Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Történet egy interszex nőről

2020.már.26.
Írta: Sárga és Lila Orchidea Szólj hozzá!

Fél pirula minden reggel - I. rész

Interszex mivoltom módszeres tagadását annyira magas szinten űztem a diagnózist követő hónapokban, s elmém azon mélységeibe ástam el, hogy nemhogy nem azonosultam vele, de még a tudatában sem voltam a dolognak. Úgy éltem, mintha ősszel nem közöltek volna velem semmiféle eredményt, mégha ez önbecsapás is volt. Az orvosnál tett vizitekre mezei háziorvosi ellenőrzésként tekintettem. Egészen jól elvoltam a tudatosságnak ebben a hamis képet mutató, tompa állapotában, ha azév tavaszán nem kezdtem volna el a hormonokat szedni. Régen vártam a megváltásra, amitől végre tovább fejlődhetett a testem, s kiléphettem a 13-14 éves lány testéből. Izgatott várakozás előzte meg a vizsgálatokat, és korábban soha nem tapasztalt lelkesedést mutattam, amikor mondták, hogy meg lehet kezdeni a hormonkezelést. Eleinte nem is kötöttem össze interszexségemmel, csupán a testem fejlődéséhez és a termékenységhez vezető utat láttam benne. Gondoltam ezt annak ellenére, hogy pontosan tudtam ezzel a genetikai állapottal természetes úton nem lehet gyerekem. A kezelést újabb orvosi vizsgálatok előzték meg, ahol az elrákosodás jeleit keresték. Ez mammográfiát és CT-t jelentett. Előbbi nem volt különösebben érdekes, attól eltekintve, hogy olyan fejletlenek voltak a melleim, hogy csak ultrahangot tudtak végezni rajtuk, de alig fél óra alatt már eredményekkel a hónom alatt baktattam a klinikára. Utóbbi egészen más volt. Eleve egy hatalmas kórház nyomasztó alagsorában került sor rá, ahova zsúfolt várótermeken keresztül vezetett az utam. Rettenetesen szégyelltem magam, s leszegett fejjel vágtam át a tereken. Miket gondolhatnak rólam, mit keresek itt, ebben az időpontban, egy tarka dossziét szorongatva? Egy ilyen fiatal lány miért megy egyáltalán kórházba? Egy lázálomnak tűnt az egész, úgy éreztem mindenki engem figyel, s érezni véltem megvető tekintetüket magamon. Riadtan tekintgettem körbe, s reméltem mihamarabb kikerülök a tömegből, a fürkésző szemek elől, kétségbeesve kerestem az utat. Eltévedtem, nem leltem rá a megfelelő irányra, fel s alá cirkáltam a folyosókon, de nem kértem útbaigazítást. Irtóztam attól, hogy akárkivel is beszéljek. Láthatatlan akartam lenni, semmivé válni. Nagy nehezen, hosszas keresgélés után találtam meg a megfelelő folyosót, megkönnyebbülten, szinte már rohantam a vizsgálatnak helyet adó szoba felé, amikor egy ismerős arc jött velem szembe. Nem néztem a szemébe, s nagy valószínűsége van annak is, hogy csak hasonlított arra a személyre, akit én beleláttam, de a helyzet mindettől függetlenül ijesztő volt. Nem is feltétlen az arcát, mint inkább a testkontúrjait és öltözködését szúrtam ki. Rontott a helyzeten, hogy pont a egy olyan emerre hasonlított, akivel korábban egy rövid (pár)kapcsolatom volt. Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy valóban ő volt, de valószínűbb, hogy csak egy hasonmás. Aztán bementem a vizsgálóba, levetkőztem, majd a szomszédos helységbe lépe a gépet meglátva ledermedtem. A szűk teret egy hatalmas, fehér monstrum uralta, mely szájával mindent elnyelt, ami csak az útjába került. Igen nagy önuralmat kellett gyakorolnom, hogy a szűk lyukban ne essek pánikba, s mivel hasi és kismedencei CT vizsgálatkor nem mozoghat a hasfal, ergo nem vehettem levegőt, s mindez a szűk térrel és a nagy géphanggal összeadva elég kellemetlen élmény volt. Mindent rendben találtak, így már csak néhány konzultációra voltam az áhított szerektől. Az orvosomnak külön utána kellett nézni, hogy ilyen genetikai állapottal milyen típusú gyógyszert kell felírni, annak okán, hogy igen ritka esetrőll van szó (becsléseim szerint Magyarországon mintegy 150 teljes androgén érzékenységgel rendelkező élhet), neki is csak néhány hasonló páciense volt hosszú karrierje során – kérdéses, hogy interszexből, vagy androgén érzéketlenből, számomra ez a mai napig kérdéses.

Másfél hét után megkaptam az e-mailt, hogy egy Estrofem nevű ösztradioltartamú gyógyszert kell ezeknél a pácienseknél felírni. Úgy mentem be a receptért másnap, mintha amnesztiát kaptam volna, kiutat fejletlen gyereklány-testem jelentette börtönből. Soha nem gondoltam volna, hogy milyen gyönyörű lehet egy orvosi vény, mégis megtörtént. Könnyebbnek éreztem magam, szinte ellebegtem a patikáig. Mióta csak szóba került a hormonkezelés, azóta arról fantáziáltam, hogy milyen változások fognak végbemenni a testemen. Számtalanszor elképzeltem, milyen lesz az, amikor már végre nem kell szivaccsal kitömött melltartót hordanom, lesz végre dekoltázsom és a tükörben egy nő képe jelenik meg. Bújtam az online boltokat, s már előre kitaláltam, milyen mélyen dekoltált ruhákat fogok hordani azon a nyáron. Alig vártam, hogy hazaérjek és elkezdjem olvasni a használati útmutatót. Legszívesebben az egész dobozt bevettem volna abban a minutumban, de ez nyilván nem lett volna túlságosan jó hatással a szervezetemre. Töviről-hegyire elolvastam a tájékoztatót, megtanultam a tárcsa használatát is. Reggelente kell bevennem egy fél pirulát, 1 miligrammot. Korábban lefeküdtem, hogy mihamarabb eljöjjön a reggel. Felkelés után rögtön lefőztem magam egy jó erős kotyogós kávét, összedobtam valami szendvicset is, fogtam egy kést, és vallásos áhítattal bevonultam a szobámba a csíkos köntösömben, mintha egy szertartásra készültem volna – voltaképpen az is volt, amit csináltam, s csinálok azóta is, immárom három éve. Izgultam, amikor a kés hegyével megérintettem az apró tabletta sima, domború felszínét, levegőt visszafojtva vájtam bele, és majdhogynem ujjongásban törtem ki, amikor sikerült elsőre pontosan félbe vágnom. Hosszúra nőtt körmeimmel a tenyerembe helyeztem, vetettem rá egy utolsó pillantást, a számba helyeztem, s a kesernyés fekete folyadékkal együtt lenyeltem. Mérhetetlenül boldog voltam – végre megkapom azt a kezelést, ami már évekkel korábban járt volna! Egész nap nem lehetett a mosolyt levakarni az arcomról. Az összes szín sokkal élénkebben ragyogott aznap, mintha a természet egyensúlya helyreállt volna. Felszabadultam, s megkaptam az elixírt ahhoz, hogy megélhessem nőiségemet. Úgy éreztem minden velem együtt örül a világon, s táncolni akarna velem egy pipacsos zöld mezőn.20200323_105340.jpg

