A minap, különös, deja vu szerű érzésem volt, nyomasztó, nyugtalanító, de mégis nosztalgikus. Történt ugyanis, hogy bolygónkat sújtó […] járvány okán úgy döntöttem, nem veszek részt egy elnyert ösztöndíjprogramon, mivel ebben a bizonytalan helyzetben felelőtlennek éreztem a kiutazást Finnországba. Néhány hónap híján egy évvel ezelőtt szintén visszamondtam egy ugyanilyen ösztöndíjat, gyökeresen más okokból. Egy éve is a bizonytalantól való félelmem okán nem vettem részt a programon, a különbség csupán abban rejlik, hogy míg idén tőlem független,addig tavaly nagyon is belső viharaim okán nem utaztam ki. Depresszióm mélyén, mintegy menekülőútként gondoltam azt, hogy egy év külföldi tartózkodás rendbe hoz lelkileg, s új emberként visszatérve folytathatom jelentéktelen kis életem. Azonban már az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem fogom bírni a kinti létet, hiszen démonjaim oda is velem jönnének, ráadásul úgy éreztem, ez csak kidobott idő lenne, huszonnégy éves koromig a szüleimtől függőben élnék, és nem tudnám az általam idealizált nő szerepét élni. Mintha egy rideg, nyirkos verembe estem volna, ahonnan nincs kiút, s én tehetetlenül, mind kilátástalanabbul próbálnék kimászni belőle, hiába. Egy részem érezte, hogy valaminek történnie kell, azonban a tudatom, aki Aurórát is tudatosan elfojtotta a világért nem ismerte volna ezt el, s minden erejével azon volt, hogy az őt magát is felemésztő gondolatokat lent tartsa. Majdnem bele is pusztult, csakhogy eljött az a bizonyos este…

Április végi estén kezdődött az a hisztiroham, amiről azt gondoltam, hamar véget ér, ennek ellenére mintegy 8 órán át tartott, és a végére megtört emberként ültem az ágyam szélén. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor már egy hete nem vettem be hormont, mert elfogytak, és nem akartam felhívni az orvosom, el akartam felejteni, hogy interszex vagyok, nem gondolva bele, hogy ezzel tartósan károsítanám az egészségemet.  Zavarodott elemállapotomból kifolyólag teljesen lineárisan fel sem tudom idézni az eseményeket, a fordulópont azonban élénken él bennem: történt ugyanis, hogy valamiért elkezdtem mindenféle ruhákat és cipőket próbálgatni, s egyszerre csak megpillantottam azt a nőt, aki mindig is voltam, azaz hosszú évek után újra találkoztam Aurórával! Megtaláltam, előjött, immár soha nem akarom elengedni! Bevallom ijesztő volt újra látni, hogy milyen állapotba került évtizedes rabsága alatt, meggyötört, üldözött, megkeseredett lélek. Szégyelltem magam, megijesztett, hogy ott áll előttem, a szemébe nézni, és látni benne sok év fájdalmát, melyet én okoztam neki - megrendítő. Végre előkerült, hiányzott – túl gyáva és gyenge voltam ahhoz, hogy ezt beismerjem magamnak. Néhány perc elteltével újra tomboltam, megpróbáltam visszatuszkolni tudatalattim távoli szegletébe, sikertelenül. Éreztem, hogy gyenge vagyok a kiutazáshoz, hogy segítségre van szükségem. Pozitív megerősítést várva, hogy meggyőzzenek arról, minden rendben velem, az életemmel, írtam egy barátnőmnek abbéli tervemről, hogy lemondok az ösztöndíjprogramban való részvételről. Csalódnom kellett. Azt írta, hogy ha ennyire nem érdekel a szak, amit csinálok, miért nem hagyom ott? Több órán át tartó tombolásom közepette egy pici támogatásra vágytam, de úgy éreztem, hogy ezzel még ő is cserbenhagyott, és szavai áramütésként hasítottak belém. Lepergett a szemem előtt több forgatókönyv, viszont nem tudtam velük mit kezdeni. Egyfelől valamiféle felszabadultságot éreztem, másfelől a jövőmet, ha lehet, még kilátástalanabbnak láttam, ráadásul kötődtem a szakhoz is. Minden nehézség ellenére, amit tanultam egy stabil keretet adottaz életemnek, érdekes volt, jól kijöttem a tanárokkal, színvonalas volt az oktatás, emellett anyagilag is stabil volt a helyzetem. A szak otthagyásával vissza kellett volna fizetni a tandíjat, bár ez volt a legkisebb probléma, így el is adósodnék. Komolyabb kérdés volt ezzel az elképzeléssel, hogy mihez kezdek utána? Mi érdekel? Mihez értek egyáltalán? Az egyenlet vége mindig az volt, hogy folytatnom kell a finnugrisztikát. Ellentmondás alakult ki, képtelen voltam a következetes gondolkodásra, csak az éreztem, hogy az életem teljesen instabil, és immár minden tekintetben kiszolgáltatott vagyok, semmi sem jelent nekem biztonságot, még az utolsó pillér is eltört, ami fenntartott engem, a szó minden értelmében. A pulzusom és a testhőmérsékletem is rohamosan emelkedett, a légzésem egyre szaporábbá vált. Tehetetlenül járkáltam a szobámban fel, s alá, sikítottam, üvöltöttem, körmeimet mélyen a karomba mélyesztettem – a fájdalom korábban kijózanítóan hatott, most semmit sem használt. Korábbi hisztirohamaim során is kontrollálhatatlan dühöt és kétségbeesést éreztem, de addig volt valami, ami visszatartott attól, hogy komolyabb kárt tegyek magamban, akkor azonban minden gátlásom feloldódott, minden, ami egyben tartott lelkileg, erkölcsileg. A tigrist korábban képes voltam megfékezni, most már gyenge voltam, megtapasztalta milyen a szabadban lenni, onnantól kezdve nincs visszaút. Feladtam a küzdelmet vele szemben, már az sem érdekelt, ha meghalok, kitártam a kapukat, s hagytam hadd tomboljon, lesz, ami lesz. Hőhullámok gyötörtek, a mellkasom majd szétrepedt, sikoltottam, kapálóztam, és egy adott pillanatban felkaptam az ollót, bementem a fürdőszobába, és hátközépig érő hajamat levágtam. Döbbenten néztem, mit tettem, ugyanakkor büszke is voltam arra, hogy meg mertem tenni, amit már régen tervezgettem. Belenéztem a tükörbe, s egy teljesen új embert láttam.  