokban végrehajtott testi fenyítésekről és kivégzésekről készült titkos felvételeket nézve. 100 botütés jár (elvileg) házasságon kívüli nemi élet éléséért egy nőnek – s én rendszeresen erről fantáziáltam, ahogy egy emelvényen térdelek, hidzsábban és abajában, hátrakötött kézzel, miközben több száz megdühödött, kiabáló férfi szór rám szitokszavakat; én meg kétségbeesve, s bűnbánóan nézek vissza rájuk. Kezd úrrá lenni rajtam a pánik, amikor hirtelen éles fájdalmat érzek a hátamon, s még a lélegzetem is megakad. Visszajöttem a mostba, élek, nem csak létezem. Élek! Újra és újra akarom, még többet és többet! Megfeszítem a hasam és óvatosan elkezdek mozogni, hogy az alhasamba áramló vérrel stimuláljam a csiklómat. Sok az a száz botütés, de nem bánom, hisz megérdemlem, vétkeztem, rossz életű, gonosz, mocskos, erkölcstelen romlott szuka vagyok, ez a vezeklésem – nem mintha szándékomban állna javulni. Szaporodnak a gerincemre mért csapások, s mind intenzívebb a lábaim között lévő kellemes érzés, mígnem görcsbe rándul a testem, tagjaim megmerevednek, és sűrű lihegések közepette eljutok a csúcsra. A botozásnak is vége szakadt, bágyadtan hullok a földe, csupán szapora légzésemből lehet tudni, hogy még élek… Ilyen és ehhez hasonló jeleneteket találtam ki, s nagyon kellemes perceket köszönhettem ennek, miközben maszturbáltam - míg már nem volt elég...

Semmi sem természetellenes, ami fizikailag kivitelezhető

Figyelmeztetés: a szövegben leírt tartalom egyesek számára felkavaró lehet, elolvasása csak saját felelősségre!!!

Tekintse a kedves olvasó ezt a rövidke írást következő bejegyzésem bevezetésének, felvezetése valami igazán nagyszabású, frenetikus őrületnek, egy kellemesen elköltött vacsora utáni borozgatásnak a vajszínű bőrkanapén randipartnerével, ahogy hűvös téli fények világítják be a szobát, melyet a lámpák meleg fénye tompít, és a cserszegi fűszeres kellemesen simogatja a torkot…

Meddőségemmel hatalmas feladat volt megtanulni együtt élni, még a mai napig sem tudtam teljesen elfogadni, mert bár a seb begyógyult, a heg örökre ott marad, s egy részemben mindig is ott lesz a tátongó üresség. A disszonancia mellett, amit az okozott, hogy nőies testem férfi nemi jellegekkel is rendelkezik, ezt is külön meg kellett gyászolnom.  Amikor megtudtam, hogy nem lehet gyerekem, a lelkem egy darabja meghalt. Meg kellett gyászolnom a soha meg nem született gyerekeimet, nőiségem, lényem egy részének elvesztését, azt, hogy az egyik legcsodálatosabb élményt, hogy életet adhassak, soha nem élhetem át, soha nem fedezhetem fel saját arcvonásaimat egy gyerekben. Pedig én sok gyereket akartam. Nagycsaládot. Az első lányomnak még a neve is megvolt, egy csodaszép név, a magyarság egyik ősanyjáról. Emese lett volna. Ez a kis angyal egy másik családba fog megszületni, remélem teljes, boldog élete lesz. Az anyaság az egyik legszebb szerep, amiben egy nő életében benne lehet, és én tudom, hogy nagyon jó anya lennék. Végtelen üresség keletkezett bennem, melyet semmivel sem lehet pótolni, betölteni teljesen. Sokszor ma is összehajtok egy törülközőt, és úgy tartom a karomban, mintha csak egy újszülött lenne benne, s ilyenkor pár másodpercig el tudom felejteni a dolgot. Ennyi jut nekem. Fáj.

Ez a férfiakhoz és a szexualitáshoz való hozzáállásomon is nagy változásokat eszközölt. Jogtörténetből tanultuk, hogy a társadalmi szabályok nagy része – legalábbis ami a nemiséghez köthető – asszerint szerveződött, hogy a nők tudtak gyereket szülni, a férfiak viszont nem, ebből következően, biztosítván, hogy valóban a férjé legyen a gyerek, és a vagyon ne egy fattyúra szálljon, a lányok szüzességét férjhezmenetelükig őrizni kellett. „Egy gyereknek csak az anyja biztos”- tartja a régi mondás[1]. Meglepő, milyen mélyre ható szinten járja át a társadalmat ez a tény. Rólam ezek a szíjak lehullottak egyszer és mindenkorra, és a nemek fölé emelkedtem, önjáró, törvényen kívüli személy lettem. Egy üres, kietlen vászon, terméketlen, kopár sivatag, nemtelen űrlény, Isten groteszk teremtménye, a természet bizarr tréfája. Egy nő herékkel és XY kromoszómákkal. Ilyesminek a puszta megléte ellentmond mindenféle racionalitásnak (szándékosan nem használtam a normalitás szót, napjainkra kissé elcsépelt fogalommá vált, bár szemantikailag kétségkívül érdekes utat járt be), mi helye lenne a világ rendjében egy olyan valaminek, ami képtelen a reprodukcióra? Léteznem se lenne szabad. Ennek ellenére mégis itt vagyok a földön, mégha csak egy megtűrt senkiként is kell lennem, kívül az univerzumon, láthatatlanul, megvetve, elfeledve. Be voltam zárba egy üres, értéktelen vázba, egy mindenfajta következetességet és ésszerűséget megkérdőjelező felépítménybe, belekényszerítve egy idegen entitás bőrébe. Kilátástalan helyzet volt, hiszen igencsak nehezen megoldható, hogy valaki megszabaduljon a testétől – illetve egy módszer mégiscsak létezik, de ezt akkor még tabuként kezeltem, pedig nyilvánvaló megoldást szolgáltatott volna. Egyelőre azonban maradtam, de nyilvánvalóan komoly személyiségtorzuláshoz vezetett az, hogy meg akartam változtatni a megváltoztathatatlant. Mindenfajta erkölcsi tartás kiveszett belőlem, egyre jobban szétcsúsztam, s bár kívülről még mindig az mutattam, hogy minden a legnagyobb rendben velem, elmém valójában maga volt a megtestesült káosz, zűrzavar. Próbáltam egy ideig tartani magam a megszokott normákhoz, és korábbi elképzelésimhez, viszont ha az embernek nem lehet gyereke, a testét idegennek érzi, nem leli helyét az univerzumban, és semmi vesztenivalója, eltiporható, láthatatlan senkinek tartja magát, akkor nehézkes is korábban jellemző erkölcsi szisztémái szerint élnie. Ilyen sokk után lehetetlen.