Annyi fenntartásom volt csupán a hormonnal kapcsolatban, hogy nem leszek-e túl hízékony, valamint, hogy nem kezdek-e el menstruálni – utóbbi félelmem meglehetősen nevetséges annak fényében, hogy pontosan tudtam olyankor milyen biológiai folyamatok játszódnak le az emberben - , s nem utolsó sorban az, hogy a folytatólagos pubertásom nem fog-e megfékezhetetlen hangulatingadozásokat okozni. Az orvosom biztosított affelől, hogy ilyen nem fordulhat elő. Nem is fordult. Az arcbőröm csodálatosan szép kisimult, pattanástalan lett, a melleim újra elkezdtek növekedni, feszesek és gömbölyűek lettek, a csontozatom tovább nőiesedett, izmosabb lettem, s a testzsírjaim is átrendeződtek. Alig két hónap leforgása alatt kifejlődött a női testem. Azt hittem ezzel tökéletes lesz minden, de tévedtem. Egy gondolat, parazitaként befészkelte magát az agyamba, folyamatosan rágta, izgett-mozgott, zajt csinált, sokszor sajogott, feszített, nem bírtam tőle szabadulni. Reggelente a pirula beszedésekor jobban fájt, minél jobban próbáltam tőle szabadulni, annál szívósabban tapadt hozzám, s mind több fájdalmat okozott. Imádtam, amit tanultam, gyakran eljártam a barátaimmal szórakozni, a testem és az elmém fejlettsége végre kongruált, sokat olvastam – egy szó, mint száz, az életem tökéletes volt. Majdnem. Egy súlyos titkot hordoztam, mely minduntalan emlékeztetett rá, hogy nem az a személy vagyok, akinek láttatni akartam magam. Gonosz, rosszindulatú teremtmény volt, nem hagyott nyugtot soha. Mindig is akartam gyereket, de a tény, hogy természetes úton nem lehetett, valamint XY kromoszómáimnak és heréimnek megléte eltávolított a testemtől, s noha a felszínen teljes komfortosságot színleltemönmagammal, valójában gyűlöltem a testem, az életem, haragudtam a világra, anyára, apámra, mindenkire, akinek nem kellett ilyenekkel megküzdenie. Ez rengeteg frusztrációt szült nálam. Akkoriban egyre több LGBTQIA+ témájú cikk került a látóterembe – lehetséges, hogy nem több, mint korábban, de utána tűntek fel. Ahogy bele-bele olvastam egy-egy ilyen írásba, zsigeri gyűlöletet éreztem…

Az élet megy tovább...

A címben olvasható mondat gyakorta elhangzik, amikor valaki veszteségéről, tragédiájáról tájékoztat egy másik embert, s joggal gondolhatjuk, hogy segítő szándékkal mondják ezt, emlékeztetvén a trauma elszenvedőjét arról, hogy az élet megannyi csodát rejt, s nem szabad beleragadni a negatív dolgok ingoványába. Véleményem szerint azonban ez az egyik legtapintatlanabb, legártóbb „bölcselet”, ami ilyenkor csak elhagyhatja az ember száját, ugyanis mindennemű empátiának híján van. A szociolingvisztikában az udvariasságkutatások egyik legáltalánosabban elfogadott elmélete szerint, amikor udvariasak vagyunk, valójában az adott interakcióban betölteni kívánt „képet” (arculatot) védjük, s két iskola létezik atekintetben, hogy a sajátunkat vagy beszélgetőpartnerünkét helyezzük-e előtérbe (meg kell említenem ezeknek kombinációját, mely szerint szituáció függvénye melyiket óvjuk). Az „élet megy tovább” frázisával a beszélő egyértelműen önmagát védi, a másik félre nézve viszont fölöttébb rombolóan hat. Ilyenkor a beszélő nem tud mit kezdeni a helyzettel, nem érzi át kellőkképpen annak súlyosságát, nem tud vele azonosulni, s ebből fakadó frusztrációjának kompenzálására mondja a fentebb említett mondatot. Ugyanakkor kinyilvánítja ezáltal, mégha indirekt módon is, hogy nem érdekli embertársának vesztesége, csupán saját érdekei, hogy az ő világába ne történjen változás. Így viszont pont az esendőbb fél kerül még rosszabb lelki állapotba, mert elbagatellizálják a problémáját, és tagadásba lökik. Egy szó, mint száz, az élet valóban megy tovább – csak éppen nem a gyászolónak, hanem a címben szereplő mondat közlőjének.

