A továbbiakban nem is foglalkoztam ezzel a dologgal, s noha továbbra is aggasztott megrekedt pubertásom és nem létező menstruációm, úgy voltam vele, hogy az orvos legjobb tudása szerint járt el, biztosan tudja mi lesz nekem a legjobb. Egyébiránt jó egészségnek örvendtem, így nem tehettem mát, minthogy vártam, no nem mintha olyan sok választásom lett volna. Gimnáziumi éveim életem legmagányosabb, legsivárabb időszaka volt. Egy teljesen idegen közösségbe kerültem, ahova soha nem tudtam beilleszkedni igazán, rengeteget szekáltak, senki se értett meg, kizárólag mások véleménye alapján határoztam meg önmagam, önbecsülésemet sem találtam. Csak túlélni próbáltam ezt az időszakot, egy jelentéktelen senkinek, egy eltiprandó bogárnak éreztem magam, aki csak arra jó, hogy átgázoljanak rajta. Próbáltam keresni önmagam, mindhiába, csak felvettem egy szerepet, amiről voltam olyan naiv, hogy elhiggyem, az vagyok én. Mélységesen megvetettem azt a személyt, egy önmagáért kiállni nem képes, láthatatlan kisember volt, aki másokat hibáztatott azért, mert nem úgy alakultak a dolgai, ahogy azt ő eltervezte, és aki nem illett bele az általa idealizált világképbe, arra zúdította minden frusztrációját, rendkívül beszűkült gondolkodásmóddal és rigid ideákkal értelmeztem az engem körülvevő világot. Ha a kedves olvasó az előző mondatokban leírtakból arra következtet, hogy szélsőjobboldali eszmékkel szimpatizáltam, nem téved. Erre az időszakra testképzavarom is erősen rányomta a bélyegét, melyet a fogszabályzóm – az első négy megmaradt tejfogamat kihúzták – és fejletlen leányalakom okozott. Lélekben egyre idősebb lettem, ért a gondolkodásom, szélesedett a látóköröm, de ha a tükörbe néztem, ugyanúgy egy tizennégy évest láttam. Szinte teljesen a külsőm megszállottja lettem, kevéske önbizalmamat is kifejezetten vékony manökenalkatom adta, de kizárólag a hibákat vettem észre rajta, s ha a tükörképem nem egy irreálisan sovány, szinte valószerűtlen lényt mutatott, csalódott voltam, hogy nem tudtam megfelelni önmagamnak. Nem voltam egy hízékony alkat, rendes étkezés mellett is 61 kg voltam a 185 cm-emhez képest, ennek ellenére nem volt ritka, hogy nagyobb mennyiségű étel elfogyasztása után bűntudatom volt, s utána napokig alig ettem valamit. Ezekben az időkben szoktam meg az éhséget. Élveztem. Élveztem, hogy olyankor csak vesztek a súlyomból, s az alakom csak tökéletesebbé válik, egyre több csontom áll ki, s roppant büszke voltam arra, hogy sokszor még a kifutómodelleken is túltettem soványságban. Az anorexiával is volt egy találkozóm, történt ugyanis, hogy a fejembe vettem, hogy elkezdek modellkedni, ezzel pénzt, elismerést szerezve, s bizonyítani másoknak, hogy én is érhetek valamit. Fő motivációim azonban nem ezek voltak, hanem az, hogy a fényképezőgép lencséjén keresztül akartam látni magamat, a testemet, ugyanúgy, ahogy a többi ember, hiszen a tükörképemet nem szerettem, nem akartam elfogadni , hogy amit aban látok az a valóság. Emiatt is készítettem magamról akkoriban sok meztelen képet. Az ügynökséggel való találkozást több hónap kemény diéta előzte meg, ami abból állt, hogy reggelire egy joghurtot ettem zabbal, mellé teát, ebédre valami keveset, s utána egész nap semmit nem vittem be  szervezetembe, este meg 15 percet futottam, és még otthon is edzettem. Ezzel sikerült lemennem 57-56 kg-ra. Egész nap szédültem, rendkívül alacsony volt a vérnyomásom, a pulzusszámom, állandóan kimerült voltam és gyötört a fejfájás, valamint a fülzúgás. Borzalmas hisztiket vágtam le, ha nem sikerült betartanom a fogyókúrát, mert például egy almát is megettem ebéd után. Nem nehéz kitalálni, milyen véget ért volna ez a történet, mai szemmel nézve megállapíthatom, hogy szerencsém volt azzal, hogy nem vettek fel, mert ha úgy történt volna, az sem elképzelhetetlen, hogy ebben a percben már nem írhatnám ezeket a sorokat. Öltözködésben mindig a nőiességre törekedtem, de kisméretű melleim, csontos fenekem miatt állandó kisebbségi komplexusom volt, minden amit felvettem csak lógott rajtam. Ezt rengeteg push – uppal és egy kosármérettel nagyobb melltartóval igyekeztem leplezni, mert akkor azt gondoltam, hogy a nőiség kizárólag a test arányaiban rejlik. Magassarkút egy idő után egyáltalán nem mertem viselni, a sok beszólás miatt, pedig már gyerekkorom óta lenyűgöztek.