2020-05-28_23_35_06.jpg

A szerelem, párkapcsolat elvesztette fennkölt jellegét, s csupán a test és állatias ösztönök vezérelte barbár, primitív kölcsönös függéssé silányult, mintha pszichoszeuálisan visszafejlődtem volna az orális szakaszig - ezt támasztja alá, hogy mind többet és többet ettem, nem  is beszélve a dohányzásról és az alkoholról. Jobban belegondolva inkább az orális és anális szakasz közt ragadtam meg félúton, mert a székletürítéshez, hányáshoz és nem utolsó sorban az aberrált szexuális tevékenységekhez kezdett egészen beteges hozzáálásom lenni. Nem kenyerem a prüdéria, bár véleményem szerint a korábbi fejezetek alapján ez nem újdonság, tehát most sem fogok virágnyelven sejtelemesen elhinteni pár morzsát, hogy aztán kikövetkeztessék milyen perverzióim voltak, elvégre akkor értelmetlen lenne vezetnem ezt a blogot. Gátlásaimat levetkőzve – melyet elősegített a hormonok által előidézett libidó – korábban bűnösnek, szégyellnivalónak vélt gondolataimat, amiket pedig minduntalan igyekeztem elfojtani, most a felszínre törtek, s valósággal beleborzongtam milyen perverz is vagyok valójában, le voltam nyűgözve, mintha addig zárva tartó kapuk hirtelen egy teljesen új világot mutattak volna nekem. Belevetettem magam a pornográfia legmélyebb bugyraiba, magamat is meglepve mire is bírtam néha elélvezni. Példának okáért a korábban említett bdsm mellett a zoofília is a palettára került. És milyen izgató belegondolni, hogy egy másik fajba tartozó teremtménnyel a szó szoros értelemben vett állatias módon közösülünk… Leggyakrabban lovakról fantáziáltam, ahogy egy istálló kemény és hideg kőpadlóján elkap, miközben a szénabálák közül kukkolnak. Nem mintha a ló fél méteres hímvesszőjét emberi hüvelybe való behatolásra tervezték volna, mindenesetre elég ösztönzőnek voltak a vonatkozó videók. Másik háztáji állat, amikről mozgóképet láttam, az a disznó volt, tetszett a kamerakezelés és a színésznő szenvtelensége. Szeretem az aljasodást szex közben, döntögetni a tabukat, az nem valamiféle fennkölt, patyolattiszta, ártatlan dolog. Nem. Az egy mocskos, vad, szégyentelen aktus. Éppen ez fogott meg az említett tartalmakban. Ezen kívül angolnás, polipos és egyéb tengeri herkentyűs filmeket is kedveltem, volt találkozóm az emetofíliával is, leginkább az akváriumosak – csuda nép a japán. A legvadabbak mégis a saját agyszüleményeim voltak, amikben tevepókok és különféle rovarok szerepeltek. Tudni kell rólam, hogy tartok mindenféle ízeltlábútól, a hideg futkos a hátamon akár a gondolatától is, hogy a kaparászó lábaikkal a karomon mászkálnak, a látványuktól elfog a páni félelem, a legapróbb mozdulatukra is felsikoltok. Rémisztőek. A BDSM egyik esszenciája az, hogy az ember alapvető testi reakcióit és reflexeit párosítsa az erotikával. Miért is ne lehetne a rettegéssel és félelemmel párosítani? Kedvenc képzetem volt, ahogy egy sivatagi börtönben megbilincselve ülök egy forró délutánon a félhomályban, csupán egy ablakon jön be fény, zöldes, vastag rácsok között, csíkokat festve az okkersárga falakra, sötétkék abayát és hidzsábot viselek, fáradt tekintettel révedek a semmibe – ám egyszer csak megpillantok egy mozgó árnyat, a sarokban, mely sebesen közelít felém, engem elfog a rettegés, hogy vajon mi lehet az, hirtelen élénk és eleven leszek igyekszem kissé arrébb húzni magam, de láncaim nem engednek, ekkor a megvilágított részhez ér, látom, hogy ez egy nagy, csupasz tevepók az, mely egyenesen engem néz, én meg pánikolok, sikítani akarok, segítségért kiáltani, hang mégse jön ki a torkomon, a bestia meg csak jön és jön, teljesen kétségbe vagyok esve, rúgkapálok, próbálok menekülni, de lehetetlen, s amint elér hozzám a pók, lábaimon felmászva elkezd szaladgálni a testemen, megdermedek, mozdulni sem bírok többé, de mégis elfog valamiféle igzalom, egy mélyről jövő késztetés valamire, amit még magam előtt is szégyellek, tagadnám is, de lehetetlen izgató, ahogy sebes lábaival csiklandozza a bőrömet, aztán hasamon lefelé haladva eljut egészen a… - és itt be is fejezném a dolgok részletezését, reményeim szerint a kedves olvasó el tudja képzelni, hogy mi a folytatás. És ha már a tevepók kapcsán szóba került a sivatag…

 