Miért is fejtettem ki nem feltétlen objektív véleményemet a fenti mondásról? Azért, mert ezzel a vezényszóval fojtottam magamba az összes érzelmem, fájdalmam, s kerültem masszív tagadásba mintegy fél évre. Félreértés ne essék, a gyász ezen szakaszán szükségszerűen átesik minden ember – a hangsúly azon van, milyen mértékben merül el benne, hogyan éli meg azt, és mi módon került bele, melyek szorosan összefüggenek. Én a lehető legrosszabbul kezeltem ezt a periódust. Az előző bejegyzésben leírtam, hogy kétséges volt, hogy a vizsgaidőszakot képes leszek-e teljesíteni, s ebbéli félelmem többé-kevésbé beigazolódott, mivel a decemberi vizsgáim közül csak néhányat tudtam teljesíteni, de a helyzethez mérten jó jegyeket szereztem, s a tanulás némileg elterelte a gondolataimat. Utána az ünnepekre külföldi rokonokhoz utaztunk, ahol kellemes két hetet eltöltvén, feltöltődve tértem vissza Magyarországra. Ekkorra sikerült újból felépítenem magamban az igen gyenge lábakon álló képzeletbeli univerzumot, melyben annak előtte oly sokáig éltem, s amin keresztül értelmeztem a nagyvilág történéseit. Ez az újraalkotott építmény azonban gyenge, roskatag szerkezet volt, melyet a legkisebb szellő is kimozdított statikus helyzetébőll. Emiatt nem is tettem ki az elemeknek. Olyannyira képes voltam magamba fojtani, és tagadni a fennálló igen komoly problémát, hogy tudatában sem voltam. Példának okáért, amikor a diagnózis után néhány hónappal rövid ideig (nem több, mint három hétig) randizgattam egy pasival, egész idő alatt úgy viselkedtem, mintha nem derült volna ki nem is olyan régen, hogy nem lehet gyerekem, valamint, hogy kromoszómáimat és ivarszerveimet tekintve férfi vagyok. Mindvégig úgy voltam vele, hogy lesznek gyerekeink (elég bizarr leírni ezt annak fényében, hogy milyen rövid volt az egész), és, hogy petefészkeim, egészséges nemzőszerveim vannak. Képtelen voltam felfogni a tényt, hogy nekem férfi nemi jellegeim is vannak, de hazudnék ha azt mondanám ebben nem volt tudatosság. Bevallom, alkalomadtán a mai napig három részbe szoktam hajtani egy törülközőt, és úgy tartom a karomban, mintha egy újszülöttel lennék a kórházban, s ez a szokásom akkoriban kezdődött. Ilyenkor néhány másodpercre elfeledkeztem minden gondomról, s boldog voltam, viszont ennek az idilli állapotnak sajnos hamar végeszakadt, s visszazuhantam a valóság sivárságába. Elbagatellizáltam, pedig komoly dolog volt. Ha nem lett volna az, az orvosom nem hívta volna el a szüleimet az ország másik végébe, hogy együtt átbeszéljük genetikai állapotom részleteit és a további teendőket. Ez még novemberben esett meg, két héttel a diagnózis kijövetele után. Reggel nyolctól volt a találkozó, egy kellemes reggelen, amikor a nap sugarai még beragyogják a teret, de a levegő már olyan hideg, hogy látszik lehelet. A klinika felső emeletén volt, egy eldugott irodában. Valami különös izgatottság fogott el, mintha egy titkos, ősi rejtélybe készültek volna beavatni, noha tisztában voltam az eredményekkel, és a szüleimnek is tudomása volt róla. Ez mégis más volt. Ég és föld a különbség aközött, hogy ha egy érintett, vagy egy szakmabeli beszél egy adott dologról. Az orvos ezúttal is rendkívül empatikus és türelmes volt, szavai engem is megnyugtattak. Először is elmondta, hogy ezzel a szindrómával le lehet élni egy teljes és boldog életet, és a családalapításról sem kell lemondanom, hiszen az örökbefogadás is ugyanolyan csodálatos dolog, mintha csak gyereket szülnék. Az is kiderült, hogy nem szükséges eltávolítani a heréimet, rendszeres ellenőrzés mellett szükségtelen orvosi procedúra lenne, s mégha meg is csinálnák, se lenne indokolt felnyitni a hasamat, csupán két vastag injekciós tűhöz hasonló szerkezettel vennék ki őket, még bent sem kéne aludnom. Bár nem tudtam megfogalmazni annak okát, de megkönnyebbültem emiatt. Ez segített abban, hogy feldolgozzam, és elfogadjam önmagam, hisz a testem integráns részét nem vágták ki belőlem. Azt is megtudtam, hogy a későbbiekben hormonpótlásra lesz szükségem a szervezetem megfelelő működéséhez, ami azt jelentette, hogy végre folytatódik nálam a pubertás - hosszú évek óta vártam erre. Jó hangulatban távoztunk a kórházból.

Az élet ment tovább – elfolyt mellettem. Interszexségemet sikerült teljesen kizárnom a tudatomból, ignoráltam, mindeközben igazi önmagamat teljesen megtagadtam, s eltávolodtam a testemtől, disszociatív testtudatom lett. Az endokrinológus egy kontroll alkalmával aggodalmasan kérdezte, nem akarom-e pszichológus segítségét igénybe venni, meg úgy általában, hogy érzem magam. Én azt válaszoltam, hogy elfogadtam a dolgot, szükségtelen és fölösleges lenne terápiára járnom, hiszen elég erős vagyok, hogy magamtól megbirkózzak a problémával. Azt is mondtam, hogy ha a transzszexuális embereket elfogadta a társadalom, akkor az interszexeknek is van helye (mentségemre szóljon, hogy akkoriban még egyáltalán nem voltam képben az LMBTQIA+ embereket érintő problémákkal, mindenesetre remélem, hogy ezen mondat elolvasása után az eseteleges transz olvasók nem fognak meglincselni). Ez a helyzet egészen tavaszig tartott, amikor is elkezdtem szedni a hormonokat.

 

Téren és időn kívül - az első hetek

Az eredmények kijövetele utáni hetekről nehéz is lenne akkurátusan írni, mivel nem érzékeltem az idő múlását, az összes percet gondolataim végtelen útvesztőjében töltöttem, s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elhitessem magammal, minden tökéletesen rendben van, az élet megy tovább, erős vagyok. Egyfelől örültem annak, hogy sokévnyi reménykedés, kérdőjel, kétségbeesés, ellentmondás, szomorúság nyert értelmet, másfelől akkoriban inkább éltem volna a boldog (?) tudatlanságban, mintsem szembe kelljen néznem a valósággal. Nagy hévvel vetettem magam a bulizásba, egyre nagyobb társasági életet kezdtem élni, és az alkohol is fogyott rendesen, emellett bejártam az óráimra, új nyelveket kezdtem tanulni, amik valamennyire lefoglaltak, de nem tudtam rájuk rendesen koncentrálni, az agyam folyamatosan az újonnan szerzett információkon kattogott. Mivel ebben az állapotban képtelen voltam az érdemi szellemi tevékenységre, nem is emlékszem az ezekben a hetekben történetekre, avégett viszont, hogy érzékeltessem, milyen érzelmek kavarogtak bennem akkor, megosztanék két epizódot ebből az időszakból a kedves olvasóval.