Felkacagtam. Hosszasan néztük egymást a tükörben lévő nővel, barátkoztunk egymás látványával. A levágott végeket még őrizgettem pár napig. Bizonyítéka volt annak, hogy valami nincs rendben velem, s emlékeztetett arra, hogy a falak leomlottak. Visszamentem a szobába, és folytatni akartam a tanulást, mintha mi sem történt volna, de nem ment. Megint úrrá lett rajtam a páni félelem, s kontrollt vesztve fel akartam vágni az ereimet. A csuklómhoz érintettem az olló hideg, életen pengéjét, és végighúztam, fel az alkaromon. Csak a felső hámréteget karcolta meg, mintha csak megvakartam volna, ezért újra megpróbáltam, most már egy piros vonalat húzott. Újra és újra próbálkoztam, míg végül abbahagytam, messzire hajítván az ollót. Leültem a kanapé szélére és gondolkodtam, mi lehet velem a baj, mi történik az életemmel. Mintha egy hosszú háborúnak lett volna vége, s újjá kellene építeni az egész országot. Nem bírtam tovább a kívülről és belülről jövő nyomást, összeroppantam alatta.

Önmagamat is pontosan így kellett újraépíteni, merthogy problémáim belsők, lelki természetűek voltak. Első körben lemondtam az erasmust – nyilvánvalóan bánkódtam emiatt, mivel remek lehetőség nyelvtanulásra, új ismeretek szerzésére és rengeteg érdekes embert ismerhet meg az ember, de pszichés természetű problémáim kezelése prioritást élvezett. Ezért felkerestem az egyetem életvezetési tanácsadó központját. Az első alkalomra, ahol csak felmérték, kihez kéne továbbítani, bizalmatlanul méregettem a falakat, legszívesebben elszaladtam volna, vissza a jól megszokott komfortzónámba, visszabújni a csigaházba, a saját kis világomba. Pontosan tudtam, hogy ez már nem lehetséges, mert az a személy akinek a szerepét eljátszottam majdnem másfél évtizedig, soha nem létezett, és már nem bújhatok vissza a bőrébe. A nagy összeomlásomkor végleg megszűnt. Görcsben állt a gyomrom, a szívem szinte kocsonyaként rezgett, idegesen toporogtam az iroda előtt. Nem voltak a falak és a nagy fehér ajtók valami szívderítőek, egy kórházra emlékeztetett. Mindenféle horrorforatókönyvet lejátszottam a fejemben, hogy mi fog történni bent, mit fog kérdezni, mennyire mászik bele a gondolataimba, különben is mi köze hozzzá?! Semmit az égvilágon nem árulok el magamról! A gondolataim az enyémek! Nem hagyom, hogy lerombolja azt, amit évekig építgettem (bár már leomlott, és ezzel én is tisztában voltam). Mi van ha bunkók lesznek, vagy illetlen megjegyzéseket tesznek a szexusomra? Mit keresek én itt? Miért nem jönnek már? Mintha megint a diagnózisra várnék, csakúgy, mint három évvel korábban. Egy férfi érkezett, aki megkérdezte a nevem, majd beinvitált egy szobába, kellemes mézsárga falakkal, színes párnákkal és két drapp színű fotellel. Meleg volt és barátságos, nem gondoltam volna, hogy abban az épületben lehet ilyen helység is. És akkor belekezdtem… Minden kitört belőlem, nem csak a három év megpróbáltatásai, hanem a korábbi traumáim is, gyerekkoromig visszamenőleg. Hadartam, alig lehetett kivenni mit mondok, az összes elfojtott érzelem felszabadult bennem, s füstsárkányokként repültek ki belőlem, már szinte látni véltem őket. Hirtelen légies, és könnyű lettem, súlytalanul lebegtem, őszinte örömöt éreztem. Jó volt őszintén beszélni az érzéseimről. Interszex vagyok, interszex nő, heréim vannak, XY kromoszómáim. Az alkalom végén mondta, hogy valószínűleg könnyű lesz velem együtt dolgozni, és rövidesen értesítést kapok, hogy kihez továbbítanak. Pár napra rá meg is jött az e-mail, és egy nagyon kedves, profi szakemberhez irányítottak át. Abban a négy hétben csak az ő alkalmai tartottak vissza attól, hogy ne kíséreljek meg öngyilkosságot. Labilis idegrendszerem megrémített, és tudatosan tartottam magam kordában, a tudatosság szintjén, megtanultam kezelni a dührohamaimat, odafigyeltem, hogy ne izgassam fel magamat semminm, szerencsémre már végeztem a vizsgáimmal. A terapeuta nem tudott vállalni a következő évre, megadta egy szexuálpszichológus elérhetőségét, azt mondta, kifejezetten olyan vagyok, akinek az kell. A negyedik alkalmunkon jó emlékekkel búcsúztam, s bizakodva néztem a jövő felé, elhitette velem, hogy van miért élnem. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz, ha elkezdődik az új szemeszter…