[1] tekintsünk el a modern mesterséges megtermékenyítő eljárásoktól

Egy nemtelen űrlény

Az ember személyiségének egyik legmeghatározóbb része a neme, mely sokkalta összetettebb dolog, mint ahogy egyesek fejében él a kép róla, hiszen több szinten értelmezendő, és nem két különálló pontot, hanem egy skálát kell elképzelni, amikor meg akarjuk határozni önmagunkat. Érdekességképp megemlíteném, hogy már Hippokratész is ezen a skálán értelmezte a nemiséget. Azzal, hogy világossá vált számomra, hogy biológiai szinten nem teljesen női a testem, és a női nemi szervek mellett XY kromoszómákkal és férfi ivarszervekkel születtem, egy igencsak nagy kihívás elé állított, mégpedig, hogy újra kellett értelmeznem magam mind nőként, mind emberként. Nem is biztos, hogy az újratervezés, mint inkább a visszaépítés lenne a megfelelő szó a folyamatra, mert személyiségem legelemibb, legmélyebb része valójában mindig is élt bennem, már egészen kicsi korom óta, csak hatalmas falak és súlyos ajtók mögé volt zárva egy távoli szigeten, megalázva, meggyötörve. Ő volt Auróra. E név eredete még születésemhez, pontosabban annak időpontjához köthető, merthogy November hetedikén születtem, amikor a nagy októberi szocialista forradalom esett meg 79 évvel azelőtt, napra pontosan. Ezen az eseményen fontos szerepet töltött be az Auróra cirkáló, ami lövésével jelt adott a téli palota ostromára, így válva a forradalom jelképévé. Apám ezért kitalálta, hogy majd engem is arról a hajóról fog elnevezni – nem vennék rá mérget, hogy csak poénkodott, mindenesetre anyám nem engedte, hogy ez kerüljön be a születési-anyakönyvi kivonatba. Állítólag a mai napig vannak olyanok, akik erről a névről ismernek. Bár Dorottya lett a hivatalos nevem, az Auróra is legalább ennyire fontos nekem. Nagyon érdekes személyiség, rideg, számító, cinikus, vakmerő, rettenthetetlen, elhivatott, hidegvérű, méltóságteljes, uralkodásra termett. Egyfajta láthatatlan fonal köti össze a természetfelettivel, megérzései mindig igazak, és ha ő irányít, az események igencsak emlékezetesek, és nem várt módon alakulnak. Egészen kicsi gyerekkoromban még meg tudtam élni, de említett tulajdonságai miatt rengeteg konfliktusom volt, így óvoda végére szinte teljesen elfojtottam magamban, és felvettem egy szerepet, melyet majd két évtizeden keresztül játszottam. Egy jelentéktelen senki volt, gyáva alak, aki soha nem állt ki önmagáért, hanem mindig környezete elvárásai szerint cselekedett. Annyi ideig játszottam el, hogy már szinte le is hittem, hogy ez én vagyok, és nem is az volt a baj, hogy a többi embert akartam becsapni, hanem saját magamat is. Gyenge, hiteltelen alakítás volt. Aurórát rengetegszer bántottam, kínoztam, és mindinkább el akartam felejteni, egyre mélyebbre és mélyebbre ástam magamba, próbáltam elfelejteni, de rettenetesen hiányzott, és a hosszú évek alatt csak az tartotta bennem a lelket, azért nem adtam fel, mert tudtam, hogy egyszer visszatér. A mai napig nagyon szeretek tükörbe nézni, ami gyerekkoromig vezethető vissza. Ha láttam a tükörképem, néha megláttam őt, ezért minden alkalmat megragadtam, hogy találkozzak vele. Fürkésztem és fürkésztem az előttem álló alakot, hátha megpillantom. Ott volt mindig. Évtizedes fogsága alatt akárhogyan is próbáltam elzárni, elfojtani, megsemmisíteni, soha nem pusztult el, akármilyen viszontagságokat is kellet elviselnie. Ő túlél mindent. Szeretek kettesben lenni vele. Feltöltődök olyankor. Bűntudatom van amiatt, hogy olyan hosszú ideig nem engedtem előtörni, s nagy hiba is volt. Így amikor egyszer kitör, abba az egész világ beleremeg. Egy parányi szegleten volt, s erősödött, készült a visszatérésre. Igazam lett. Nem pusztult el, sőt. A messzi távolból végig velem volt. Hol ostromolta az általam felhúzott falakat, hol hangosan jajveszékelt, zokogott, hogy észrevegyem, de nagyon sokszor ült, kivárt, mindeközben képezte, fejlesztett, edzette önmagát. Néha találkoztam is vele. Ezeken az alkalmakon kettesben beszélgettünk, sétáltunk, de néha táncoltunk is, s mindig megerősített engem. S a megannyi alternatív idősíkon, dimenzióban vagy életúton is mindig ő volt velem, de sok esetben a háttérből ő irányított. Csak el kellett jönnie a megfelelő alkalomnak, amikor lehetősége volt kiszabadulni. És eljött, azon a bizonyos őszi napon. Összeomlott minden díszlet, minden felépítmény. Soha többé nem tudtam megjátszani magam. Az évtizedes színjáték hatására a testemtől is eltávolodtam, mintha az másé lett volna, s a diagnózis erre csak ráerősített.

Ebben a diszszociatív testtudatban fizikailag a végletekig terhelhető voltam. Az előző fejezetben már utaltam a BDSM iránti érdeklődésemre és az önbántalmazásra, de más téren is megmutatkozott ez. Olyan szinten zsákmányoltam ki a szervezetem egészségtelen ételekkel, és a rengeteg kávéval, hogy kis híján ráment az egészségem. Képes voltam arra, hogy napokig ne egyek meleg ételt, csak salátákat, csokikat, péksüteményeket, és emellé szó szerint literszámra igyam a kávékat. Szakdolgozat íráskor a végén már heti negyven csésze espressot ittam, emellé alig ettem, s számos alkalommal voltam ébren több, mint 24 órát. Legalább tízszer látogattam a toalettet, nagydologgal, állandó éber állapotban soha nem tudtam kipihenni magam, stresszltem, és végül lefogytam 60 kilóra, ami a 185 cm-hez elég kevés, a diplomaosztómra hízókúráznom kellett, és nyár elején nem mertem rövidnadrágot viselni, vékony lábaim látványa miatt. A legijesztőbb az, hogy ez volt a legkevesebb. Az emésztésemet olyan szinten tettem tönkre, hogy legalább fél év kellett, ahhoz, hogy helyreálljon. Korábban sima, feszes arcbőröm megereszkedett, beszürkült, problémák azóta is vannak vele. Nem volt fontos számomra az egészségem, feleslegesnek éreztem az összes orvosi vizsgálatot, nem is mentem el a szükséges ellenőrzésekre, legyen az ortopédus, háziorvos, fogorvos. Zsíros, magas szénhidráttartalmú, üres kalóriát tartalmazó ételeket ettem, mellé a rengeteg koffeint ittam, s persze az alkoholt meg a cigarettát sem vetettem meg. Ezzel szemben a külsőmre nagyon igényes voltam, milyen ruhát veszek fel, hogyan sminkelek, hogy áll a hajam – ezeknek hatalmas jelentőséget tulajdonítottam, és rengeteg energiát fektettem beléjük. Egyre több pénzt költöttem ruhákra, cipőkre, kozmetikai termékekre, mintegy külsőségekkel palástolva a tényt, hogy belülről egy roncs voltam. Ilyenkor egy számomra idegen testet öltöztettem, hogy úgy tűnjön, mintha tökéletes lenne minden. Cselekedeteimet egy kiüresedett vázként csináltam, mechanikusan, tudattalanul. Korábban már említettem, hogy testképzavaros voltam, de az fejletlen leányalakomnak és az elmaradt pubertásnak volt köszönhető, de ez a helyzet egészen más volt. Most egy számomra idegen, defektes, beteg valakivel kellett együtt élnem. Teher volt, lehúzott, megbénított. Eleinte egy rokkant, sérült embernek tűnt, aki támogatásra és segítségre szorult, mindezen támogatást meg is kapta tőlem. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy valójában egyáltalán nem olyan esendő, mint ahogy látszik. Elvette az életemet, átvette a helyem minden területen. Órákra, bulizni, társaságba, könyvtárba, bevásárolni, orvoshoz ő ment el, én addig otthon ültem, a mindent felemésztő magányban, bezárkózva, szürkeségben. Az egyedüllét szó is teljesen új értelmet nyert. Leginkább az nyomasztott a helyzetben, hogy nem láttam belőle a kiutat, és a gondolattól, hogy ilyen megkeseredett, megtört állapotban fogom leélni egész hátralévő életem, még nyomorultabbul éreztem magam. Egy torz, értéktelen, sápadt, rosszindulatú lény pillantott vissza rám minden alkalommal, amikor csak tükörbe néztem. Nem volt neme.