A gimnázium mindenesetre valahogy eltelt, leérettségiztem, új városba költöztem, s megkezdtem egyetemi tanulmányaimat, mely életem legjobb döntése volt.  Új barátokat szereztem, elkezdtem eljárni szórakozni, mely azelőtt csak elvétve fordult elő, számos új ismeretet szereztem, s egyáltalán – saját életem főszereplőjévé váltam. Kellett a levegőváltozás, így egy boldog, kiegyensúlyozott ember lettem.  Ezt megelőzően, költözésem előtt mintegy hónappal újfent nőgyógyásznál kötöttem ki, mivel megrekedt pubertásom, és meg nem jött menstruációm továbbra is fennállt. Egy szemmértékre tett vizsgálat után általános vérvételre és anti-müllerion hormon mérésre küldött. Az eredmények aggodalomra adtak okot, mert a papíron szereplő mértékek leginkább egy klimaxon átesett nőéhez voltak hasonlók. Az orvos kifejezetten endokrinológushoz küldött, mert mint mondta: „ilyen hormonháztartással elöregszik a szervezet”. Mivel már úgyis készültem áthelyezni székhelyemet egy egyetemvárosba, úgy döntöttem ott keresem fel az illetékes kórházi osztályt. Bár valóban kíváncsi voltam a testemben folyó dolgok miértjére, de amikor megkezdődött az első szemeszter, s a szokásos bulizások, annyira magába szippantott a város pezsgése, az élénk társasági élet, a tanulás és egyéb impulzusok, hogy eme problémámról kissé megfeledkeztem. Végül a második szemeszter tavaszán jutottam el a klinikára, ahol augusztus elejére kaptam időpontot, melyet nagy várakozás előzött meg. Egyszer aztán végre eljött – s az események itt pörögtek fel. Az endokrinológus nagyon szimpatikus volt, már első találkozásra, s még aznap elküldött vérvételre, melynek nem olyan sokkal később megérkezett az eredménye. Szidta az előző orvosaimat, amiért nem foglalkoztak az alacsony hormonszintemmel, és,koromhoz képest alulfejlett testemmel. Mihamarabb meg kellett kezdeni a hormonkezelésemet. Újabb konzultáció után beutalót kaptam nőgyógyászatra és ultrahangra is. Egykedvűen baktattam fel a lépcsőkön, egyszerű rutinvizsgálatra gondolván, kiindulva az öt évvel azelőtt kapott eredményekből. Békésen üldögéltem a váróteremben és figyeltem a sok kismamát magam körül, ki kisebb ki nagyobb hassal sétálgatott a folyosón, s elképzeltem, hogy egyszer majd én is pont így fogom járni a rendelőket, izgatottan, vidáman… Aztán végül bejutottam a nőgyógyászhoz, ahol csak megerősítették a korábbi diagnózist, hogy a hüvelyem szűk, és a méhszáj is nehezen elérhető. Utána következett az ultrahang, ahol sokkal érdekesebb dolgok derültek ki, ugyanis a felvételeken nem látszódtak petefészkek (a hivatalos papírra „ovariumok egyértelműen nem rajzolódnak” került), belső nemi szerveim pedig alulfejlettek voltak (utóbbi nem okozott nagy meglepetést). Ekkor már elkezdtem nyugtalankodni, nem értettem, hogyan lehetséges, hogy nem rajzolódtak ki, hiszen a korábbi képalkotó eljárás során már kimutatták őket. Hova s főleg hogyan tűntek el? Össze voltam zavarodva, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, de nem pánikoltam, s hitegettem magam, hogy nem lehet komoly probléma, az orvos majd biztosan mond valami megnyugtatót. Hiányzó petefészkeim egy bizonyos „dolog” fennállásának lehetőségét hordozták magukban, így beutalót kaptam egy genetikai vizsgálatra, de annak eredményét már valószínűleg ismeri a kedves olvasó. A képlet összeállt, minden korábbi dolog értelmet nyert, és életemnek új szakasza kezdődött.

Bejegyzésem lezárásaként álljon itt néhány gondolat: ha a Morris-szindróma (Teljes Androgén Érzéketlenség) egy XY kromoszómákkal és herékkel, ellenben női testtel járó genetikai rendellenesség, akkor hogyan rajzolódhattak ki petefészkek anno azon az ultrahangfelvételen? Tudomásom van a szexuális differenciálódási zavarok egy olyan fajtájáról, ahol a használaton kívüli női ivarszervek felszívódnak, viszont ismereteim szerint ez a genetikai állapot férfi vagy kevert fenotípusos (elsődleges és másodlagos külső nemi jellegek), nekem viszont teljességgel női van. Később az orvosomat is kérdeztem erről, hogy miként írhatták bele az orvosi papírjaimba az ovariumok meglétét, ő számomra kissé zavaros válaszában azt mondta, hogy ha egy ember kívülről teljesen nő, nem feltételezik róla, hogy férfi ivarszervekkel rendelkezik, és ezért meglehet, hogy az ultrahangkép bizonyos elemeit értelmezhették félre. Valószínűleg soha nem fogom megtudni, miért szerepel az a dokumentumokban, ami, mindenesetre bizonyosan teljes Androgén Inszenzitivitási Szindrómás vagyok, tüneteim is ezt támasztják alá.