Az első kihívás már azon a hétvégén eljött, jelesül amikor a szüleimmel is közöltem a diagnózis tartalmát. Utólag visszagondolva jobb lett volna nekem, ha várok ezzel, és valamennyire összeszedem magam lelkileg, és némileg helyre teszem magamban a dolgokat, de legalább felfogom a dolog súlyosságát, és, hogy ez milyen hatással lesz ez valóban az éltemre. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy elmondjam nekik, korainak éreztem, és tartottam is a reakciójuktól. Nem elsősorban attól féltem, hogy megutálnának, és esetleg ki is tagadjanak, hanem a nem mindig túl empatikus és tapintatos viselkedésük miatt. A vonatúton üveges tekintettel révedtem ki az ablakon, s a fülembe duruzsoló zenét sem hallottam, csak az este rám váró beszélgetésre tudtam gondolni. Hazaértemkor kedélyesen cseverészni kezdtünk, a szokásos, mindennapi nyűgjeinket ecseteltük, élénk eszmecseréket folytattunk az aktuális hírekről – valójában mindenki csak a megfelelő pillanatra várt, hogy az igazán lényeges téma szóba kerüljön, s ami végett tulajdonképpen hazamentem. Őrjítőek ezek a pillanatok, amikor mindenki ugyanarra gondol, de arra vár, hogy a másik ember kimondja. Természetes emberi viselkedésminta ez. Egy adott pillanatban a már rendkívül kínossá váló formalitásokat megtörve megkértem őket, hogy üljenek le az asztalhoz, ahol elővettem a tarka dossziét, és a gyéren megvilágított konyhában elkezdtem felvázolni nekik az orvosi eredmények részleteit. Remegő hanggal, gépiesen ejtettem ki egymás után a szavakat, észre sem vettem, ahogy a végére jutottam. Utána végtelenül hosszú pillanatok következtek, kétségbeesett, várakozó tekintettel fürkésztem az arcukat, ők csak ültek némán, s kifejezéstelen arccal bámultak maguk elé. Vártam, hogy mondjanak végre valamit, beszédes volt a csend. Hozzám hasonlóan ők se tudtak mit kezdeni a helyzettel, próbáltak hozzászólni a dologhoz, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Talán ekkor tudatosult bennük, hogy valóban nem az az ember vagyok, akit látni akartak bennem, a dolgok egy bizonyos szintjén az ő világuk is összeomlott. Neveltek egy lányt két évtizeden keresztül, és szembesültek vele, hogy nem ugyanaz, mint akit ők beleláttak, akinek hitték – és ezt nem biológiailag értem. Nem. Ezt egy magasabb rendű, absztraktabb szinten kell értelmezni, ami az indivídum maga, amitől az ember nem pusztán egy élőlény, hanem egy személy. Tudatosult bennük, hogy egy független, önálló személyiség vagyok, akit nem lehet a megszokott társadalmi normák közé szorítani, az ő elképzeléseik szerint. Én megkérdeztem tőlük, hogy mindezektől függetlenül azért szeretnek-e, mire apám visszakérdezett, hogy juthat eszembe ekkora oktalanság (a valóságban nem így hangzott el, s a kedves olvasó minden valószínűség szerint sejti is melyik kifejezést használhatta, de nem szeretnék csúnya szavakat használni a blogomban). Megerősítettek abban, hogy mindig mellettem lesznek, és számíthatok rájuk. Azt kell, hogy mondjam, a körülményekhez képest jól kezelték a helyzetet. Apám javasolta, hogy menjek el vasárnap a templomba, mert segíthet… Terveim szerint a későbbiekben külön fogok arról írni, hogy interszexségem a vallásosságomra milyen hatással volt, így ezt most nem fejteném ki bővebben, mindenesetre annyit megállapítanék, hogy soha nem voltam vallásos, sőt egy jó ideig ateistaként éltem az életem, így csak annyit árulnék el, akkor ez a tanács rosszul érintett. Mai szemmel nézve rájöttem, hogy csak jót akart, és csak próbálkozott az ő világlátása szerint segíteni. Azon az estén még megkértem őket, hogy ne sajnáljanak, ne kezeljenek beteg embernek, viselkedjenek velem ugyanúgy, mint korábban. Tabusítani akartam a dolgot.

A másik fontos momentum, ami ezekből a lassan vánszorgó hetekből megmaradt, az akkor volt, amikor az egyik kedvenc tárgyam végén egy értékelőt kellett írnunk. Nem gondoltam volna, hogy valaha egy ilyen jellegű feladat fog nekem egyszer kihívást jelenteni, mégis megtörtént velem ez az eset. Békésen, csillogó szemekkel, kíváncsian vártam az óra kezdetét, mint mindig, s egy igazán színvonalas, érdekes előadásnak néztem elébe. Utóbbiban nem tévedtem, a perezentációt azonban megelőzte a kurzusértékelés megírása, ami elsőre egyszerűnek tűnt, mivel az órákra szívesen jártam be, és mindig élveztem,az azt oktató professzort meg különösen kedveltem, így egyszerű feladatnak tűnt. Amikor a papírt magam elé vettem, a nevem és szakom leírása után egyebet nem tudtam írni. Képtelen voltam koncentrálni, ha eszembe is jutott valami, rögtön beugrott az a pillanat, amikor a genetikai intézetben közölték velem, hogy XY kromoszómákkal születtem. Elkezdtem egy mondatot: „A kurzus számomra igazán sok …” , de nem tudtam folytatni, mely szokatlan volt, mert ha én egyszer elkezdek írni, csak akkor hagyom abba a dolgot, amikor egy gondolatmenet végére érek, vagy papírra vetettem egy történetet. Ebben az esetben azonban másképp történt. Nem jöttek a szavak, nem voltak gondolatok, nem voltak képek a fejemben. Végtelen ürességet éreztem, minden igyekezetem ellenére sem sikerült az elmémet működésre bírni. A bennem tátongó űrrel lehetetlen volt dolgozni. Nem volt a fejemben gondolat, amit leírhattam volna. Kétségbeesetten lestem az időt mennyi időm van még, nem akartam üres papírt beadni, ragaszkodtam ahhoz, hogy egy koherens, lényegre törő levelet adjak be, ami valóban kifejezi, mennyire szerettem bejárni az előadásokra. Újra nekikezdtem: „ Az előadások során…”, nem még mindig nem jó, nem eléggé tökéletes. Lefirkáltam az egészet. Megint megpróbáltam valami értelmes gondolatmenetet kicsikarni magamból, sikertelenül. Egyre csak eluralkodott rajtam a pánik. Mi van, ha nem tudok írni semmit? Mi van, ha ostobaságokat hordok össze? Mit fog gondolni rólam ezek után a kurzusvezető? Megfordítottam a lapot, erőt vettem magamon, és egy féloldalnyi szöveget mégiscsak összehoztam valahogy, de utána rettegtem, mi lesz rá a reakciója (következő alkalommal kiderült, hogy ebbéli aggodalmam alaptalan volt). Óra után felhívtam apámat, és ideges hangon meséltem el neki az imént történteket, mire ő javasolt, hogy hagyjam a vizsgaidőszakot decemberben, menjek haza, és pihenjek egyet, ne erőltessem túl magam egy ilyen mértékű sokk után. Végül úgy döntöttem, lent maradok a szorgalmi időszak után.