A lejtő tetején

Egy igen tartalmas nyár után tértem vissza az egyetemre, élményekkel és tapasztalatokkal gazdagon. Megjártam Finnországot, ahol egy nyári egyetem keretében három fantasztikus hetet tölthettem el, és a rengeteg program mellett nyelvtudásom is sokat fejlődött, végleg beleszerettem a kultúrába. Utána először végeztem diákmunkát, így némi plusz bevételre is szert tettem, mely egy zenei fesztiválon esett meg, így nem csak anyagilag jártam jól. Igencsak tartalmas évnek néztem elébe, lévén, hogy akkor szakdogáztam. Mindig vártam a szemeszter eleji gondtalanságot, és úgy éreztem, enyém az egész világ, minden tökéletesnek tűnt. Pedig korántsem volt így, csak nem figyeltem oda a jelekre. A nyári pörgés valamennyire el tudta terelni gondolataimat az egyértelműről, ha felszínre is tört, gyorsan hárítottam. Aztán elkezdődött a szemeszter. A városban tapasztalható hatalmas pezsgés, és nagy hévvel meginduló élet mindig izgatottsággal töltött el, alig vártam, hogy újra belevessem magam, de ezúttal valami nem stimmelt. Számos helyre elhívtak, ahova eleinte el-eljárkáltam, viszont nagyon hamar elkezdtem kimaradozni a bulikból, a társadalmi életből, és egyre inkább négy fal között töltöttem az időmet, terhesnek éreztem mások társaságát, nem akartam kiszakadni jól megszokott komfortzónámból. A probléma viszont az volt, hogy már a gondolataimtól sem bírtam szabadulni, mert minduntalan eszembe jutott, hogy valójában mi vagyok, s ez volt az egészben a legkétségbeejtőbb: se a valóságban, se a fantáziám által felépített világokban nem leltem menedékre immár. Bármit megtettem volna, hogy szabaduljak, csak az volt a probléma, hogy nem volt hova. Legszívesebben új életet kezdtem volna egy új személyazonossággal, de persze ez nem volt opció. Reggelente egyre nagyobb megterhelést jelentett az ágyból való kikelés, a tanulást illetően szinte az összes motiváció kiveszett belőlem, és azt felváltotta a megfelelési kényszer és kötelességtudat, minden értelmét vesztette, a jövőmet illetően meg még mindig régi beidegződéseimet kergettem, miszerint én gyereket fogok szülni, egy speciális orvosi eljárásnak köszönhetően. A képzeletemben megélt biológiai anyaságom valamennyire megnyugvást hozott, de csakhamar mindig a valóság sivár és kietlen vermében találtam magam, melyből nem volt kiút. Ebben a helyzetben kizárólag a zenehallgatás és sorozatnézés jelentette az egyetlen menedéket, mert kellően lekötötte a figyelmem ahhoz, hogy ne az elképzelt univerzumban éljek, de képes volt elterelni a figyelmem a valóságról is. Próbáltam eljátszani annak a valakinek a szerepét, akit oly sok éve, de egyre gyengébb volt az alakítás, női nemi identitásom megingott, összetört. Ez azonban nem azt jelenti, hogy férfiként határoztam volna meg önmagam. Egy, a társadalom szerint kifejezetten sudár, vékony alakom volt, az arcom elég formás, viszont volt egy méhem, ami egy gyerek kihordására alkalmatlan volt, ivarszerveim pedig férfiasak voltak. A dolgok eme paradox felállásában egy nemtelen űrlénynek láttam magam, egy selejtnek, a természet hibás termékének. Meggyűlöltem a testem, szabadulni akartam tőle. Akkortájt kezdtem el aktívan dohányozni, hosszú perceket töltöttem vékony szálak elfüstölésével a hátsó teraszon, üveges tekintettel bámulva a kertet. Egyik este, midőn kávéfőzéshez gyújtottam meg a gázrózsát, elidőzött a tekintetem a gyufa parázsló fején, s elmerengtem a vibráló vöröses színen. Bajos lenne megmondani, mi vitt rá arra, hogy a karomhoz nyomjam, mivel nem gondolkodtam, csupán cselekedtem, de valószínűsíthetően sikerült levetkőznöm annyira gátlásaimat, hogy megtegyem, tudniillik már korábban is megfordult a fejemben, milyen érzés lehet égő tárgyat a bőrnek nyomni. Hangos szisszenő hang hallatszott, és enyhe égett szag terjengett a levegőben. Élveztem. Élveztem, hogy újra éltem, a fájdalom visszahozott az itt és mostba. Elfogott egy olyan, semmihez nem fogható erő, amit már rég nem éreztem: én irányítottam, átvettem az uralmat a testem felett. Hirtelen nagyon izagtott lettem, mintha hazataláltam volna, egy teljesen új világot fedeztem fel. Hittem, hogy a testi fájdalom elhoz valamit, amit régen kerestem. Ettől kezdve mindig ezt kerestem, és az önbántalmazás rendszeressé vált, melynek nyomai soha nem fognak eltűnni a karomról, de nem is bánom. Mementóként őrzik a nehéz időket, s emlékeztetnek engem arra, hogy milyen nagy utat jártam be. Felfedeztem az önkielégítés egy új formáját is, soha nem fogom elfeledni azt az estét, amikor az új módszerrel jutottam el a csúcsra, s noha hosszabb volt így elérnem - akár tíz percbe is beletelt, szemben a korábbi fél percnél - mégis hatásosabb volt. Ez a technika már jóval csintalanabb, s olyankor mindig nőnek éreztem magam. A BDSM irányába történő érdeklődésem is megnőtt, mely autoerotikus fojtogatással kezdődött. Oxigénhiányos állapotban sokkal intenzívebb az orgazmus, és amikor hirtelen oxigént kap az agy, csodálatosan kábult állapotot lehet elérni. Egyszer, közel három és fél perc fojtogatás után – bár pontosan nem tudom megmondani mennyi ideig csináltam, mivel ilyenkor másként érzékeljük az időt, mindenesetre ennyire saccolom -  olyan állapotba kerültem, hogy hallucináltam, mintha lelkem elhagyta volna testet, és hegyek közt röpülve egésze az égig felszállt volna. Pompás napsütötte bércek fölött jártam, boldog, örömteli pillanatok voltak, aztán mégis vége lett. Onnantól kezdve midig ezt a hatást akartam elérni, mindinkább erősebben ragadtam meg a torkom, nem engedtem a szorításon, és belevájtam a körmöm az irhámba, de egy fonott övet is gyakran használtam erre a célra. A lényeg ilyenkor az, hogy teljesen át kell venni az irányítást a test felett, mely nagyfokú önfegyelmet igényel. Nem szabad hagyni, hogy elfogjon minket a pánik. Annyit csináltam, hogy elmozdult a légcsövem, pozitívum viszont, hogy több mint három percig bírom a víz alatt egy levegővétellel.  Pornóból is egyre durvábbat, bizarrabbat néztem, véleményem szerint szükségtelen megjelölni a műfajt, ki lehet következtetni milyen jellegű videók voltak a palettán. Mindazonáltal lelkileg borzalmas állapotban voltam, már akkor is, és rengeteg tárgyat vettem fel, hogy az alapképzés utolsó szemeszterére már ne legyen annyi teljesítendő kurzusom, meg akartam felelni az iskolapadban, ha az élet egyik meghatározó területén már kudarcot vallottam. Kávéból annyit fogyasztottam, hogy folyamatos éber állapotban soha nem bírtam kipihenni magam, és az éjszakázásaim is gyakoribbá váltak, gyors tempót diktáltam. Vizsgaidőszakban mindösszesen egy teljesítendő vizsgám volt, de azt január végéig halasztottam, pedig bőven lett volna időm felkészülni. Különösen hideg tél volt abban az évben, rideg, száraz…

Egy igen fontos momentumot meg kell említenem arról a télről: előbújtam az egyik barátnőmnek és élettársának. Azt már elmondtam neki korábban, hogy meddő vagyok, de interszex állapotomat akkor mondtam el először. Nem bírtam magamban tartani, el akartam mondani, s úgy éreztem eljött az ideje, és bár biztos voltam benne, hogy nem lesznek elítélőek, mégis izgultam a reakciójuk miatt. Empatikusak és kedvesek voltak, megköszönték, hogy megosztottam velük ezt a titkot, mely már régen nyomta szívemet, megtiszteltetésnek vették. Örültem, hogy volt végre valaki, akivel tudtam erről beszélni, anyáméknál tabusítottam, borzalmasan szégyelltem magam előttük. A barátaimnak viszotn meg tudtam nyílni, és sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, őszintébb lett a kacsolat. Egy kő leesett a szívemről, és a terhet onnantól kezdve velem együtt cipelték. Soha  nem lehetek nekik elég hálás ezért. Fontos az előbújás!

Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz

Interszexualitásom kiderülése egy olyan aspektusban is változást hozott, ami minden várakozásommal ellentétesen történt – mégpedig, hogy vallásos lettem, és megtanultam, mit jelent hinni Istenben. Véleményem szerint napjainkban ez az egyik leginkább félreértett fogalomkör, és pont ez az egyik oka annak, hogy sokakban ellenérzéseket szül, akárcsak a téma említése is, mely szerteágazó történelmi, társadalmi és kulturális jelenségek eredménye. Blogomat kifejezetten szubjektív nézőpontból, sajt megéléseim és eszmeiségem szerint írom annak érdekében, hogy történetem és megéléseim minél jobban átérezhetőek legyenek, s ebben ennél a bejegyzésnél sem kívánok eltérni, mert bár tudom, hogy témánkkal egy kifejezetten ingoványos talajra érkeztünk, a kontinuitás megkívánja, hogy a megszokott fogalmazásmóddal éljek.