Primer amenorrhoea és a borotva, avagy a kirakós darabjai (majdnem) összeállnak - II.rész

A továbbiakban nem is foglalkoztam ezzel a dologgal, s noha továbbra is aggasztott megrekedt pubertásom és nem létező menstruációm, úgy voltam vele, hogy az orvos legjobb tudása szerint járt el, biztosan tudja mi lesz nekem a legjobb. Egyébiránt jó egészségnek örvendtem, így nem tehettem mát, minthogy vártam, no nem mintha olyan sok választásom lett volna. Gimnáziumi éveim életem legmagányosabb, legsivárabb időszaka volt. Egy teljesen idegen közösségbe kerültem, ahova soha nem tudtam beilleszkedni igazán, rengeteget szekáltak, senki se értett meg, kizárólag mások véleménye alapján határoztam meg önmagam, önbecsülésemet sem találtam. Csak túlélni próbáltam ezt az időszakot, egy jelentéktelen senkinek, egy eltiprandó bogárnak éreztem magam, aki csak arra jó, hogy átgázoljanak rajta. Próbáltam keresni önmagam, mindhiába, csak felvettem egy szerepet, amiről voltam olyan naiv, hogy elhiggyem, az vagyok én. Mélységesen megvetettem azt a személyt, egy önmagáért kiállni nem képes, láthatatlan kisember volt, aki másokat hibáztatott azért, mert nem úgy alakultak a dolgai, ahogy azt ő eltervezte, és aki nem illett bele az általa idealizált világképbe, arra zúdította minden frusztrációját, rendkívül beszűkült gondolkodásmóddal és rigid ideákkal értelmeztem az engem körülvevő világot. Ha a kedves olvasó az előző mondatokban leírtakból arra következtet, hogy szélsőjobboldali eszmékkel szimpatizáltam, nem téved. Erre az időszakra testképzavarom is erősen rányomta a bélyegét, melyet a fogszabályzóm – az első négy megmaradt tejfogamat kihúzták – és fejletlen leányalakom okozott. Lélekben egyre idősebb lettem, ért a gondolkodásom, szélesedett a látóköröm, de ha a tükörbe néztem, ugyanúgy egy tizennégy évest láttam. Szinte teljesen a külsőm megszállottja lettem, kevéske önbizalmamat is kifejezetten vékony manökenalkatom adta, de kizárólag a hibákat vettem észre rajta, s ha a tükörképem nem egy irreálisan sovány, szinte valószerűtlen lényt mutatott, csalódott voltam, hogy nem tudtam megfelelni önmagamnak. Nem voltam egy hízékony alkat, rendes étkezés mellett is 61 kg voltam a 185 cm-emhez képest, ennek ellenére nem volt ritka, hogy nagyobb mennyiségű étel elfogyasztása után bűntudatom volt, s utána napokig alig ettem valamit. Ezekben az időkben szoktam meg az éhséget. Élveztem. Élveztem, hogy olyankor csak vesztek a súlyomból, s az alakom csak tökéletesebbé válik, egyre több csontom áll ki, s roppant büszke voltam arra, hogy sokszor még a kifutómodelleken is túltettem soványságban. Az anorexiával is volt egy találkozóm, történt ugyanis, hogy a fejembe vettem, hogy elkezdek modellkedni, ezzel pénzt, elismerést szerezve, s bizonyítani másoknak, hogy én is érhetek valamit. Fő motivációim azonban nem ezek voltak, hanem az, hogy a fényképezőgép lencséjén keresztül akartam látni magamat, a testemet, ugyanúgy, ahogy a többi ember, hiszen a tükörképemet nem szerettem, nem akartam elfogadni , hogy amit aban látok az a valóság. Emiatt is készítettem magamról akkoriban sok meztelen képet. Az ügynökséggel való találkozást több hónap kemény diéta előzte meg, ami abból állt, hogy reggelire egy joghurtot ettem zabbal, mellé teát, ebédre valami keveset, s utána egész nap semmit nem vittem be  szervezetembe, este meg 15 percet futottam, és még otthon is edzettem. Ezzel sikerült lemennem 57-56 kg-ra. Egész nap szédültem, rendkívül alacsony volt a vérnyomásom, a pulzusszámom, állandóan kimerült voltam és gyötört a fejfájás, valamint a fülzúgás. Borzalmas hisztiket vágtam le, ha nem sikerült betartanom a fogyókúrát, mert például egy almát is megettem ebéd után. Nem nehéz kitalálni, milyen véget ért volna ez a történet, mai szemmel nézve megállapíthatom, hogy szerencsém volt azzal, hogy nem vettek fel, mert ha úgy történt volna, az sem elképzelhetetlen, hogy ebben a percben már nem írhatnám ezeket a sorokat. Öltözködésben mindig a nőiességre törekedtem, de kisméretű melleim, csontos fenekem miatt állandó kisebbségi komplexusom volt, minden amit felvettem csak lógott rajtam. Ezt rengeteg push – uppal és egy kosármérettel nagyobb melltartóval igyekeztem leplezni, mert akkor azt gondoltam, hogy a nőiség kizárólag a test arányaiban rejlik. Magassarkút egy idő után egyáltalán nem mertem viselni, a sok beszólás miatt, pedig már gyerekkorom óta lenyűgöztek.