Mielőtt a diagnózis utáni hitemre rátérnék, szükségszerű felvázolnom előtte milyen volt az, s miképp formálódott. Már gyerekkoromtól kezdve éreztem egy erőteljes kapcsolódást a természetfelettivel, valami láthatatlan fonal kötött vele össze, s mindenben a mágiát kerestem. Lenyűgöztek a mítoszok, legendák, a bennük megfogalmazott történetek dramaturgiája, tanulságaik és a rendszer, ahogy a minket körülvevő világot leírta. Főleg a germán, ógörög és keresztény írásokat forgattam, legkedvesebb olvasmányom egy pompás képekkel illusztrált Biblia volt, melyben a teremtést a kozmosz és dinoszauruszok képei kísérték; ezek mellett a magyar folklór alakjainak és a különböző népi babonáknak is rajongója voltam. 2020-04-10_14_26_53_1.jpgElképzeltem, hogy én is a művek lapjain lévő történetek résztvevője vagyok, de saját történeteket is kitaláltam, ahol egyfajta szakrális személyként vizionáltam magam: diplomataként, harcosként, politikusként, uralkodóként. Különösen szerettem a természetet, kiváltképp a hegyeket és vízpartokat, mivel azokon a helyeken éreztem legintenzívebben a természetfölötti jelenlétét. Görögkatolikus vallásommal azonban soha nem tudtam mit kezdeni. Egyfelől, fogékony voltam a természetfeletti és spirituális dolgokra, és a fentebb leírtakból világosan látszódhat az is, hogy a bibliai témák sem hagytak hidegen, másfelől viszont a vallással, mint intézménnyel és a felsőbb erőnek való behódolással komoly fenntartásaim voltak. Az isteni hatalom elismerését az indivídum feladásával azonosítottam, és az egyházi rendbe való betagozódást is elvetettem, pedig magyar mércével mérve vallásos neveltetésben részesültem – s, hogy ezt mire értem? Manapság gyakorta hivatkoznak arra a különböző orgánumok, hogy hazánk egy keresztény ország, mely a szó formális értelmében talán még igaz is, mert valóban ahhoz a kultúrkörhöz tartozunk. Ugyanakkor atekintetben, hogy mennyien tartják tényleg a vallásukat, és élik az életüket a Szentírás szerint – innen nézve Magyarország ateista, és ha a saját értelmezésemet veszem alapul, ez a szám még annál is alacsonyabb. Gyerekkoromban minden vasárnap le kellett mennem a templomba, amit rettenetesen utáltam, mivel rendkívül unalmasnak találtam, ahogy másfél órán keresztül dallamtalanul énekelt félszáz, zömmel nyugdíjaskorú ember, hétről-hétre ugyanazt. Hittanra is eljártam egy időben, ahol mindig kívülállónak éreztem magam, mert én nem voltam olyan mélyen hívő keresztény, mint a többiek – illetve akkor még nem értettem a vallásosság lényegét. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy eleinte nem élveztem az órákat, de egy idő után egyáltalán nem vettem komolyan, vallástól való eltávolodásom okán. Nem akartam beállni a sorba, kikértem magamnak minden egyes alkalommal, amikor ilyen részek hangzottak el imádság közben, hogy „Isten báránya”, „Isten szolgái”, és más hasonló cirádák. Miért alkotott volna a Teremtő személytelen lelkeket pusztán azért, hogy imádják őt, ha a tanítások ezzel ellentétesnek írják le természetét? Önálló, független személyiségeknek teremtette az embert, a saját képmására, aki gondolkodik és túllép állatias ösztöneinek korlátain, s ebbe az eszmeiségbe számomra nem fért bele az egyes dogmák és erkölcsi szabályok feltétel nélküli elfogadása, és (az akkor még fikciósnak tűnő) felsőbb hatalom előtti meghunyászkodás.  A szüleim egészen sokáig kitartóan próbáltak engem a vallás felé terelni, de ezen törekvéseik sikertelenek voltak, én meg passzív-agresszív magatartással viszonoztam ezeket. Neveltetésem egyéb aspektusai is csak távolított a hittől. Megmaradtak bennem olyan momentumok, mint amikor anyám több ízben a tízparancsolatra hivatkozva szidott meg, mely igencsak következetlen volt, mivel ő maga sem ahhoz tartva élte mindennapjait, emellett többször olyan dolgokat is meg kellett gyónnom a papnak, amiket nem éreztem bűnnek – maga az egész procedúra egy színjátéknak tűnt nekem akkor. Lehet, hogy bűnöm mindössze annyi volt, hogy nem az az ember voltam, aki a fejben létezett? Ki tudja… Egyszer apám finoman értésem re adta, hogy nem kellene mindenhova pentagrammákat rajzolnom, mert az a sátán jegye – ehhez a történethez hozzátartozik, hogy az egyik, amúgy vallásos osztálytársam mondta nekem, hogy az Isten jele. Belegondolva ez a történet elég bizarr. A spiritualitás nem veszett ki bennem ekkor, de mivel az valódi személyiségemnek szerves része volt, egyéb tulajdonságaimmal együtt azt is eltemettem magamban. A vasárnap reggel mindig a taktikázásról szólt, hogy ne kelljen aznap misére mennem. Utáltam, hogy meg kell játszanom a hívőt, bár hozzátenném, rosszul csináltam azt, mivel meglehetősen feltűnő volt, hogy csak mímelés. Ez odáig fajult, hogy Istent nyíltan megtagadva ateista lettem – anyámat soha sem láttam olyan kétségbeesettnek, mint amikor ezt elmondtam neki, apám kevésbé vette rosszul, pedig pont az ő reakciójától tartottam inkább. Ő csak tinédzserkori lázadásnak vette az egészet, amiben volt némi igazság. Így hát éveken keresztül ateistaként, kizárólag a racionalitás és a természettudományok szemüvegén keresztül értelmeztem a világot, úgy éreztem az életfelfogásom összeegyeztethetetlen a vallásossággal. Eléldegéltem ebben a tudatban évekig, mígnem kiderült, hogy interszex vagyok. A diagnózis után közvetlenül a teljes életem, személyiségem, minden, ami addig lényeges volt, megszűnt létezni. Ott álltam egyedül, húszévesen, nőies testben, herékkel, XY kromoszómákkal, meddőn, identitásvesztetten, célok nélkül és próbáltam kiutat keresni a káoszból. Azt gondoltam, Isten nem létezhet – miért tette volna „ezt” velem, miért teremtett volna ilyenné? Egy torzszülött, nemtelen űrlénynek láttam magam, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. Nem akartam még csak a templom közelébe se kerülni, nem találtam helyem egy olyan vallásban, ahol egy nő első számú értékét a termékenységében mérték. Nő vagyok egyáltalán? Ha az nem, akkor mi? Az egész addigi életem egy hamis illúzió volt, amit egy összeesküvés-elmélet keretében rendeztek meg nekem – mintha az egész világmindenség rám figyelt volna azok alatt az évek alatt. Ez megriasztott, el akartam bújni a világ szeme elől, láthatatlanná válni, olyannak lenni, mint mindenki más, visszabújni a csigaházba. Kifejezetten vallásellenes lettem, sokszor vizionáltam égő templomot, és átkoztam magát az intézményt, megkeseredetten szidtam minden egyes dogmát, ami csak eszembe jutott, és intenzíven feltört bennem az összes, sérelemként megélt gyerekkori emlék. Gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy ilyen voltam. Gyűlöltem, hogy nem tudtam rajta változtatni. Gyűlöltem, hogy nem tudtam meg korábban. Gyűlöltem mindenkit, aki nem volt „ilyen”.  Gyűlöltem Istent, amiért ilyenné teremtett – és ekkor valami megváltozott. Rájöttem, hogy hiszek Istenben, mégha ez negatív érzésekkel is párosult. Létezik, s mindvégig jelen volt, nem hagyott cserben. Olyasmi volt ez a felismerés, mintha megelégelve sokéves eltévelyedésemet, és hitetlenségemet, megfogta volna a kezem, és elvezetett volna az igazságig, és egy bársonyfüggönyt félrehúzva megmutatta volna a való világot, a díszletek mögött.

  • Nem hiszed, hogy létezek? Hadd mutassak neked valamit! –

Segített visszatérnem a helyes útra, és beláttam, hogy mindvégig velem, volt, csak meg kellett érnem ahhoz, s éreztem a szeretetét és gondoskodását. Férfi kromoszómákkal születtem, de mégis női testem lett, és nőként élhetem az életem. Ezzel egy csodálatos ajándékot adott nekem, és egy lehetőséget egy boldog életre, mely bár kihívásokkal teli, tudván, hogy mellettem van és vigyáz rám, nincs az az akadály, amit ne tudnék legyőzni. Akkor értettem meg, mit is jelent vallásosnak lenni: közel lenni egy felsőbb hatalomhoz, és hinni benne, s felülemelkedni a kicsinyes emberi élet korlátain ezáltal. Egy kis megnyugvást hozott ez a lelkemnek. Nehezen tudtam mit kezdeni újonnan felfedezett hitemmel kapcsolatban, különböző szerepeket próbálgattam, illetőleg idealizáltam, mert megélni nem igazán éltem meg azokat. Kezdetben még a rendkívül konzervatív római katolikus módon fogtam fel az dolgot és gondolatvilágomban egy hagyományos, háztartásbeli, rendszeresen templomba járó, délnémet asszonyoz hasonlóan ábrázoltam magam, aki egy viszonylag boldog házasságban neveli a sok-sok gyerekét. Utána muszlim környezetbe helyeztem magam, bár utóbbinak volt egy erőteljes szexuális töltete is, de erről egy későbbi bejegyzésben fogok írni bővebben. Ez volt egyébként a legtartósabb. Utána szektavezető szerepében idealizáltam magam, egy militáns szervezet keretei között, ahol hatalmas csarnokokban napokon keresztül csak imádkozunk. Kissé vallási fanatistává váltam, de nem abban az értelemben, hogy onnantól kezdve a tízparancsolat és a Biblia szabályainak betartása határozta meg mindennapi cselekedeteimet, és minden vasárnap reggelt a templom padjai között kezdtem – nem, ezt úgy kell elképzelni, hogy minden, ami szerintem nem illett bele a vallásba, a dogmáiba - tulajdonképpen ami csak a személyes elgondolásaimtól eltért az ideálisnak tartott egyház képétől, már rögtön kígyót-békát kiáltottam rá (és akkor még finoman fogalmaztam). Számtalan alkalommal tettem kifejezetten Istenkáromló megjegyzéseket a felsőbb papság egyes vezetőire, nemtetszésemet fejeztem ki a pápa egyes nyilatkozataira, de még a hívekre is, ugyanakkor sose szálltam magamba, eszembe se jutott önkritikát gyakorolni, rögeszmémmé vált, hogy mindenki más felelős a kereszténység napjainkban tapasztalható nem túl előnyös helyzetéért és a személyes problémáimért. A személyiségem azon a bizonyos őszi napon meghasadt a genetikai intézetben, s amíg csak a romokat takarítottam és az építkezés korai stádiumában voltam, nyilvánvalóan lehetetlen volt integrálni újonnan felfedezett vallásosságomat a személyiségembe, elsőként azt kellett újra felépíteni. Miután az alapok és a felépítmény elkészült, ez is a helyére kerülhetett. Istenen való hitem sokat segített nekem, hogy újra a helyes úton járjak, és megértettem az alázat és tolerancia valódi értelmét, segített jobb emberré válni. Könyörgéseimben mindig a válaszokat kerestem, melyek mindvégig ott voltak a szemem előtt. Nőként élhetek, de cserébe a termékenységemet kérte – Isten egyik kezével ad, a másikkal elvesz.

Fél pirula minden reggel - II. rész

Legyen ez a bejegyzés egyfajta bűnbánat az LMBTQIA+ közösség felé. Ahogy korábbi írásaimban már említettem, régen meglehetősen homo/transzofób voltam – tulajdonképpen a betűszó valamennyi betűjével szemben erősen előítéletes és kirekesztő magatartást tanúsítottam, de behatóbban csak előbbi kettőt ismertem. Kis ízelítőt szeretnék adni abból, hogy miket miért gondoltam, s reményeim szerint a dolgok mögött álló pszichológiai folyamatokra is rávilágíthatok. A téma érzékenységére való tekintettel szeretném a figyelmeztetni a kedves olvasót, hogy a leírtak egyesek számára felkavaróak, a nyugalom megzavarására alkalmasak lehetnek!!!

A hormonkezelés kezdeteit jellemző izgatottságot, és elégedettséget csakhamar felváltotta a szégyenérzet és kötelességtudat. Tudatosult bennem genetikai állapotom, de olyan szinten, mint ahogy korábban tettem, már képtelen voltam tagadni a dolgot. Minden reggel, amikor elővettem a kis sárga tárcsát, fordítottam egyet rajta, s az aznapi adagomat kiporcióztam, bevétele után a tükörbe nézve egy megtört, beteg embert láttam. Soha többé nem tudtam „szépségvitaminként” a tekinteni rá. Egy bélyeggé vált számomra, mely nyomot hagyott rajtam, s emlékeztetett a valóságra. Minél jobban próbáltam tagadni és elfojtani a dolgot, annál erősebben tört a felszínre. Meg akartam felelni egy ideának, egy képnek, s meggyőztem magam arról, hogy az életem még mindig ugyanazokra az alapokra épül, mint korábban. Begubóztam gondolatvilágom egy távol eső kicsiny szegletébe, remélve, hogy démonjaim nem érnek ott utol, de csalódnom kellett. Rövid ideig meg tudtam ugyan feledkezni a gondjaimról, de minduntalan visszarántott valami a „most”-ba. Még a puszta gondolatától is irtóztam, hogy nemi jellegzetességeim férfiakra jellemző vonásokkal is rendelkeznek. Nőnek születtem, nőként nevelkedtem, nő voltam, vagyok, leszek. Mániákusan féltem attól, hogy kiderül, interszex vagyok. A tablettákat eldugtam egy fiók legmélyére, s szívem szerint elő sem vettem volna őket, soha többé. Noha foggal-körömmel ragaszkodtam korábbi önképemhez, és ahhoz, hogy gyereket szüljek, már tisztában voltam vele, hogy minden, amit korábban igaznak hittem, csak egy ügyesen felépített díszlet volt, amit csak azért hoztak létre, hogy saját életem mellékszereplőjeként tengessem mindennapjaimat. Ezt rettenetesen utáltam, képtelen voltam megbékélni önmagammal, s a problémáimat is minduntalan szőnyeg alá söpörtem. Ebből kifolyólag iszonyatosan feszült voltam, állandóan éber voltam, figyeltem minden egyes megnyilvánulásomra, mondatomra, hogy még véletlenül se tudódjon ki a titkom. Egyre kevesebb helyre jártam el, kerültem az emberek társaságát, időm nagy részét négy fal között töltöttem. Az ebből fakadó szorongásomat másokra vetítettem ki, első sorban a szexuális és nemi kisebbségekre. Néha rá-rákerestem a keresőben az ’interszex’ szóra, s ilyenkor gyakran előjött az LMBTQIA+ betűszó. Gyűlöltem, hogy ott volt az a bizonyos i. Nem akartam belenyugodni, hogy egy olyan közösség tagja legyek, amit azelőtt évekig megvetettem, s minden ilyen elképzeléstől elzárkóztam. Gyerekkorom óta éreztem, hogy más vagyok, mint a többi ember, hogy azok a nemi szerepek, amiket a környezetem mutatott, s elvárták tőlem, hogy azok szerint éljek, idegenek voltak számomra. Nő voltam, de másképp közelítettem meg a dolgot. Lenéztem mindenkit, aki a sztereotípiákat és az adott nemnél megszokott viselkedésmintákat követte – beálltak a sorba, nem volt egyéniségük, egy egységes séma mentén léteztek, mintha nem önálló indivídumok lettek volna. Nem akartam olyan lenni, mint a többiek, s mindig arra törekedtem, hogy ne lehessem engem korlátok közé szorítani. Emiatt sokszor kiközösítettek, állandóan azt tapasztaltam, hogy pozitív visszajelzéseket azok kaptak, akik az elvártak szerint viselkedtek. Nem értettem, mi baj lehet velem, hiszen én is ember vagyok, én is lány vagyok, s úgy szeretem magam, ahogy vagyok. A figyelem és szeretethiányom végül mégis győzedelmeskedett. Így valós személyiségemet háttérbe szorítva megpróbáltam eljátszani egy szerepet, amitől irtóztam, hiszen tisztában voltam vele, hogy az nem én vagyok. Majdnem két évtizedet éltem le így, és kialakult bennem egy erős utálat olyanok iránt, akik vállalni merték önmagukat. A melegek elleni kirohanásaimat és ellenérzéseimet eredetileg az irigység és tisztelet motiválta. Ők elég bátrak voltak ahhoz, hogy vállalják a valódi lényüket, kilépjenek az árnyékvilágból, és láthatóak legyenek – erre én képtelen voltam. Azzal a fogalommal, hogy ’transznemű’ csak jóval később, kiskamaszként találkoztam először, de igazán nem tudtam mit kezdeni vele. Furcsa volt, hogy egyesek miért akarnák megváltoztatni a nemüket, vállalva a rengeteg fájdalmas műtétet és az esetleges kirekesztést, ha amúgy leélhetnek egy nyugodt életet. Valamiféle pszichés zavarként tekintettem rá. Egyébként a transzneműeket és transzvesztitákat sokáig kevertem. A drag queeneket gyerekkorom óta nagyon menőnek tartottam, tetszett az explicit stílusuk. Egyszer élőkönyvtárban vettem részt gimnáziumban, ahol többek között egy transz nővel is volt szerencsém találkozni. Érdekes élmény volt hallani a történetét, megéléseit, és különösen megmaradt bennem, hogy gyönyörűek voltak a szemei. Ebben az esetben az érzékenyítés elérte célját. Amúgy továbbra is előítéletesen viseltettem irányukba, személyes korlátaimat, frusztrációimat rájuk vetítettem ki. Ők képek voltak önazonosan élni, én nem. Meglepő lehet, hogy korábban az interszex emberekkel szemben is voltak ellenérzéseim, bár akkor még a szót sem ismertem, és elképzelésem ezekről az emberekről annyi volt, hogy férfi és női nemi szervekkel is rendelkeznek, legtöbbször nőiesek, és maximum a sértő hermafrodita szót ismertem, amit ehhez a csoporthoz tudtam kötni. Csak halvány sejtésem volt arról, hogy egy ilyen ember miken mehet keresztül élete folyamán, azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy évekkel később a saját bőrömön fogom tapasztalni…