A gimnázium mindenesetre valahogy eltelt, leérettségiztem, új városba költöztem, s megkezdtem egyetemi tanulmányaimat, mely életem legjobb döntése volt.  Új barátokat szereztem, elkezdtem eljárni szórakozni, mely azelőtt csak elvétve fordult elő, számos új ismeretet szereztem, s egyáltalán – saját életem főszereplőjévé váltam. Kellett a levegőváltozás, így egy boldog, kiegyensúlyozott ember lettem.  Ezt megelőzően, költözésem előtt mintegy hónappal újfent nőgyógyásznál kötöttem ki, mivel megrekedt pubertásom, és meg nem jött menstruációm továbbra is fennállt. Egy szemmértékre tett vizsgálat után általános vérvételre és anti-müllerion hormon mérésre küldött. Az eredmények aggodalomra adtak okot, mert a papíron szereplő mértékek leginkább egy klimaxon átesett nőéhez voltak hasonlók. Az orvos kifejezetten endokrinológushoz küldött, mert mint mondta: „ilyen hormonháztartással elöregszik a szervezet”. Mivel már úgyis készültem áthelyezni székhelyemet egy egyetemvárosba, úgy döntöttem ott keresem fel az illetékes kórházi osztályt. Bár valóban kíváncsi voltam a testemben folyó dolgok miértjére, de amikor megkezdődött az első szemeszter, s a szokásos bulizások, annyira magába szippantott a város pezsgése, az élénk társasági élet, a tanulás és egyéb impulzusok, hogy eme problémámról kissé megfeledkeztem. Végül a második szemeszter tavaszán jutottam el a klinikára, ahol augusztus elejére kaptam időpontot, melyet nagy várakozás előzött meg. Egyszer aztán végre eljött – s az események itt pörögtek fel. Az endokrinológus nagyon szimpatikus volt, már első találkozásra, s még aznap elküldött vérvételre, melynek nem olyan sokkal később megérkezett az eredménye. Szidta az előző orvosaimat, amiért nem foglalkoztak az alacsony hormonszintemmel, és,koromhoz képest alulfejlett testemmel. Mihamarabb meg kellett kezdeni a hormonkezelésemet. Újabb konzultáció után beutalót kaptam nőgyógyászatra és ultrahangra is. Egykedvűen baktattam fel a lépcsőkön, egyszerű rutinvizsgálatra gondolván, kiindulva az öt évvel azelőtt kapott eredményekből. Békésen üldögéltem a váróteremben és figyeltem a sok kismamát magam körül, ki kisebb ki nagyobb hassal sétálgatott a folyosón, s elképzeltem, hogy egyszer majd én is pont így fogom járni a rendelőket, izgatottan, vidáman… Aztán végül bejutottam a nőgyógyászhoz, ahol csak megerősítették a korábbi diagnózist, hogy a hüvelyem szűk, és a méhszáj is nehezen elérhető. Utána következett az ultrahang, ahol sokkal érdekesebb dolgok derültek ki, ugyanis a felvételeken nem látszódtak petefészkek (a hivatalos papírra „ovariumok egyértelműen nem rajzolódnak” került), belső nemi szerveim pedig alulfejlettek voltak (utóbbi nem okozott nagy meglepetést). Ekkor már elkezdtem nyugtalankodni, nem értettem, hogyan lehetséges, hogy nem rajzolódtak ki, hiszen a korábbi képalkotó eljárás során már kimutatták őket. Hova s főleg hogyan tűntek el? Össze voltam zavarodva, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, de nem pánikoltam, s hitegettem magam, hogy nem lehet komoly probléma, az orvos majd biztosan mond valami megnyugtatót. Hiányzó petefészkeim egy bizonyos „dolog” fennállásának lehetőségét hordozták magukban, így beutalót kaptam egy genetikai vizsgálatra, de annak eredményét már valószínűleg ismeri a kedves olvasó. A képlet összeállt, minden korábbi dolog értelmet nyert, és életemnek új szakasza kezdődött.

Bejegyzésem lezárásaként álljon itt néhány gondolat: ha a Morris-szindróma (Teljes Androgén Érzéketlenség) egy XY kromoszómákkal és herékkel, ellenben női testtel járó genetikai rendellenesség, akkor hogyan rajzolódhattak ki petefészkek anno azon az ultrahangfelvételen? Tudomásom van a szexuális differenciálódási zavarok egy olyan fajtájáról, ahol a használaton kívüli női ivarszervek felszívódnak, viszont ismereteim szerint ez a genetikai állapot férfi vagy kevert fenotípusos (elsődleges és másodlagos külső nemi jellegek), nekem viszont teljességgel női van. Később az orvosomat is kérdeztem erről, hogy miként írhatták bele az orvosi papírjaimba az ovariumok meglétét, ő számomra kissé zavaros válaszában azt mondta, hogy ha egy ember kívülről teljesen nő, nem feltételezik róla, hogy férfi ivarszervekkel rendelkezik, és ezért meglehet, hogy az ultrahangkép bizonyos elemeit értelmezhették félre. Valószínűleg soha nem fogom megtudni, miért szerepel az a dokumentumokban, ami, mindenesetre bizonyosan teljes Androgén Inszenzitivitási Szindrómás vagyok, tüneteim is ezt támasztják alá.

Címkék: ultrahang, orvos

Primer amenorrhoea és a borotva, avagy a kirakós darabjai (majdnem) összeállnak - I. rész

Előző bejegyzésemben elmeséltem, milyen érzéseket kelt az emberben az, amikor húsz esztendősen közlik vele, hogy női teste ellenére XY kromoszómákkal, valamint herékkel született, és soha nem lehet gyereke. Felfoghatatlan sokk volt nekem ez akkor, bele sem tudtam gondolni milyen hosszú út vár még rám, mire helyre teszem magamban a dolgokat - ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak előjelek.

Nehéz is lenne pontosan meghatározni annak idejét, amikortól genetikai állapotom első tünetei megmutatkoztak, mindenesetre bizonyos, hogy tizenhárom – tizennégy éves korom körül már érzékeltem, hogy a testemben nem működik minden tekintetben tökéletesen. Világéletemben magas gyerek voltam, egy fejjel túlnőve kortársaim nagy részét, s ehhez egy relatíve erős csontozat és vékony, de nem kifejezetten vézna testalkat járult. Ez a testmagasságtól eltekintve szokványos leírása egy gyereknek, így egészen felső tagozatos koromig úgy tűnt, minden rendben. Jött a pubertáskor – csak éppenséggel lassan, kis intenzitással, épp, hogy észrevehető változásokkal. Kiszélesedett ugyan a csípőm, megnyúltak a végtagjaim, s legnagyobb örömömre a melleim is kezdtek kikerekedni, egyébiránt testalkatom nőiesedése meglehetősen mérsékelt volt, testszőrzetem meg egyáltalán nem is indult fejlődésnek, és ami még fontosabb - nem jött meg az első menzeszem se. Míg osztálytársnőim egyre inkább nőiesek lettek, én továbbra is egy nagyra nyúlt gyerek testében éltem. Állandó beszédtéma volt köztünk, hogy ki mennyi változást tapasztal magán, mikor jött meg az első havibaja, mennyi kellemetlenséggel jár ez, mekkorára nőttek a melleik, s mennyire kikerekedtek – nálam meg jóformán csak testmagasságom és csontozatom mutatta, hogy idősebb vagyok. Irigyeltem őket. Irigyeltem, mert az ő testük normálisan működött (az enyémmel sem volt semmi baj, de akkor ezt még nem tudtam elfogadni). Irigyeltem nőisségüket. Irigyeltem tőlük a fejlődést magát, mert én egy helyben toporogtam. Irigyeltem, hogy elkezdtek érdeklődni a fiúk irántuk. Irigyeltem a testszőrzetüket. Irigyeltem őket azért is, mert ők igazi nőkké váltak, én meg ennyivel is kevesebb voltam náluk. Irigyeltem őket, mert nem lógtak ki a sorból. Mivel a diskurzusok nagy része is ebben a témában volt, emiatt mindig kívülállónak éreztem magam, nem tudtam érdemben hozzászólni a témákhoz. Gyűlöltem. Hosszú évekre kiterjedő testképzavarom is ekkor kezdődhetett. Tizennégy éves koromban aztán mindennemű változás leállt, s ebben a testben rekedtem hosszú évekre. Rettenetesen utáltam önmagam, a fejlődésben megrekedt testemet, hibáztattam azért, mert a bennem lévő nőt nem engedte kibontakozni. Rengeteget panaszkodtam erről barátnőimnek, akik bár igyekeztek mindig türelemre inteni, egy időn túl nyilvánvalóan megunták örökös siránkozásomat. Csak a remény távolban pislákoló fénye volt az, ami tartotta bennem a lelket azokban az időkben, legalábbis egy ideig. Egyszer, amikor osztálytársnőimmel együtt mentünk haza az iskolából, újra szóba került ez a téma, amikor egyikőjük közölte velem, hogy a menstruáció első megjelenésének előjele az erősödő testszőrzet, mely nálam hiányzott. Nem állítom, hogy kizárólag ez vezetett ahhoz, hogy nem sokkal később elkezdjem borotválni magam, mintegy mesterségesen előidézve a szőrzetem megerősödését, de az bizonyos, hogy ekkor gondoltam rá először. Sok év távlatából visszagondolva eme cselekedetemre, motivációm inkább lehetett a valóság, a szégyenem elfedése, semmint, hogy olyan legyek, mint mindenki más. Magamat akartam becsapni, mondhatni sikeresen, mert ezentúl nem volt látható a probléma. A későbbi diagnózisok felállítását ez nagyban megnehezítette.

Mivel a menzeszem nem jött meg továbbra sem, ezért anyámmal elmentünk egy általam megnevezni nem kívánt kórházba, ahol a szokásos vérvételen és külső genitális vizsgálatokon kívül ultrahangot is végeztek rajtam, gondolhatnánk, hogy a lehető legalaposabban utána jártak a dolgoknak. A hormonvizsgálat laboreredményei igencsak alacsony értékeket mutattak, az ultrahangfelvétel tanulságai szerint mind a méhem, mind a petefészkeim (erre a későbbiekben még kitérek) alulfejlettek voltak, de a külső genitális vizsgálaton is megállapították, hogy a hüvelyem igencsak szűk, példának okáért a jövőben tampont sem fogok tudni használni. Ez nem volt számomra újdonság. Empirikus és teoretikus tudásom között voltak apró eltérések. A leleteken ott találkoztam először a primer amenorrhoea kifejezéssel, mely hosszú évekre egy mágikus tabuszóvá vált, volt benne valami vészjósló, és egyben megnyugtató, de valódi jelentését mélyen elástam magamban. Nem nevezhetők kimondottan elégségesnek a fenti információk, ennek ellenére az orvos mindent rendben talált, nem tartotta szükségesnek további vizsgálatok elvégzését, és utamra engedett azzal a felkiáltással, hogy ha tizennyolc éves koromig sem jön meg, majd akkor menjek vissza. Jóformán megszidott, amiért ilyen korán (15 évesen) elmentem nőgyógyászhoz. Mintha csak ő is az igazságot akarta volna elhallgatni előlem, mindenesetre már akkor is igen furcsa volt nekem ez az attitűd…

 

Címkék: , genetika, interszex, DSD

A nap, amikor közölték velem a felfoghatatlant

Minden ember más és más eszközzel képes kifejezni érzéseit, s kommunikálni legmélyebb gondolatait, legyen az a képzőművészet, a zene, a színjátszás, a tánc – s nem utolsó sorban az írás, melyet én is segítségül hívok. Teszem ezt annak ellenére, hogy alapvetően vizuális gondolkodásom van. Meglehetősen gyorsan jár az agyam, képek, hangok, színek villannak fel, különféle jelenetek, de akár egész történetek is leperegnek a fejemben, mindig keresem az összefüggéseket, cikáznak a gondolataim, sebesebb tempóban, mint ahogy a szavakat ki tudnám mondani, ebből kifolyólag a beszéd nem tartozik az erősségeim közé. Szövegalkotáskor azonban szabadon járhat az elmém, mert a leírt szavaknak hála minden információ megmarad, mintegy útjelző táblaként segít eligazodni gondolataim kusza ösvényein, így eszmefuttatásaimat képes vagyok végigvinni és egy követhető mederbe terelni. Meginvitálnám a kedves olvasót egy utazásra, melyen megismerheti életem eddigi legmeghatározóbb időszakát, s arra a kérdésre is választ kap a végén, hogy mit is jelent az önazonosság, miben rejlik az ember vallásossága, és, hogy miért fontos a láthatóság.