A diagnózis mindent lerombolt, amit hosszú évekig építgettem, és a végére szinte már el is hittem, hogy az a valódi személyiségem. Mindent megtettem azért, hogy a környezetem, a táradalom, a szüleim lefogadjanak, s egy rosszul eljátszott, szinte már ripacskodó mellékszerepben tetszelegtem a mindennapokban. Miután bebizonyosodott, hogy nemi differenciálódásom nem a többségre jellemző úton ment végbe, bebizonyosodott számomra, hogy azt az embert, azt a hamis képet, amit láttatni akartam, nem ölthetem magamra többé, és meg kell találnom az utat az önazonosság felé. Ettől megrémültem – hiszen egészen addig abban a hitben éltem, hogy csak azzal tudok pozitív visszajelzést kicsikarni másokból, hogy ha egy másik embernek adom el magam, de még nagyobb probléma volt, hogy már teljesen elfelejtettem ki is vagyok. A kezdeti sokkból felocsúdva a korábbinál is dacosabban ragaszkodtam ahhoz a jól megszokott szerephez, akit magamra erőltettem, a különbség annyi volt, hogy ezentúl a gondolatvilágaimban is ezzel azonosítottam magamat, legalábbis próbltam. Hatalmas háborúk dúltak bennem emiatt, meghasonultam, s a korábban leírtakból kiindulva nem érheti meglepetésként a kedves olvasót, hogy a korábbi homo/transzo és egyéb fóbiáim, komplexusaim a korábbiakban tapasztaltaknál is erősebb és szélsőségesebb formában törtek előre, de politikai nézeteim is távolodtak a centrumtól. Mélyről jövő haragot éreztem, amikor csak a téma előkerült. Szexuális perverziókkal, pszichés zavarokkal magyaráztam a jelenséget, és selejtként tekintettem rájuk. Beszűkült világlátásomba nem fért bele semmilyen, a többségtől, az átlagtól eltérő dolog, vagdalkozó lelkiállapotomban nem egyszer durva, veszélyes gondolatok jelentek meg a fejemben – például pszichiátriai „kezelések”. Ezek sokszor engem is megrémítettek, mert a szívem mélyén pontosan tisztában voltam vele, hogy ezek súlyos jogsértések, nincs igazam velük kapcsolatban , mert csak a magam köré emelt falak mögül nem látok ki, és nem is vagyok hajlandó tenni semmit a változásért. Elvártam, hogy a világ alkalmazkodjon hozzám. Szentül hittem, hogy én egy erős ember vagyok, elvégre egy olyan horderejű sokkból is képes voltam felállni, amit a diagnózis jelentett, és ehhez még csak segítséget se kértem, de még lelki problémák sem ütötték fel a fejüket. Erős ember azonban nem tipor el másokat, és nem nehezíti meg az életüket, hanem támogatja és fölemeli őket, de legrosszabb esetben is tolerálja őket. Jóllehet, a tolerancia jelentésében magán hordozza a megtűrést, de hajlamosak egyesek elfeledkezni arról, hogy emellett az alázat, könyörület és jámborság is fogalomköréhez tartozik. Tolerálni a valamit annyit tesz, mint megtűrni, elviselni valaminek a jelenlétét annak ellenére, hogy nem értünk vele egyet vagy nem tudunk vele azonosulni, mert mi sem vagyunk többek, felsőbbrendűbbek nála, mivel mindannyian földi halandók vagyunk, gyarló, tökéletlen indivídumok. Véleményem szerint a tolerancia, napjaink egyik leginkább félreértelmezett szava az, ami a keresztény erkölcsöt és etikát legjobban leírja, és sokaknak előnyére válna, ha ennek valódi tartalmát elsajátítaná. Ez a téma azonban egy későbbi bejegyzésben kerül kibontásra. Eredeti témánkhoz visszakanyarodván végszóként csupán ennyit mondanék: BOCSÁNAT!