A történet fonalát azon a napsütéses őszi napon veszem fel, amikor aggodalommal vegyes izgatottsággal ültem egy orvosi szobában, várván a vizsgálatok eredményeire. A dátum  2016. október 11. a helyszín pedig a genetikai intézet. Nem is sejtettem, hogy néhány perc múlva új időszámítás veszi kezdetét. Pedig így történt. Mintha az egész univerzum magába roskadt volna, megmutatva valódi arcát, amit addig vehemensen, nagy műgonddal próbált titkolni előlem. A tér és idő egy új, addig ismeretlen dimenziójába kerültem, ahol csak én voltam egyedül, és senki se hallotta meg kiáltásaimat. Fel sem fogtam igazán az elhangzottak súlyát. Közel két évtizeden keresztül hittem, hogy tart valamerre az életem, vagyok valaki, tele voltam tervekkel, vágyakkal – ezek egy pillanat alatt semmivé foszlottak. Egész addigi létezésem a világban egy hamis képzet volt, egy tévedésre épült. Életem legintenzívebben megélt percei voltak, soha az óta, de annak előtte sem éltem meg dolgokat így. A fejem mindig tele volt gondolatokkal, hangokkal, képekkel, lélekben sosem voltam ott száz százalékig sehol – ezt az alkalmat kivéve. Mintha nehéz láncok húztak volna az „itt és most”- ba. Csak ültem ott némán, megsemmisülten. A genetikai vizsgálat során kiderült ugyanis, hogy XY kromoszómákkal születtem. Ízlelgettem a szót: XY. Ez a férfiakra jellemző. XY. Én nő vagyok. XY. Dekoratív nő, mások visszajelzései alapján. XY. Akkor hát férfi lennék? XY. Nem, az nem lehet, bizonyára csak egy félreértés, valamit összekeverhettek. XY. Nem rendelkezhetek ilyen kromoszómákkal, én nő vagyok. NŐ. Mindig is az voltam. XY. Próbáltam kimondani a két hangot, de nem bírtam. XY. Hogyan is lehetnének ilyen kromoszómáim, hisz női testem van? XY. Ez kizárólag egy rossz vicc lehet, a bolondját járatják velem. XY. Hinni akartam, hogy ez nem a valóság, csak egy látomás, egyike gyermeteg képzelgéseimnek, de nem ment. Ott és akkor ezt nem tehettem meg. A papírokra minden egyértelműen le volt írva. XY. Már több mint három éve történt, de a mai napig ugyanolyan élénken él bennem a pillanat, mint amikor közölték velem a tényeket. Életem azon kevés eseménye volt ez, amikor őszintén megéltem a pillanatot. Nem menekültem az általam elképzelt párhuzamos életút, történet, világ valamelyikébe, mint azelőtt oly sokszor, hanem a jelenben maradtam. Megállt az idő, egy másik dimenzióba kerültem, az univerzum kilökött magából. Nem találtam szavakat, értelmes gondolatok sem jöttek, mintha összeomlott volna a rendszer – merthogy abban a pillanatban össze is omlott. Akkori állapotomat leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, amikor az ember már azelőtt elkezd álmodni, mielőtt elaludna, tudatában van annak, hogy ami a szeme előtt van az nem valóság, de fizikailag már képtelen megmozdulni. Ürességet éreztem, végtelen ürességet. Az agyam kontrollálatlanul, tudattalanul járt, egyik kép villant be a másik után, összefüggéstelen váltakozásban. Aztán a kezdeti sokkból lassan felocsúdtam valamelyest. És akkor beugrott valami. Egy kérdés, melyre már régóta kerestem a választ, tulajdonképpen a genetikai vizsgálatra is ennek kiderítése végett jutottam el. Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen váratlanul ért a válasz, de vannak dolgok, amik minden ember számára sokkolóan hatnak, és nincs az az eufemizmus, nincs az az udvarias megfogalmazás, mely szépíthette volna az elhangzottakat, jóllehet vannak helyzetek, amikor nem is szabad így tenni. Ez is egy ilyen alkalom volt. Meddő vagyok. Nem lehet gyerekem. Sose leszek anya. Mintha a meg nem született gyerekeimet méhemből kitépték, földhöz vágták, és eltaposták volna, a szemem láttára. Hirtelen minden sivár lett, s értelmet vesztett. A doktornő aggódó tekintettel fürkészte az arcomat. Ilyen információkat neki sem lehetett egyszerű közölni, de ő a lehető legjobban tette meg azt, finoman, de mégis határozottan vázolta fel a diagnózist: a szöveteim érzéketlenek a férfi nemi hormonokra, ezért női testem lett. Biztosított afelől, hogy ezzel együtt is teljes életet élni.  Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik efféle genetikai állapot, és, hogy én is „ilyen” lehetek. A kezelőlappal és a leletekkel együtt kaptam egy tájékoztató lapot egy bizonyos „Androgén Inszenzitivitási Szindróma” nevezetű rendellenességről.

Szerencsém, hogy aznap már nem volt órám, mert értelmes dolgokra már nem igazán tudtam koncentrálni. Alig vártam, hogy hazaérjek, és elolvassam a papírt a szindrómáról. Nagy hévvel el is kezdtem falni a betűket, de az olvasottak viszolygást keltettek bennem. Ugyanis nem csak annyiban merül ki ez a rendellenesség, hogy nő vagyok XY kromoszómapárral, hanem az is hozzá tartozik, hogy herék férfi nemi hormont termelő herék fejlődnek ki. herék. Herék. HERÉK. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nekem azok nincsenek. Nem lehetnek. Nem vagyok férfi, NŐ vagyok, voltam, leszek. NŐ! A ’here’ szó minden egyes betűjét gyűlöltem. Továbbhaladva szövegben eljutottam ahhoz a részhez, mely azt taglalta, hogy ezeket az ivarszerveket a huszadik életév betöltése után javallott eltávolíttatni, az elrákosodás magas kockázatának okán. Vegyes érzéseim voltak ezt illetően, mert annak ellenére, hogy még ki sem bírtam mondani, hogy nekem „olyanjaim” vannak (körülbelül két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni), gyűlöltem őket, haragudtam rájuk, nőiségem megrontóját láttam bennük, viszont mégsem akartam a műtétet. Féltem tőle, és a szívem mélyén úgy éreztem nem lenne helyes. Felfoghatatlan sokkot okozott nekem ez akkor. A szöveg ezen kívül a hypolasiás hüvely kezelési módszereiről is írt, a fizikai tágításról, egy speciális szerkezet segítségével, így tevén azt közösülésre alkalmassá. A másik eljárás során a bél egy szakaszának beültetésével alakítanak ki egy mesterséges szervet. Elkeserítő és iszonytató volt ezeket papíron látni. Talán soha nem lehet normális szexuális életem, de ha van is rá esélyem, mennyi mindenen kell átmennem ahhoz?! Miért nekem kell ezt átélnem? Mérgemben – csalódottságomban? – elrejtettem a lapot egy tarka dossziéba, és elmentem vásárolni.